• Home
  • /
  • Author: Daremo

Út a mennybe

Tartalom:
Kevin és Noah egy háború sújtotta országban próbálnak életben maradni. Noah egy barlangba vezeti öccsét, hogy elbújjanak az ellenség, a kékek csapatai elől. Lassan fény derül arra is, hogyan vesztette el a családját az idősebbik testvér, de Kevin nem tudja eldönteni, megbomlott-e a bátyja elméje az őt ért veszteségek miatt.
Megírás ideje: 2016. március
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 1300 szó

Állott, párás levegő lengte körbe az ősi barlangrendszert. Szűk kőfolyosókon haladtunk végig, néhol a fejem búbját súrolta az alacsony mennyezet. Az egyetlen fényforrás az előttem csörtető Noah zseblámpája volt.

– Vigyázz jobbra, az ilyen lyukakban csörgőkígyók élnek! – mutatott lefelé, ahol a falból egy térdmagasságig érő odú sötétlett. Megszaporáztam a lépteimet. Csak a cipőink koppanása hallatszott a száraz sziklákon, de én hallani véltem a halk, sercegős csörgést a hátam mögött. Megfordultam, de addigra az odú bejárata beleveszett a sötétségbe. Noah a válla mögött hátraszólt, hogy ne maradjak le, mert még a végén megmar egy skorpió. Fogalmam sem volt, élnek-e ilyen állatok ezen a területen, de onnantól kezdve szorosan a bátyám nyomában maradtam.

– Én miért nem kapok zseblámpát?

– Mert folyton megállnál nézelődni.

– Ha tudnám, hogy hol vagyok, biztosan nem.

– Aha – felelte nemtörődömséggel a hangjában, és ugyanúgy menetelt tovább. Ezután már nem szólt, ha akadályba ütközött, de amíg ő a lámpa fényében könnyedén át tudott lépni egy nagyobb szikladarabot, én egyenesen keresztülestem rajta. Míg feltápászkodtam, megállt mellettem, rám világított, de csípőre tett keze mintha unalmáról árulkodott volna. A falba támaszkodtam, de rögtön visszarántottam a kezem.

– Ez vizes!

Noah bólintott, és továbbindult.

– Gyere, Kevin, közel vagyunk már.

Szinte a tarkójába lihegtem, annyira igyekeztem mögötte haladni. A felszínen egy keskeny folyó csörgedezett, idelent pedig nemcsak, hogy nedvesedtek a falak, de ahogy egyre beljebb haladtunk a kanyargós labirintusban, tócsákba gyűlt a víz, a mennyezetről pedig cseppenként hullott alá. A halotti csendben mintha csak úgy döngött volna az egész barlang.

Noah hátát néztem, ahogy fel-le emelkedve haladt előttem a hepehupás járatban. Még mindig nem értettem, miért kanyarodott le a sivatagban az első szűk nyíláshoz, ami a forró homokkal borított sziklán nyílt. A terepjárót odakint hagyta, aztán lepréseltük magunkat a barlangba, ő ment végig elöl, a lámpával a kezében. Ha arról kérdeztem, hová megyünk, nem válaszolt. Azóta viselkedett furcsán, mióta elvitték a feleségét.

– Van valami hír Lisáról?

– Elvitték a kékek – felelte.

– Tudom. Mármint azóta.

Szinte be sem fejeztem, már tovább mondta a magáét.

– Anára a menedékben vigyáznak.

– Helyes – bólintottam. – Ott biztonságban lesz. Mióta be kellett szolgáltatni a fegyvereinket, képtelenség a nőket megvédeni.

– Pont ezért jöttünk ide.

– Elbújunk, míg vége a háborúnak?

Noah megtorpant, én nekisétáltam a hátának. Megtántorodtam, de nem estem el, mert ő elkapta a karom. A mellkasomra világított, így láttuk egymás arcát. A félhomályban vettem csak észre igazán, milyen nyúzott a képe: a haját talán már hónapok óta nem vágta le, csimbókokban hullott bele az arcába, a szeme alatt mély árokként húzódtak a karikák, a bőre is sárgásra színeződött. Szinte rosszabbul nézett ki, mint aznap, mikor a kékek a legelső harc alkalmával betörtek a házukba és magukkal vitték Lisát. A tekintete szinte fénytelen, sötét gombként meredt rám.

– Elvesztettük a háborút. Már nincs remény. A kékek szétverték az utolsó ellenálló csapatokat is.

Nem törődtem a szavaival. Félrebeszél.

– Miért hívjuk őket kékeknek?

– Felnéztél az égre itt a sivatagban? Állítólag itt lehet a legszebben látni, milyen kék. Azt tartják, hogy az istenük maga az égbolt, egy végtelenül nagy, éjjelente tündöklő teremtő.

– Akkor ezért állította le az űrprogramot az első kék elnök, nem? Hogy ne érintsük odafent az istenüket…

– Odafent a mennyország van, Kevin. – Azzal Noah sarkon fordult, és továbbment. A léptei ismét halkan koppantak a sziklán, már nem voltak vizesek a falak. A fejem felett elszállt egy sötét folt, talán egy denevér, ijedten húztam be a nyakam.

– Szóval te ebben hiszel? – kérdezgettem tovább. Megnyugtató volt a hangunk, kevésbé nyomasztó, mint a folyamatos, néma menetelés. Lassacskán a lábam is sajogni kezdett a hosszú gyaloglástól.

– Majd amikor vége ennek az egésznek, és meghalunk, a mennyben leszünk… Anával.

– Anával? Mi van a lányoddal?

Noah ismét megállt, egy másik zseblámpát nyújtott nekem. Szótlanul elvettem, és bekapcsoltam. Villódzni kezdett, majd néhány másodperc után erős fénysugár vetült a falba vájt lyukakra.

Noah sóhajtott, mint aki mázsás súlyt emel le a válláról.

– A múlt héten csaptak le a menedékre. Két nap múlva elküldték Ana… kezét.

Remegni kezdtek a térdeim, a lábaim pillanatokon belül felmondták a szolgálatot, és én a földre rogytam. Próbáltam megszólalni, de a hangomat elnyomta a döbbent nyögések sorozata. Anára gondoltam. Megpróbáltam elképzelni, ahogyan az a kicsi lány, az az alig totyogó gyermek karjának véres csonkját szorongatja a kis testéhez… Lehetetlen, hogy ezt túlélte volna.

Sercegést hallottam.

– Kígyó! – ordított fel Noah, és a karomba kapaszkodva rántott egyet rajtam. Felordítottam, ahogy perzselő fájdalom futott végig a vállamon, a földre estem, lehorzsoltam az államat a sziklán. Azonnal felpattantam és a hátam mögé világítottam. A földet pásztáztam a lámpa fényével, de a közelünkben nem leltem a hang forrását. Aztán a plafont néztem, de egy-két denevér kivételével semmit nem láttam.

– Ott, nézd! – szólt Noah. A lámpájának fénycsóváját követve az egyik lyukra néztünk a falon. Szinte a derekam magasságában egy kicsiny, talán csak tíz centiméter átmérőjű, kerek odú tátongott. A lakója csak az orra hegyét dugta ki, villás nyelvével a levegőt szaglászta a betolakodók után kutatva.

Elmorzsoltam egy könnycseppet, és Noah elé vágtam.

A fény most valami kerek tárgyra vetült, néhány méterrel előttem. Természetellenesen kerek szikladarab volt, láttam rajta, hogy emberi kéz alkotta. Odasiettem, leraktam mellé a lámpát, és felemeltem. A vállam, amit Noah megrántott, éles, szúró fájdalommal tiltakozott. A tárgynak hideg, sima tapintása volt, mintha kőből lett volna. Forgatni kezdtem, aztán, mikor megláttam, hogy egy összetört emberi koponyát tartok a kezemben, ordítva elhajítottam. A sziklára csapódó csont éles zaja még sokáig visszhangzott a fülemben.

– Hol a pokolban vagyunk? – szegeztem Noahnak a kérdést, és beálltam elé. Egy lépést sem terveztem tenni, míg el nem mondja végre, mit keresünk egy istenverte, életveszélyes barlangban, ahol éppen egy halott emberhez nyúltam hozzá.

– Egy ókori temető van idelent – felelte, majd átfurakodott mellettem a szűk járatban, és folytatta a vezetést. – Amikor kitört a háború, a bank ide rejtette el a széfjeit.

– Ide? De hát itt nincs semmi…

– Mindjárt lesz egy jobbra kanyar. Akkor egy nagy terembe érünk. Lesz ott még néhány csontváz, ne ijedj meg. Oda rejtettük el őket.

Ekkor futott át először rajtam a gondolat, hogy mi van, ha Noahnak eszét vette a gyász. Talán terv nélkül hajtott be engem egy sötét, rémisztő barlangba, a biztos halálba, én ugyanis már biztosan nem találtam volna meg a kiutat. Letöröltem a könnyeimet; egy férfi nem sír. Még akkor sem, ha retteg.

A lámpám fénye ide-oda cikázott a falak, a mennyezet és a föld között, mindenhol kígyók után leselkedtem. Már nem is néztem Noah hátát, csak a cipőjét, ahogy előttem lépked a porban.

Tényleg következett egy jobbra kanyar. Ott hirtelen kitágult a tér, egy akkora terembe értünk, amiben akár az egész házam elfért volna. A mennyezetet néhány rés tarkította, amelyeken keresztül beszökött némi napfény. Sosem hittem volna, hogy megnyugvással fog eltölteni egy olyan mindennapi látvány, mint a Nap. Kifújtam a hosszú ideje bent rekedt levegőt, és végre bizalommal néztem a bátyámra. Ő a terem falát kémlelte: több száz beépített széf sorakozott ott. Befedte őket a por, mintha ezer éve nem ért volna hozzájuk senki, pedig a harcok csak néhány hónapja bontakoztak ki. A széfek sem lehettek tehát régebb óta odalent.

– Tényleg itt van…

– Kételkedtél talán? – mosolyodott el Noah. A beesett, papírszerű arcát egy pillanatra megélénkítette a boldogság. – A 243-as az enyém.

Rozsdaette, nehéz vasszéfek voltak ezek. Mindegyik zárva. Noah a zsebébe nyúlt, és egy ormótlan, régi kulcsot húzott elő.

Míg ő az ósdi zárral bíbelődött, én körbejártam a termet. A széfekkel szemben a falba vésték az ókori sírokat: egy-egy koporsónyi helyet vájtak, abba helyezték halottaikat, összesen több tucatot. Elborzadva figyeltem azt a tetemet, amelyiknek a koponyája nem a nyakán, hanem az ölében helyezkedett el. Láttam egy egészen apró gyermek csontjait is, ekkor Anára gondolva összeszorult a szívem.

Arra gondoltam, hogy ha a kislány halott is, Noah mosolygott. Van még remény, hogy egy nap vége lesz a háborúnak, és a kékek kivonulnak az országból. Akkor majd visszamegyek a házamba, újjáépítem, és feleségül veszem Edithet. Ő is egy menedékben húzta meg magát, szerencsére az még biztonságban volt.
A hullákat néztem és mégis mosolyogtam a szebb jövőre gondolva, amikor majd Edith és én a közös gyermekeinket neveljük.

Kattanást hallottam a hátam mögött.

Megfordultam. Noah kinyitotta a széfet. Velem szemben állt, és egy pisztolyt fogott egyenesen rám.

– Kevin… Akkor én most megöllek, aztán végzek magammal is, rendben?

Daremo-elemzés irodalomórán

Szinte pontosan egy évvel ezelőtt vittem el az egyik novellámat, a Valamikor, valaki címűt a magyartanáromnak. Az volt az első olyan írásom, aminek már az alkotása alatt tudtam, hogy felvállalom a nevemmel együtt. Furcsa is volt így írni: minden szót megrágni, belegondolva, hogy ezt egy olyan személy fogja olvasni, aki a sorokhoz majd arcot társít. Régebben sosem mutattam meg senkinek semmilyen novellámat vagy regényemet, pontosan ezért. Mert mikor így írtam, szándékosan cenzúráztam magam, nem mertem olyat leírni, ami alapján rosszat feltételezhetnek rólam. Márpedig a témáim között már évek óta meghatározó szerepet töltenek be a sötétebb dolgok, ez egyszerűen így alakult, történt néhány olyan esemény a múltban, ami miatt ez mind a mai napig egy fontos pontja a fantáziámnak. Hiszen a halállal lehet a legszélsőségesebb reakciókat kiváltani az emberekből, amit egyszerűen imádok a szereplőimnél nyomon követni.

Szóval mikor úgy írtam, hogy belegondoltam abba, hogy esetleg megmutassam a végeredményt egy olyan személynek, aki ténylegesen ismer engem, ledermedtem, nem mertem minden gondolatomat papírra vetni. Évekig senkinek sem engedtem meg, hogy elolvassa bármimet is, takargattam, rejtegettem ezt a részét az életemnek, közben pedig mindennél jobban vágytam az elismerésre, hogy megerősödjön kissé a törékeny önbizalmam. Mégis, az jobban visszatartott, hogy vajon mit gondolhat majd rólam az illető, ha meglátja, hogy a fejemben halálról, őrületről és mentális betegségekről képzelgek – mert a legtöbbjükben ez megjelenik. Meg néha a szex is, és azért valljuk be, az ember ilyen fantáziálásokat végképp nem mutatna meg senkinek sem, még akkor sem, ha ezek semmilyen mértékben nem kötődnek az íróhoz. Az átlagolvasó nem mindig tudja, hogy az alkotót nem szabad azonosítani a művével. Nyilván le lehet szűrni valamit az illető személyiségéből az alapján, hogy minden témát vesz elő szívesen, rólam is biztos csinos kis összefoglalót tudna írni egy pszichológus ezek alapján, de nem számít, mert én tudom, hogy ez nem én vagyok.

Tehát nagyjából egy évvel ezelőtt kezdett bennem körvonalazódni a gondolat, hogy ezzel a helyzettel bizony kezdeni kell valamit. Akkoriban merültem el jobban a blogolásban, rengeteg olyan embert láttam, aki szintén takargatja, amit írt, sokszor pedig teljesen értelmetlenül, hiszen velem ellentétben egyszerű, hétköznapi témákról írtak, mint például a szerelemről. Gondolkodni kezdtem, és arra jutottam, hogy azok az emberek, akik takargatják az alkotásaikat, sosem fognak kiemelkedni a többiek közül. Ha eleve úgy állok hozzá, hogy szégyellem, amim van, sosem leszek több a középszerűnél. Azt pedig utálom. Mindenhez úgy állok hozzá, hogy a lehető legjobbat, legtöbbet hozzam ki magamból, megmutassam az embereknek, hogy igenis tudok valamit, elnyerjem az elismerésüket. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy csak a visszajelzésekért írok, de ha tisztában vagyok vele, hogy valamit már tudok, akkor szeretem, ha ezt elismerik. Szeretnék beleégni az emberek emlékezetébe, megragadni a figyelmüket, hatni az érzéseikre. És ezt hogyan tehetném, ha szégyellem, amit írok?

Úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat, és úgy írtam, hogy eldöntöttem: nem érdekel. Nem fogok görcsölni azon, hogy az emberek mit fognak rólam gondolni, nem fogok félni, nem fogom takargatni. Ez én vagyok, hozzám tartozik, hogy írok, komolyan is gondolom ezt az egészet. Hiszem, hogy képviselek egy bizonyos szintű minőséget már, nincs mit szégyellnem. Megírtam azt a novellát, és elvittem a tanár úrnak. Emlékszem, alig mertem odamenni hozzá, a torkomban dobogott a szívem, egérhangon elmeséltem neki, hogy én bizony szoktam írogatni, és szeretném neki megmutatni a novellámat. Kinyomtatva vittem neki, mindenre figyeltem, sorkizárt szöveg, behúzások, a papír tetején a cím középre igazítva, tökéletesnek kellett lennie… És a kezébe nyomtam. És vártam másnapig.

A tanár úr bejött, és annyit mondott mosolyogva, tetszett neki, rengeteg gondolat van benne, amin megérné átrágni magát. Majd még fogunk róla bővebben beszélgetni, azt mondta. De erre nem került sor, én pedig nem mentem oda hozzá soha, mert nem mertem követelőzőnek tűnni. Már el is temettem magamban az egészet, azt hittem, elfelejtette a novellámat.

Egészen szerdáig eszembe sem jutott az a novella. Elég sokat szövegelem, főleg Facebookon, hogy az érettségi előtt állok, pörgetjük az anyagot, de már elérkeztünk az utolsó, tulajdonképpen lényegtelen költőkhöz, mert sem dolgozat nem lesz ebből az anyagból, sem érettségi tétel.

Aztán szerdán bejött a tanár úr, és közölte, hogy Daremo novellát fogunk elemezni. És kiosztotta a többieknek a sok példányban lefénymásolt Valamikor, valakit. Az is látszott, hogy ez nem egy hirtelen felindulásból jött ötlet volt, mert nem jutott eszébe mást tanítani: szempontokat sorolt fel, amik alapján a csoportokra osztott osztálytársaimnak elemezniük kellett a novellámat. Én ültem a helyemen, néha az egyik, néha a másik csoport beszélgetésébe hallgattam bele, furcsa volt látni, hogy egyesek milyen komolyan veszik a feladatot, olvasgatták a szöveget, érveltek a meglátásaik mellett, forgatták az agytekervényeiket (valljuk be, nem egy egyszerű alkotás, kifejezetten elvont), néhányan be is vallották, hogy feladták a gondolkodást azon, hogy vajon mit akartam én az egésszel kifejezni. A legtöbben viszont még jegyzeteltek is! Az egyik lány mutatta, hogy egy egész oldalt írt a novellámról. A másnapi órán folytatták: a táblára két oszlopot húztak, az alapján, hogy vajon a novellának szerintük pozitív vagy negatív a végkicsengése. Mondanom se kell, mindenki a negatív mellett tette le a voksát. Ekkor már a tanár úr is arra buzdította őket, hogy jegyzeteljenek. Én ekkor éppen a négyoldalas érvelés megírását pótoltam, de azért nem egyszer megálltam, hogy meghallgassam, mit gondolnak a novellámról. Az elképesztőbb elméleteknél még össze is vigyorogtunk a tanár úrral.

Nem volt időm beszámolni az osztálynak arról, pontosan mire is gondoltam, mikor ezt a novellát írtam, ez még várat magára, de többen is jelezték, hogy várják már a beszédemet erről. Én pedig kíváncsi vagyok, mennyire lepődnek meg rajta.

Hogy megbántam-e, hogy felfedtem a kilétemet a blogomon? Egyáltalán nem, és mindenkit biztatok is arra, hogy tegye meg ugyanezt. A művészet sosem „ciki”, bármiről is írok. Mindig lesznek ugyan olyanok, akik kritizálnak, akiknek semmi sem tetszik, vagy akik azonosítani próbálnak a regényem sorozatgyilkosával. Nem szabad velük törődni, nem értük csinálom ezt. Hanem magamért, ennyi az egész.

10 idegesítő bloggerszokás II.

Ismét elérkezett az idő, hogy közkinccsé tegyem az engem baromira idegesítő kezdő írói magatartásformákat. Nem, nem ért véget az emberi butaság az előző ilyen összeállításom publikálása után, még mindig bőven akadnak ész nélkül cselekvő bloggerek. Amit az egyik elkezd, folytatja a másik, így nem hiszem, hogy valaha is kifogynék a témából. Lássuk hát, az utóbbi időben mi idegesített engem nagyon!

1. „Muszáj prológust írnom, ez a szabály!”
Nem, nem muszáj, semmiféle törvény nem mondja ki, hogy egy regénynek prológussal kell kezdődnie, aztán epilógussal végződnie. Többekkel folytattam beszélgetést arról is, hogy kötelező-e mindkettőnek megjelennie, vagy elég csak egy prológust, vagy csak epilógust tartalmaznia a történetnek. Az átlagvélemény az volt, hogy a legjobb, ha tényleg keretként fogják közre a történetet, de természetesen minden szabály megszeghető, ha azt tudatosan, konkrét céllal tesszük. Viszont, hangsúlyozom még egyszer, egyáltalán nem kötelező a prológus írása! Nem kell az első részt csak azért prológus címmel ellátnod, mert ezt diktálja a szokás, nem kell a cselekmény tényleges kezdete előtti időszakból kiragadnod egy jelenetet, nem kell előrevetítened a sokadik fejezet tartalmára! Lehet, de nem kell. És mégis hallottam már olyanról, hogy azért pontozott le egy (természetesen blogger) kritikus egy történetet, mert nem volt prológusa. A másik népszerű tévhit, azt hiszem, tényleg csak a nagyon kezdők körében elterjedt, akik a történetük rövid, kedvcsináló tartalmi összefoglalóját nevezik prológusnak. Tehát a prológus nem összefoglaló, hanem mindenképpen a történet szerves része!

2. „Fogalmam sincs, miről írok.”
Az előző részben már előjött ez a téma a szex kapcsán, hogy addig ne írjunk erotikus tartalmat, amíg csak annyival vagyunk tisztában, hogy mit és hova kell dugni. Ezen kívül sajnos számtalan közkedvelt téma kerül elő újabb és újabb divathullámként, amit hirtelen mindenki elővesz, de arra egyikük sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen, pontosan miről ír, hogyan zajlanak az ilyen dolgok. Ilyen például az elrablás: látszólag mindenféle indok nélkül a fiatal férfi foglyul ejti a szintén fiatal és csinos lánykát, aki pedig az első, nagyjából öt percig tartó döbbenet és rettegés után észreveszi, hogy hoppá, az elrablója kifejezetten jóképű. Lehet akármilyen féreg, bunkó, bántalmazó, elmebeteg (ha már egyszer elrabolt valakit…), ha jól néz ki, netalántán egy híres tinisztár formálja meg őt az író képzeletében, akkor az egész el van nézve neki. Ha pedig bárki megjegyzi a bloggerinának (ne általánosítsunk, tudom, de én eddig csak női bloggert láttam ilyen történettel), hogy nem egészen reális, ha ilyen viszonyban mély, igaz szerelem alakul ki a karakterek között, azzal takarózik, hogy Stockholm-szindróma! Ő tudja, hogy ilyen létezik, ne szóljanak be neki! Bezzeg, ha az illető legalább annyit foglalkozott volna a témával, hogy a Google első találataként kiadott Wikipédiát megnézi, és ott is csak az első bekezdést olvassa el, talál egy olyan mondatot, hogy a Stockholm-szindrómának a kialakulásában szerepet játszik a teljes kiszolgáltatottság érzete mellett a rabszolgatartó néha-néha előforduló, akár felületes kedvessége is. De ebben nincs szerelem. Pláne nem igazi, őszinte, egészséges. Gondolkodjunk már egy kicsit.

3. „Kritizálni mersz, a k***a anyád?!”
Amikor valaki írni és publikálni kezd, nem arra fog gondolni, hogy majd kapja a hol kedvesebb, hol bunkóbb hangvételű kritikákat, ez tény. Az első, titokban tartott gondolata mindenkinek az, hogy hátha kiderül róla, hogy amit alkot, az tökéletes, ő lesz a következő Rowling, Tolkien vagy George R. R. Martin, mert istenadta, varázslatos, utánozhatatlan tehetsége van az alkotáshoz, egyetlen szavába sem lehet belekötni. A többség ezt a hozzáállást nagyon hamar kinövi, néhányan pedig nem, vagy csak nagyon hamar kezdenek írásokat kitenni egy blogra, amikor még nem gondolnak bele, hogy igenis van még hova fejlődniük. Ha egy ilyen állapotban tartó bloggert kritizálsz, teheted akármilyen kedvesen, segítőkészen, enyhén, a reakció, hogy el lehet menni bizony melegebb éghajlatra, meg egyébként is, írj jobbat, ha tudsz, mit pofázol – persze a reagálások a kritika egyes pontjaira teljesen kimaradnak. Csak menjél el minél messzebbre, ellenkező esetben ismerd be, hogy az írás fantasztikus, máskülönben nem vagy szívesen látott vendég.

4. „Kaptam egy kritikát, inkább bezárom a blogomat!”
A legérdekesebb az, hogy ilyen reakciót még csak olyannál láttam, aki kifejezetten kérte, hogy mondjak véleményt a blogjára. Írjak kommentet, javítsam ki helyesírásilag, mondjak véleményt a történetről. Én pedig megtettem, bár van annyi eszem, hogy leszűrjem, hogyan álljak az adott bloggerhez: ha azt látom, hogy nagyon fiatalka még, talán ez az első története, tizenkét éves, akkor nem fogok neki elkezdeni szakszavakkal dobálózni, csak kijegyzetelem, hol kellene egyeztetni az igeidőt, a szám-személyt; egy tapasztaltabbal kesztyűs kézzel bánok, de sosem bántóan. És megint ott tartunk, mint az előző pontban: véleményt kér az illető, de titokban meg van róla győződve, vagy legalábbis reméli, hogy az alkotása kitűnő, egyetlen hibát nem lehet benne találni. Aztán koppan – mert mindig mindenki koppanhat, nincs olyan írás, ami mindenkinek megfelel objektív és szubjektív szempontok szerint is. Pedig én igyekszem mindig mondani valamilyen pozitívumot, akkor is, ha vért izzadok, mire kitalálom, mi az: megdicsérem az alapötletet, az egyik karakter szerethetőségét, bármit, ami ösztönözheti az írót (na persze, sosem hazudok, olyat nem dicsérek, amit nem lehet), amire azt mondhatom, hogy ez az írás erőssége. A lényeg az, hogy bármilyen kritikát is kapsz, ne az legyen az első gondolatod, hogy abba kell hagynod, be kell zárnod a blogodat, mert te azt hitted, ez sokkal jobb, és most teljesen elment a kedved a további alkotástól.  Ha valaki felsorolta a hibáidat, próbálj meg legközelebb ezekre figyelve írni, de ami még fontosabb: kérd ki többek véleményét is! Amit az egyik hibának vél, azt talán mások nem, így jobban ki tudod szűrni, melyek azok az észrevételek, amelyek a véleményt író személyéből fakadtak (pl. aki csak gimis, romantikus történeteket olvas, az nem fog értékelni egy hosszú leírásokkal teletűzdelt science-fictiont, de aki ismertebb ebben a műfajban, az örömmel fogja magát átrágni ezeken). De semmiképp se törj össze, ne add fel, még ha többen is jelzik ugyanazt a hibát, fogd fel úgy, hogy ezek az emberek mind a te fejlődésedet akarják, különben nem vették volna a fáradságot, hogy írjanak neked! Nem hagyhatod őket cserben azzal, hogy márpedig te sosem írsz többet, mert nem vagy olyan jó már az első regényednél, mint más a huszadiknál. Arról se feledkezzünk meg, hogy a korábban említett nagy írók sem az első regényük legelső változatával váltak híressé: rengeteg átírás, újraírás és tapasztalt szerkesztők segítették őket sikeressé válni.

5. „Ezt a barátnőm írta, én csak reklámozom.”
Többször is láttam már ilyen hirdetést, és sokszor rajta is kaptam az illetőt a hazugságon: volt, aki ugyanazon a néven írta a blogot, mint amilyennel hirdetett; volt, akinek véleményt írtam Facebookon, és rögtön úgy reagált rá, mint a mű szerzője. Manapság már szinte mindenki jelen van Facebookon, és nem hiszem, hogy aki blogot vezetne, az ne létezne a közösségi oldalon. Akkor pedig már ő maga is be tud lépni egy csoportba és hirdetni tudja a saját blogját. Egyértelmű, nem kell a mellébeszélés, mindenki tudja tehát, hogy nem a legjobb barátnőd blogját reklámozod. Rengeteget írtam már erről, ezért most csak röviden: ne szégyelld a művészetedet, bármiről is írsz, nem kell azt hazudni, hogy ez másé, senki sem fog lenézni miatta. Ellenben ha ilyen piti hazugságokhoz folyamodsz, akkor bizony le fognak.

6. „E/1-ben vagy E/3-ban írjak?”
Aztán erre érkeznek a hasonlóan okos hozzászólások, miszerint E/1-ben csak egyetlen szereplő fejébe láthatunk bele, E/3-ban bezzeg kedvünk szerint ugrálhatunk a kobakokban. Arra senki sem gondol, hogy mindkét elbeszélésnek vannak altípusai, többek között E/1-ben is írhatsz váltott szemszögből, talán ez a leggyakoribb, E/3-ban pedig ott van például a közeli vagy a mindentudó nézőpont. Míg előbbi során ugyanúgy csak egyetlen ember fejébe látunk bele, mint az egyszerű E/1-ben, a második egy mindenről informált narrátort jelent, aki mindig annak a fejébe néz bele, akiébe akar, de így sem a karakteren keresztül látjuk az eseményeket, hanem a narrátor hangján.

Továbbá, amiért hülyeség ez a kérdés, az az, hogy nekem, mint kívülállónak, aki nem is tud a történetedről semmit, honnan kellene tudnom, hogyan írd meg a regényedet? Döntsek az alapján, hogy mit olvasok szívesebben? Ilyen nincs, ha jól írsz, felőlem aztán E/2-ben is szólhatsz, úgy is olvasni fogom. Először is gondolkodj el azon, mit akarsz kifejezni a történettel, mit szeretnél előtérbe helyezni, nézz meg más, hasonló témájú műveket, ha pedig ez sem segít, akkor kísérletezz, írj meg néhány fontos részletet több nézőpontból is, meglátod majd, melyik illik oda leginkább.

7. „Adtok nekem felesleges blogokat?”
Amikor először láttam ilyet, még nem is értettem igazán, miről van szó. Az első gondolatom az volt, hogy az illető talán nem tudja, hogyan kell új blogot létrehozni, ezért kér már nem használtat – bár ez elég valószínűtlennek tűnt, de tényleg nem jutott eszembe jobb. Egy másik alkalommal viszont már rákérdeztem, tulajdonképpen miért kell neki mások felesleges blogja. Az illető el is magyarázta ennek az új keletű hóbortnak a mikéntjét: félbehagyott, blogon publikált történeteket szeretne folytatni. És állítólag vannak olyan személyek, akik önként és dalolva mondanak le a saját szellemi termékeikről ezeknek az embereknek a javára.

Teljesen megrökönyödtem. Most komolyan, emberek. Van valami, amit te találtál ki, te terveztél meg, te pötyögtél le, még ha nem is fejezted be, az a történet egytől egyig a tiéd, hozzád kapcsolódik. Mégis hogy adhatnád oda másnak? Az említett bloggert először kinevettem, mondván, ne szórakozzon, nincs olyan épeszű blogger, aki önként lemond a félbehagyott történetéről. Erre ő felvilágosított, hogy de, igenis van. Mutatott is egy-két blogot, amik állítólag hasonló módon kerültek új gazdához, természetesen nem tudtam ellenőrizni, tényleg így van-e. Viszont engem nem csak megdöbbent, de fel is háborít ez az új mánia.

Először is: az adományozók. Ha tényleg törődtél a történeteddel, ha a szíveden viseled a sorsát, a karaktereit, a cselekményét, eszed ágában sincs átnyújtani egy vadidegennek. Ez olyan, mintha a gyerekedet nyújtanád oda valakinek – vigyed, meguntam a nevelését, majd nálad átvészeli a kamaszkort. Nem ciki, ha egy regény befejezetlen marad, nyilván van olyan alkalom, hogy útközben rájövünk, a történet mégsem áll valami biztos alapokon, esetleg egy rövid ideig tartó fellángolás miatt kezdtünk csak bele (ezért javasolt néhány fejezetet legalább előre megírni, mielőtt publikálni kezdünk – mondja ezt az, aki azért késik a regényének a folytatásával, mert még nem írta meg, de hát mind a saját hibáinkból tanulunk). De ez még sehogy sem indok arra, hogy egy ismeretlennek átnyújtsuk.

Másodszor: a kunyerálók. Írni akarnak, rendben, szép dolog, próbálkozzanak csak vele, valahol mindenkinek el kell kezdeni. Na de nem más történetével. Még ha az illető volt olyan elvetemült is, hogy átadja valakinek a történetét, ez nem más, mint valaki más érdemeivel való dicsekvés. Nem te találtad ki a történet alapjait, a karaktereket, a cselekményt. Márpedig, ha írni akarsz, első körben egy dologra lesz szükséged: fantáziára. És ha már a legelső történetedet mástól „csened”, az arra utal, hogy a képzelőerőnek igencsak hiányában vagy. (Nem keverendő ez a fanfictionökkel: ha egy valaki által megálmodott világba írsz új történetet, az teljesen más, mint egy olyan történetet megírni, aminek minden eleme adott, csak éppen ebből nulla százalék a te munkád. Nyilván a megfogalmazás által beleviszed a saját stílusodat is, de ha írni akarunk, ne legyünk már annyira lusták, hogy mástól lopjuk az ötletet, jobb helyeken ezért neked esnek plágium vádjával.)

8. „És akkor X férfikarakter megerőszakolta Y nőt, aztán szerelembe estek…”
NEM!
Na jó, kifejtem bővebben, bár ezzel már rengeteg írás foglalkozott korábban.
A nemi erőszak nem romantikus, nem idealizálható, nem alakul át szerelemmé, nem elfelejthető, nem feldolgozható, nem elfogadható, még akkor sem, ha az elkövető szuperszexi.
Nyilván erőszakról is lehet jól írni. Vannak ilyen „kapcsolatok” is. De ne idealizáljuk. Erőszakoskodni a másikkal sosem megbocsátható. Akkor is büntetendő, ha párkapcsolatban élők között történik az erőszak. És nyilván nem csak nőket erőszakolhatnak meg.
Képzeld el, kedves idealizáló, gyermeki lelkű bloggerina, hogy egy vadidegen férfi téged kényszerít olyan dolgokra, amiket legkevésbé sem akarsz megtenni. Ezek után képes lennél szeretettel, szerelemmel nézni az illetőre?
Na ugye.

9. „A regényem műfaja igazából a zsánere.”
Ez az egyik „cicám”, de mindig mindenki figyelmen kívül hagyja, ha szóvá teszem.
Mivel legtöbben az epika műnemébe tartozó irományokat publikálunk, ezért ezen keresztül értendő a magyarázatom. Hívjuk segítségül barátunkat, a Wikipédiát, és nézzük meg, mi a jelentése a műfaj szónak az irodalomban: „Az epikus műfajokhoz eredetileg csak az eposz tartozott, ám ez később kibővült valamennyi további elbeszélő műfajjal, amelyek közül a legismertebbek a mese, széphistória, históriás ének, krónika, az elbeszélő költemény, a skandináv eredetű saga (egy kaland vagy hőstett hosszas leírása), az életrajz, az önéletírás, a napló, a humoreszk, a regény, a novella, az egyperces novella, az elbeszélés, és bizonyos fokig az értekezés (esszé). Tágabb értelemben ide tartozik a film és különböző műfaji ágai, valamint az interneten vezetett napló, azaz blog, a legújabb műfaj. Irodalmi megítélése sokszor nehéz az adomának, a példázatnak, a viccnek, valamint a képregénynek, amely különböző irodalmi igényű szövegeket, azonkívül rajzokat tartalmaz.”

A lényeget kihúztam, tehát: a blogregényed műfaja regény.

És most nézzük a zsánert, amiről egy nagyon jó cikket olvashattok ITT: „a leggyakoribb címkék: krimi, fantasy, sci-fi, romantikus, kalandregény, thriller/horror, humoros, történelmi, szépirodalmi regény. Egy ideje megjelentek új csoportosítások is: háborús, misztikus-romantikus, erotikus, szórakoztató, családregény.”

Magyarán, ha megkérdezed, milyen műfajban írok, közölni fogom veled, hogy többnyire novellákat és regényeket firkantok, neked pedig nincs jogod emiatt hülyének nézni engem. Ha már egy művészeti ágnak hódolunk, legalább az alapvető kifejezéseit tanuljuk meg. Mellesleg, magyar szóbeli érettségiről is páros lábbal fognak kirúgni, ha közlöd, hogy a Toldi történelmi műfajú írás.

10. „Kritikát írok, osztom az észt hozzáértés nélkül.”
Rengeteg kritikákkal foglalkozó blog nyílt már és nyílik folyamatosan, én pedig nem egyet ki tudnék emelni, ami csapnivaló munkát végez, képes a negyven fejezetes regényről is fél oldalban nyilatkozni (és ennek a fele is a blog kinézetével foglalkozik). Ha nagyobb is a terjedelem, igazán kevés olyan blogger van, aki kicsit is ért az íráshoz, és a megállapításai túlmutatnak azon, hogy „nekem ez (nem) tetszik, mert csak”. Érdekes, hogy még az ilyen blogoknak is olykor 50+ számú követőjük van, pedig az írójuk nem igazán tud elemző megállapítást tenni egyetlen történetről sem, a kritikái kimerülnek a cselekmény elmesélésében és a tetszett vagy sem kérdéskör szűkszavú körbejárásában.

Ha pedig tanácsokat osztogatnak, isten ments. Legszívesebben azt üzenném nekik, hogy ha valamiben nem biztosak, akkor azelőtt, hogy leírnák azt egy kritikába, nézzenek utána a dolognak – igen ám, csakhogy a probléma az, hogy míg az okosok mindenben bizonytalanok, addig a tudatlanok holtbiztosak önmagukban, magyarán meg sem fordul a fejükben, hogy valamit nem jól tudnak. Aztán a rossz tudás terjed, mert a kritikus azt mondta, így kell, és hát nyilván nem véletlenül kritikus az illető, biztos nem magát nevezte ki annak (érződik, hogy ez vicc, remélem).

Történt már velem olyan is, hogy ráklikkeltem egy kritikára, ahol az író a helyesírásban adott tanácsot az alkotónak – természetesen rosszul. Bennem pedig persze felerősödött az igazságérzet, hát nehogy már terjedjen a hülyeség, szóltam az illetőnek, kedvesen, hogy ez nem egészen így van, mint ahogyan ő azt a tanácsában írta. Megköszönte a helyreigazítást, ő azt hitte, jól tudja a szabályt. Nincs ezzel semmi baj, mind hibázunk. De arra már nem került sor, hogy a kritikában átírja a kérdéses részt, azaz ugyanúgy hibásan került a történet írójához a tanács. A közbeszólásom hasztalan volt.

A tanulság az, hogy alaposan gondolkodjunk el azon, olyan szinten vagyunk-e mind írástechnikailag, mind helyesírásilag, hogy tanácsokat osztogassunk másoknak! Hasonlítsuk össze az írásainkat más bloggerekével, és ha azt látjuk, hogy bizony sok olyan emberbe botlottunk bele, akiktől még mi is tanulhatnánk, az egy biztos jele annak, hogy nem kellene még másoknak az észt osztogatnunk.
(Persze, tudom: ha ennyire értek ehhez, nekem miért nincs saját kritikablogom meg írással foglalkozó, tanácsokat osztogató blogom? Pssszt, ami késik, nem múlik, csak túl kell élni az érettségit.)

Összefoglalva: ha írunk, használjuk az eszünket, hagyatkozzunk a józan paraszti logikára, így elkerülhetjük a legnagyobb ökörségek elkövetését, a megszégyenülést. Hibázni egyáltalán nem ciki, de ha felhívják erre az ember figyelmét, ne őrjöngeni kezdjen, hanem próbáljon változtatni. Higgyük el, hogy senki sem rosszindulatból hívja fel a figyelmünket egy-egy baklövésre, hanem megvan az illetőben a jó szándék, hogy – ha nyersen megfogalmazva is – elindítson minket a javulás útján!

 

Mit gondoltok, most már mindent számba vettem? Esetleg vannak továbbiak, amik idegesítenek titeket?

Ott állt Anya

Megjelent 2016 decemberében a Kalocsai szó és kép c. antológiában.

Tartalom:
Egy fiú, akinek olyan terhet kell cipelnie a vállán, amilyet kevesen tapasztalnak meg. Vajon kinek a hibája, ha darabokra hullik a család? A betegen született kisfiúé? Az anyáé, aki idegenkedik ettől a gyermektől? Az apáé, aki meglép a felelősség elől? Vagy azé a tinédzseré, aki minden igyekezete ellenére sem tudja összetartani ezeket az embereket? És mégsem ez a fiú volt az, aki először vesztette el a reményt.
Megírás ideje: 2016. január
Figyelmeztetések: öngyilkosság, szellemileg visszamaradott szereplő
Terjedelem: 1700 szó

Vonatfütty.

A peronon álltam hosszú ideje már, magam elé bámulva nem is a síneket, hanem az egyre elevenebben égő emlékeimet néztem, a szemeimet csípte a késő őszi szél és az elfojtott sikoltás. Mellettem a bőröndjüket cipelő utasok szálltak fel a vonatra, a cipőjük koppanása a betonon csak tompán érte el a tudatomat.

– Hé, kölyök! – csattant rám egy éles hang. Felkaptam a fejem, előttem a jegypénztárt kezelő öregúr állt. Egyenruhát viselt, a fején kalapot, hogy elfedje kihulló haját.

Nem szóltam semmit.

– Menj már hátrébb, fiam! Megy a vonat mindjárt, azt’ lesodor.

Bólintottam, és lassan hátráltam néhány lépést. A férfi biccentett, és visszacsoszogott az állomás épületébe. A vonat füttyentett még egy utolsót, a levegőt megtöltötte a szúrós szagú füst, aztán a szerelvény lassan elrobogott. Csend lett.

Körülnéztem, már senki sem állt kint a peronon, a váróterembe zsúfolódott be a tömeg a csípős hideg elől. Engem is csak a szürke sálam védett. A magasba néztem, az állomás felett átívelő, kékre mázolt vashídra. A gyalogosok számára kötötte össze a város két részét, amit szétválasztott a vasút. Reggelente én is ezen keresztül mentem iskolába ahelyett, hogy egy nagyobb kört megtéve a főúton kerültem volna meg az állomást. A tekintetemmel végigkövettem a híd vékony vonalát, majd megállapodtam a közepén.

Ott állt Anya. Még tegnap, mielőtt leugrott.

Nagy lendülettel fordultam el a híd irányából. Most a feljáróval néztem farkasszemet: sárga szalaggal keresztben átkötötték. Senki sem mehetett fel a hídra.

Lehunytam a szemem, és otthon voltam.

Odakint már sötétség honolt, de a redőnyöket nem húzta le senki. Csak a konyhában égett a villany, ahol Anya az asztalnál ült. Megálltam a küszöbön. A pulton halomban álltak a koszos edények, pedig előző nap én mosogattam el. Az asztalon néhány szelet megszáradt kenyér hevert.

Nyöszörgést hallottam, és megfordultam. A folyosón a kisöcsém állt, engem nézett nagy, távol álló szemeivel. Kancsal is volt. Hunyorítottam, hogy a félhomályban jobban lássam az arcát borító, sötét foltokat.

– Miért nem fürdeted meg? – szegeztem Anyának a kérdést anélkül, hogy levettem volna a tekintetemet az öcsémről.

– Fürdesd meg.

– Mióta maszatos?

Hallottam, ahogy a szék lába megnyikordul a csempén. A konyha felé fordultam megint: Anya mellkasával rádőlt a morzsás asztalra és lehunyta a szemét. A nyakában lógó arany lánc az arca mellett hevert, még apától kapta, és sosem vette le.

Egyre inkább kezdett szétterjedni a mellkasomban a tompa fájdalom.

– Holnap jönnek ellenőrizni.

– Kik? – Még a szemét sem nyitotta ki.

– El fogják őt vinni. És talán engem is.

– Nem fognak!

Felpattant, a szék a háta mögött felborult. Egyenesen felém csörtetett, én pedig riadtan behúztam a nyakam. De mikor odaért az ajtóhoz, rám se nézve, csak a vállamat meglökve elsétált. Amikor észrevette a folyosón álló kicsit, megtorpant.

– Menj aludni.

Ő nem felelt, még csak nem is bólintott, talán nem hallotta Anya halk szavait. Mindig így beszélt hozzá, mintha elfelejtené, hogy milyen rossz a kicsi hallása. De így is felfogta, mit parancsolt Anya, szigorú tekintetét látva megérthette, hogy mennie kell. Hátat fordított, és lassú, ügyetlen léptekkel elindult a szobája felé. Az arca még mindig maszatos volt.

– Fürdesd már meg! És rakj rendet!

Anya rám se nézett.

– Majd apád megcsinálja.

Ökölbe szorult a kezem, alig tudtam néhány szót kipréselni az összeszorított fogaim között.

– Apa azért ment el, mert nem törődtél vele…

Ő végre megfordult, gyenge tenyereit megfeszítve megpróbált taszítani egyet rajtam, de csak egy lépést hátráltam. Szikrákat szórtak a szemei. Olyan alacsony volt, az államig sem ért fel, de ilyenkor én éreztem magam egészen picinek.

– Apád azért lépett le, mert ő megszületett…

Egy tompa puffanás hallatszott, mindketten felkaptuk a fejünket. Az öcsém elesett néhány méterrel a szobájának ajtaja előtt. Riadtan nézett ránk, és akkor gondoltam bele, hogy az emelt hangú vitánkat már meghallotta. De vajon mennyit fogott fel belőle?

– Látod, nem tud járni se – gúnyolódott Anya. – Egy villát sem tud rendesen megfogni a kezében. Meg nem is beszél. Pedig az ő korában már…

– Megmondta az orvos! – kiabáltam, és megragadtam Anya karját. – Fejlesztésre kellene vinni!

A hangja egyre hangosabban és magasabban szólt, már-már sikítozott.

– Én nem fogok egy agyalágyult gyerekkel mutatkozni!

A kicsi artikulátlanul bömbölni kezdett. Ordítozott, gyenge karjaival végre feltornázta magát, és négykézláb bemászott a szobába. Bevágta maga mögött az ajtót, és egy hangos csattanással nekivetette a hátát a fának. Csak zokogott, és hallottam, hogy fröcsög közben a nyála, el tudtam képzelni, mert láttam már így, folyt le az állán, tócsába gyűlt a könnyeivel együtt a mellkasán. Mindig így viselkedett, ha Anya agyalágyultnak nevezte őt.

A konyhában pislákolni kezdett a lámpa.

– El fogják őt venni tőled. Holnap jönnek, meglátják, hogy bánsz vele, és elviszik. Nem kapsz több esélyt.

Csak megrázta a fejét, közben a zsebében kezdett el kutakodni. Egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót vett elő. Kisöpörte a szeméből sötét, zsírosan lelapuló haját, és rágyújtott.

– Ha majd nem kapsz utána segélyt, miből fogod venni a cigit?

Gúnyosan, halkan nevetgélt. Felém nyújtotta a dobozt.

– Kérsz? Nekiálltál már bagózni?

Türelmetlenül arrébb toltam a kezét, és visszamentem a konyhába. Az egyre inkább érezhető, kellemetlen morgás a hasamban ételt követelt már órák óta. Az öcsém még mindig zokogott, az ételmaradék a mosatlan tányérokban pedig kellemetlen szagot árasztott, legszívesebben elmenekültem volna a lakásból.

De a hűtő, egy doboz tejet és Anya gyógyszereit leszámítva teljesen üresen állt. Sóhajtva csuktam be az ajtaját, úgy éreztem, már ahhoz sincs erőm, hogy szemrehányást tegyek. Inkább úgy döntöttem, kimegyek a városba, és az egyik haverommal kifizettetek egy szendvicset. Majd ha megjön a segély, visszaadom neki.

Elsétáltam Anya mellett, aki a folyosó falának dőlve békésen cigarettázott, és felhúztam a cipőmet. Éppen a kabátom ujján húztam át a karom, mikor megszólalt.

– Őt elvihetik. De te maradsz.

A kicsi panaszos nyöszörgése még mindig bejárta a folyosót.

– Ez nem kívánságműsor. – Most én eresztettem meg egy rövid, kárörvendő kacajt.

– Téged nem foglak hagyni – hajtogatta tovább a magáét, figyelmen kívül hagyva az észérveket. – Te már tizennégy vagy, el tudod látni magad. Kell valaki, aki majd dolgozik.

– Téged miért rúgtak ki? Hiszen csak takarítanod kellett – köptem a szavakat gúnyosan. – És már három hónapja tizenöt vagyok.

– Nagyon tetszettem a főnöknek – magyarázta fontoskodva, és kezével megint hátradobta ápolatlan haját. – A felesége félt, hogy elcsábítom tőle. Ezért elküldött.

– Pénzt loptál tőlük.

– Nem, nem – rázta a fejét. – Az a cafka rakta a kabátom zsebébe, hogy kirúghasson.

– Mázlid van, hogy nem jelentett fel, pedig megérdemelted volna.

Halkan hümmögött, de nem szólt semmit, hátat fordítva végigsietett a folyosón. Menet közben a falon elnyomta a cigarettát, a csikket a földre dobta. Először azt hittem, az öcsém szobájába tart, végre észhez tér, talán megijedt, hogy elveszik tőle a kisfiát. De nem állt meg az ő ajtajánál, továbbment a saját hálószobájába. Lemondóan sóhajtottam, és folytattam az öltözködést.

Zaj szűrődött ki a résnyire nyitva hagyott ajtón át. Mintha üvegek koccantak volna össze. Remegni kezdtek a tagjaim, esetlenül próbáltam levenni magamról a kabátot, de a cipzárt sem tudtam rendesen megfogni, folyton kicsúszott az egyre jobban izzadó ujjaim között. Végül egy mozdulattal letéptem magamról a vékony anyagot, és szaladni kezdtem Anya szobája felé.

Hónapok óta nem tettem be abba a helyiségbe a lábam, mióta apa elment, képtelen lettem volna ránézni az itt hagyott tárgyakra. Néha Anya kihozott onnan valamit, ami az övé volt, egy inget, amit gyakran viselt, egy gyűrött újságot, amit aznap reggel olvasott, mikor elhagyott minket. Olyankor mindig marta a torkomat az elfojtott sírás. Egyszer engedtem utat a könnyeknek Anya előtt, mert még nem értettem, hová tűnt apa, de vissza akartam őt kapni. Egész nap sajgott az állam, olyan erővel vágta belém a csontos öklét. Akkor megtanultam, Anya előtt nem szabad sírni.

Arra számítottam, hogy azt a szobát is a káosz uralja, nem is tévedtem akkorát. Mikor benéztem az ajtón, először a földön szanaszét heverő ruhakupacokat vettem észre. Aztán a szakadtan lógó függönyöket. Az ágyra néztem, ahol Anya ült: azt a felét, ahol apa szokott aludni, bevetette, tisztán tartotta. Átfutott rajtam a gondolat, hogy talán azóta nem is nyúlt hozzá, mióta apa faképnél hagyta.

De aztán megláttam, hogy Anya egy félig teli, átlátszó folyadékkal megtöltött üveget tart a kezében.

– Mi a jó isten… – Kezdett felszínre törni a haragom. Kirántottam a kezéből az üveget, és megnéztem a címkéjét. Vodka.

– Hogy mered? – pattant fel Anya, megpróbálta visszavenni tőlem az üveget, de eltaszítottam magamtól. Nekiesett az ágy szélének, de nem tudott megtámaszkodni rajta, egy huppanással a földre csúszott.

– Nem ihatsz ilyet a gyógyszereidre. – Remegett a hangom, égett a torkom, vörössé vált előttem a szoba képe és Anya ijedt arca.

– Nem vettem be! Add vissza!

Hozzám nyomta törékeny testét, az ujjaimat feszegette le az üvegről. Belevájtam a körmömet a kézfejébe, és ő felsikoltott.

– Az anyád vagyok, ne szemtelenkedj!

– Nekem nincs anyám! – Ekkor törtek utat maguknak a könnyeim. Hüppögtem, ziháltam, az ajtóhoz hátráltam. Anya szája féloldalas mosolyra húzódott.

– Nem hát. Egy bőgőmasina nem lehet az én fiam.

Felordítottam, és előre lendítettem az öklöm. A mellkasán találtam el Anyát, felnyögött, ahogy benne rekedt a levegő. Hörögni kezdett, elfordult, és a szőnyegre hányt. Hallottam, ahogy a kicsi odakint sikolt.
Anyát néztem, ahogy kiegyenesedett, bedagadt szemeit felém fordította, elködösült tekintettel kezdett el beszélni, közben egyre közelebb lépett hozzám.

– Sosem ártottam neked, eltartottalak, szerettelek…

Ott állt előttem, krokodilkönnyeket hullajtott, de az én haragom elmosott minden más érzést. Taszítottam egyet rajta, aztán felszisszentem, mert éles fájdalom hasított a kézfejembe. Anya újra nekiesett az ágy szélének, de már nem sírt hangosan. Odakint a kicsi is elhallgatott. Egymással néztünk farkasszemet hosszú ideig, aztán Anya felállt, és elment. Hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó: egyedül maradtam. Lenéztem a kézfejemre, és megláttam az ujjaim közé gabalyodott, elszakadt aranyláncot. Beszűrődött a szomszédos vasútállomásról a hangosbemondó zaja: nemsokára érkezik a városon csak keresztülszáguldó pesti gyors. Arra gondoltam, bárcsak felülhetnék rá, és magam mögött hagyhatnám az egész életemet.

Kinyitottam a szemem, és megint az állomáson álltam. Még mindig a feljáró irányába fordultam, lassú léptekkel el is indultam felé. Átbújtam a sárga szalag alatt, és felsétáltam egészen a híd közepéig. A korlát felé fordultam, elképzeltem, ahogy Anya ott áll, és megpillantja a távolból érkező gyorsvonatot, ahogy sebesen pöfög az állomás irányába, de nem lassít, nem áll meg.

A zsebembe nyúltam, a hosszú láncot húztam elő. Lépteket hallottam a hátam mögül, sietve körbetekertem a korláton az aranyat, és megszorítottam.

– Kölyök! Ide nem szabad feljönni! – Karon ragadott egy férfi, a hangjáról felismertem, hogy a jegypénztárban szobrozó ember az. Megint ő jött, hogy helyre tegyen. – Meghalt itt tegnap valaki.

Az aranyláncot néztem még mindig, ahogy távolodtam tőle.

– Nem is tudtam róla.

1. nap: 10 cím

1. nap: Írd le a címét tíz olyan történetnek, amit szívesen megírnál!

Ez elég könnyen fog menni, ugyanis rengeteg regényötletem van lejegyezve, félrerakva, amikkel az a tervem, hogy szép lassan megírom őket. Az is igaz, hogy sok közülük egy idő után elveszti a varázsát, eltűnnek a süllyesztőben, de a valóban jók még évekkel később is ott motoszkálnak a fejem egyik hátsó zugában, arra várva, hogy kezdjek velük valamit. Íme, a legkiemelkedőbbek, amelyek biztosan papírra vetődnek majd a jövőben.

1. Hazug szerint az élet
Ez nem csak egy regény, ez jelenleg A regény, amit folyamatosan írok, javítgatok, amivel szeretnék majd kezdeni is valamit, éppen ezért nagyon kritikus vagyok magammal szemben. Egy realista történet, napjainkban élő fiatalokról, akiknek valami félrecsúszott az életében. Több nézőpontból kísérhetjük végig az eseményeket, ráébredhetünk, hogy mindenkinek megvannak a sötét kis titkai, és lehet, hogy sosem gondolnánk, mit rejteget a másik ember. Az események hátterében pedig, ha nem is szándékosan, egy Hazug nevű fiú áll.

2. Ötven dolog, amit utálok benned
Róla még szinte egy szót sem szóltam, talán csak Facebookon tettem róla egy kis halvány utalást. Régóta forgolódik a fejemben, hogy ki akarom próbálni magam egy szimpla, romantikus történet írásában. Ahol nincsenek lelkibeteg szereplők, ha pedig mégis vannak, a végére valahogy összerakódik az életük. Ezt a történetet szeretném is publikálni a blogon, terveim szerint már januártól. Ha röviden akarnám a lényegét megfogalmazni, a középpontjában egy összetört szívű lány áll, aki makacsul elzárná magát az élet további boldogságaitól, egészen addig, amíg a körülötte élők meg nem elégelik ezt, és megpróbálják kibillenteni a magányából.

3. A játéktesztelő
Cyberpunk regény lesz, telis-tele rengeteg mocskos dologgal, csak bírjam ki pirulás nélkül megírni!  Nagyon nagy fába vágom majd vele a fejszémet, ugyanis sosem dolgoztam még komplexebb, jövőbéli világban, ráadásul kifejezetten azt akarom elérni, hogy a főszereplője ne legyen szimpatikus; hogy lenézze az olvasó, mert a saját kicsinyessége miatt megy tönkre az élete. Az alaptörténet lecsupaszítva mégsem mondható éppen egyedinek: egy ember virtuális világokkal való kapcsolatáról van szó. Egy szociális élet nélküli, irigykedő, kicsinyes nő belecsöppen egy olyan virtuális világba, ahol bármilyen külsőt, személyiséget felvehet, senki sem ítélheti el őt a tetteiért. Éppen ezért a végletekig megy, amíg egyszer csak rá nem döbben, hogy nem menekülhet többé a saját hibái elől. Kifejezetten nem szoktam rágódni ezen a történeten, de még így is rengeteg ötlet jut eszembe a mindennapokban, amiket felhasználva sokkal árnyaltabbá tudom tenni a háttérvilágot, ez és a cselekmény fogja majd kialakítani (remélhetőleg) a sokkal kevésbé sablonos történetet.

4. Éljen a király
Nem mondanám azt, hogy alternatív történelmi korban játszódik, viszont egy fiktív kultúrát alakítottam ki. Királydrámák egymás hegyén-hátán, egy elüldözött, majd trónjáért harcoló herceg története. A kitalált vallás miatt egy gyenge fantasy-vonal is belekerül, de nem ez lesz a fő a történetben. Egyszer már elkezdtem írni, egy elég összetett háttérvilágot kitaláltam már, több királysággal, vallással, térképpel, kultúrával, de aztán rájöttem, hogy a történet derekán még van egy elég nagy kérdőjel, ezért egy időre félretettem, de remélem, lesz majd egyszer ihletem hozzá, és Azubu végre visszaszerezheti a helyét a trónon. Vagy nem lesz rá képes, ki tudja, sosem árulnám el előre.

5. Tükörszilánk
Amikor a legelején azt írtam, egyes történetek évekig megmaradnak, pontosan erre gondoltam. Talán tizennégy lehettem, mikor az az ötlet először megfogalmazódott bennem, igaz, azóta rengeteg átgondoláson esett át, de a sztori alapja megmaradt. Egy tipikusan Vörös pöttyös történet lenne egy ember és valami természetfeletti lény szerelmével, aminek fő összekötője egy tükör.

6. A madarak nem repülnek
Tessék, megint egy olyan történet, ahol egyik szereplő sem egészséges lelkileg! Félreértés ne essék, egyáltalán nem arra célzok, hogy két leszbikus lány áll középpontban, az nem betegség. Irina, aki minden ellen lázad, főleg a szülei, az iskola, a szabályok és a normák ellen, megismerkedik Lucával, akivel szenvedélyes, de viharos kapcsolatba kezdenek. Furcsa vonzalom tartja őket össze, ami egyszer gyengéd, máskor erőszakos és ajtócsapkodástól hangos, de a végletekig ragaszkodó. Lucának viszont titkai vannak, Irina pedig hiába tenne meg bármit érte, van egy pont, amit szerelme átlép, és onnan talán már nem is lehet őt visszarántani.

7. Tequila megmenti a lelkünket
Ez már tényleg az a regény, amit úgy képzelek el, hogy nyugdíjba vonulásom után, egy erdei kisházban, távol a világtól fogok megírni. Életbölcsességekről, egy kicsit magamról, főleg arról, milyen pozitív hatással lehet egy állat szeretete egy olyan emberre, aki úgy érzi, már mindent elvesztett, amiért élni érdemes.

Novellacímeket írok már csak, olyanokat, amik félkészek, esetleg van hozzájuk vázlat, de idő még nincs, a tartalmukról viszont csak egy-egy szóban fogok utalni.

8. Égi bál – romantikus, szürreális

9. A boldogtalanság boldogsága – filozofikus, egész emberiségre kiterjedő vírus

10. Önmagamba zárva– szintén filozofikus, egy személy ép eszének a határainak feszegetése

Őket szeretném tehát a jövőben megírni. A probléma az, hogy már most van rengeteg olyan ötletem, amit mindenképp papírra akarok vetni, emellett nyilván az ember agya folyamatosan termeli az újakat is, ezért biztosan az lesz a jövő évi fogadalmam, hogy az ideinél sokkal, de sokkal többet kell majd írnom.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás