• Home
  • /
  • Author: Daremo

Vigyázzunk rá

Nem sokkal ezelőtt találtam rá az Élő irodalom – Élő könyv oldalon az Élni nélküle c. pályázatra, amire (megmondom őszintén), először nem akartam írni, ugyanis itt nem fikciót, hanem saját tapasztalatból, élményből eredő írásokat vártak. Valahogy kicsit visszakoztam az ötlettől, hogy egy ilyet papírra vessek, és tulajdonképpen versenyeztessek. Aztán eltelt pár nap, és azt vettem észre, hogy nem hagy nyugodni egy bizonyos emlék: az, hogy elvesztettem egy osztálytársamat néhány évvel ezelőtt. Korábban is volt még rokonom is, aki elhunyt, de az igazat megvallva ez a pár évvel ezelőtti viselt meg a legjobban, úgy érzem, tényleg rajtam hagyta a nyomát a tragédia. Szóval annyira maga alá gyűrt ismét a gyász érzése, hogy nem tudtam megállni, muszáj volt papírra vetnem. Elküldtem a pályázatra, égnek kellett kiáltanom, mennyire haragszom a világra az igazságtalansága miatt.

Azóta megjelent az Élni nélküle c. kötetben.

 

Az a hétfő nekünk teljesen más volt, mint a többi osztálynak a karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napon. Egy évvel az érettségi előtt még mi is mind olyanok voltunk: egy csapatnyi felelőtlen kamasz, akik sóvárgó tekintettel lesték a falióra csigalassan vánszorgó mutatóit, majd a csengőszóval egyidőben pattantunk fel és rohantunk haza. Akkor még nem is tudtuk, milyen érzés igazán hiányolni valakit.

Az volt az az év, amikor a szünetről sírva tértünk vissza az osztályterembe, és az azt követő évben várt ránk az érettségi. Addigra az iskola legtöbb diákja elfeledte már a tragédiát, de mi még nem. Hogy is tehettük volna, ha egyszer azóta is üresen állt az egyik szék az osztályteremben, a padon ott hevert egy mécses és egy szomorkásan mosolygó papírangyalka. A néhai osztálytársnőnk padtársa egészen érettségiig megmaradt a helyén, noha többször is felajánlottuk neki, hogy átülhet egy kevésbé baljós ómenű helyre; de ő maradt. Nem akarta elhagyni a padtársát még akkor sem. Talán csak nem tudta kimutatni előttünk a fájdalmát.

Majdnem egy évvel a tragédia után, a karácsonyi szünet előtti időszakra már a mi gyászunk ereje is legyengült. Már elmúlt a sírás, nem gyújtottunk több gyertyát, és az iskola bejárata fölül is rég lekerült már a fekete zászló. De a díszek mindvégig ottmaradtak, és a székre sosem ült le senki, pedig ezeket egyáltalán nem beszéltük meg egymás között.

Ahogy a falióra az utolsó tanóra végső perceit számolta, riadtan néztem körbe a teremben, mert egyszerre olyanok voltunk, mint bármelyik középiskolai osztály. Feszülten figyeltük az idő múlását, gondolatban már mindenki az épület falain kívül járt. Szinte láttam és éreztem, amire a többiek is vágytak: a lomhán hulló hópelyhek fagyos tapintását, a néhány napon belül elérkező szentestét, az ezzel járó ajándékozást, és legfőképpen a hosszú tanítási szünetet. Két hét, ami alatt még a közelébe sem kell jönnünk az iskolának, és a legtöbb osztálytársunkat csak szilveszter után látjuk viszont.

Tikk-takk, kattogta az utolsókat az óra, én pedig körbefordultam a székemen, hogy a többiek arcát figyeljem. Tudni akartam, vajon csak nekem jutott-e eszembe abban a pillanatban az egy évvel korábbi baleset. De úgy láttam, egyikük sem pillantott az üres szék felé az angyalkával és a mécsessel.

Pedig annak idején mindannyiunkat megviselt, hogy még az esti híradóból is a tizenhét éves lány fának csapódott, totálkárosra tört autója bámult vissza ránk. Akkor voltam életemben először temetésen, de még így is rácsodálkoztam, milyen sok ember kísérte el őt az utolsó útjára. Nem csoda, jutott eszembe, hiszen ez a lány csupa mosoly és természetes báj volt, valaki, akit mindenki szeretni tudott.

És akkor, egy évvel a halála után mintha mégse jutott volna eszébe a többieknek, hogy sokan közülünk pont a karácsonyi szünet előtt látták őt utoljára. Köztük én is, de később már nem tudtam magamban felidézni az utolsó találkozás emlékét. Hiszen akkor még olyan voltam én is, mint bármelyik diák, nem törődtem mással, csak hogy minél előbb a hátam mögött hagyjam az iskolát, és kipihenjem végre a tizenegyedik osztály minden fáradalmát. Mikor megszólalt a csengő, talán a többiekre rá sem nézve elmormoltam egy köszönésfélét, és már rohantam is haza. Eszembe sem jutott végignézni rajtuk, és arra gondolni, milyen szerencsések is vagyunk, amiért nem történt velünk semmilyen szörnyűség.

Épp ezért érintett engem olyan rosszul, amikor aztán mégis így lett. De hogy értékeljem végre a saját életemet, ahhoz az kellett, hogy egy hozzám közel álló személyt elveszítsek.

Megborzongtam a gondolatra, és a tanárnő egy pillanatra elhallgatott. Pár másodpercig engem nézett, egyenesen az arcomat, és én éreztem, hogy marják a szememet az előbuggyanni akaró könnycseppek. Majd elkaptam a tekintetemet, és a tanárnő folytatta az előadását. A tábla felett lógó órára meredtem: talán csak egy perc maradt hátra a szünet kezdetéig. Éreztem, ahogyan a hideg futkározik a hátamon fel és alá a kételyektől.

Ugye januárban mind visszatérünk? Bele sem mertem gondolni, képes lennék-e elviselni egy újabb személy elvesztését.

Ugye nem ér minket több csapás? Remegni kezdett a lábam a pad alatt.

Ugye egyetlen ismerősömmel sem történik semmilyen borzalom? Egy újabb temetés, egy újabb díszes koporsó…

Ugye… velem nem? Ezután mindig félni fogok egy túl gyorsan hajtó autóban…

Korábban eszembe sem jutott, hogy higgyek istenben, de akkor egyszerre rémisztőnek és elfogadhatatlannak tűnt a gondolat, hogy az emberre a halála után az elképzelhetetlen semmi várjon. Akartam hinni benne, hogy elhunyt szeretteink valahol máshol vannak. Valahol, ahol igenis várta őket valami.

Akkor csengettek. Izgatott mozgolódás támadt a tanteremben, és a tanárnő is azonnal elpakolta a jegyzeteit. A táskámba süllyesztettem a könyveimet, és a többiekkel együtt felálltam a tanár kivonulásáig.

Még utoljára rá akartam nézni az angyalkára, de akkor észrevettem a többieket is.

Az elárvult padtárs az üres székre meredt, még nem pakolta el a füzeteit. Körülötte többen is álltak, az egyik lány éppen az öngyújtójával babrált a mécses körül. Felgyulladt a parányi lángnyelv, földöntúli fény–árnyék játékba vonta a társaim arcát. Néhány pillanat alatt mind a pad köré gyűltünk, néma csendben tisztelegtünk az elhunyt emléke felett, iskolai létének utolsó tárgyi bizonyítéka felett: ez az ő helye volt, ahová soha senki más nem ülhetett, míg mi abba az intézménybe jártunk.

Pár percig álltunk csak ott, aztán egyesével szállingózni kezdtünk az ajtó felé. A legtöbben nem néztek hátra, de ekkor már nem hittem, hogy megfeledkeztek volna a lányról. Sokkal inkább úgy éreztem, nem vagyunk képesek mindannyian ugyanolyan nyíltan megélni a veszteségünk fájdalmát. Néhányan az álarcuk mögé rejtették zaklatottságukat, de tudtam, hogy legbelül mi mindörökre összekapcsolódtunk a gyászunk kötelékében, még ha néhányan nem is találkozunk többé az érettségi után.

Én az elsők között hagytam el a termet. Azt akartam, hogy utoljára a legjobb barátok köre maradhasson a mécses körül. Bár a gyászunk közös volt, vannak, akik ezt mélyebben élték meg a többieknél, és meg szerettem volna hagyni nekik a lehetőséget az egyedüllétre.

Mégis megtorpantam az ajtóban. Végignéztem a többieken, elmélázva figyeltem a kedves, ám akkor bús arcokat. Néhányakkal ugyan keveset beszéltem az alatt a négy év alatt, amit együtt töltöttünk, de abban a pillanatban mindannyiukat ugyanúgy féltettem.

– Vigyázzatok magatokra – motyogtam halkan, hogy senki se hallja, és hazaindultam.

Elég jó vagyok az íráshoz?

A legelső próbálkozásokról
Életünk legelső történetét megírni mindig nehéz. Olyankor tele vagyunk izgatottsággal, mert valami újba vágtuk bele a fejszénket; tenni akarással, hogy minél előbb folytathassuk az alkotást; és egy jó adag kétellyel, hogy vajon amit csinálunk, az elég jó-e, megüti-e az önmagunkkal szemben és a többiek által felállított mércét.

Főleg akkor jellemzőek ezek a kételyek, ha az ember másokat látva fogott hozzá az íráshoz. Azt értem ez alatt, hogy míg egy kisgyerek a kedvenc könyveit utánozza a saját szórakoztatására, és emiatt nem kötik meg a kezét a kétségek és az elvárások, addig, ha például az emberre kicsivel idősebb korban hatni kezdenek a bloggerek, akkor akaratlanul is hozzájuk fogja hasonlítani magát. Ez esetben szintén amatőr, de nála gyakorlottabb írókat tesz meg példaképének. Ez pedig tulajdonképpen egy rendkívül előnyös dolog, ugyanis a befutott, elfoglalt írókkal szemben (akik nem érnek rá az amatőröket egyesével felkarolni – tisztelet a kivételnek) az amatőrök a neten könnyebben megtalálják egymást, íróköröket alkothatnak, kölcsönösen segíthetik egymást olvasással és véleményezéssel. Tulajdonképpen egy példaképként tekintett bloggerhez könnyebb felérni, mint egy profihoz, és szerintem jobbat is tesz az ember kitartásának és önbecslésének, ha kisebb célokat tűz ki maga elé (például „én is megírok három novellát” vagy „legalább egy évig vezetni fogom a blogomat”, esetleg „összegyűjtök annyi feliratkozót, mint amennyi most XY-nak van”).

A probléma ott kezdődik, ha egyesek rögtön többet akarnak, mint ami reálisan elérhető. Biztosan mindenki, aki tagja legalább egy blogger- vagy amatőr írói csoportnak, látott már ehhez hasonló kiírásokat:

Most fejeztem be életem első írását, és szeretném, ha megmondanátok, van-e hozzá tehetségem, van-e értelme folytatnom az írást, vagy inkább hagyjam abba…

Szomorú tény, de nagyon kevés ember születik zseninek. Legtöbbünknek rengeteg gyakorlással, akár sok száz lekörmölt oldallal és több évnyi kemény munkával sikerül csak elérni a magunk elé kitűzött céljainkat. Ennek tudatában már talán kezd érthető lenni, miért is tartom kissé abszurdnak a fent idézett kérést.

Az én példám
Újabban nagyon szeretem példaként mutogatni, miket is írogattam kisgyerekként, úgyhogy ezúttal sem hagyhatom ki a személyes vonatkozást, ha egyszer a kezdők érzéseit és problémáit akarom bemutatni. 🙂

Az egyik, amit mutatni szeretnék, a legelső meséim egyike, amit még általános iskola harmadik osztályában írtam fogalmazásórára. Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy a barátnőimen kívül bárkinek is megmutattam volna a meséimet.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya. Úgy hívták, hogy Buksi. Ő egy bernáthegyi kiskutya volt. Anyját Dalmának, apját Tappancsnak, nővérét Hópihének, barátait Foltinak és Lilinek hívták. Egy vadkutyafalkában éltek. Szomorú életük volt, mert egy medve minden hónapban eljött egy kiskutyáért, hogy az szolgálja őt. Azzal fenyegetőzött, hogy elpusztítja a falka minden tagját, ha nem adnak neki egyet, hogy a palotájába zárja és ott dolgoztassa. Így hát nem volt más választásuk.

(Akit érdekel a teljes, ötszáz szavas műalkotás, megtalál e-mailben.)

A második már néhány évvel későbbi, és egy többrészes, romantikus történet egyik fejezetének egy része. Nem vagyok biztos abban, hogy látszik bármiféle fejlődés a kilenc és a tizenkettő éves korom alkotásai között, de az mindenképp becsülendő, hogy akkor már képes voltam 500 szónál többet írni (bár nem fejezetenként).

– Mi lett a tegnapi eredmény? – kérdezte anyu. Ő sokáig dolgozik, én már rég alszom, mikor ő hazaér, ezért mindig reggelinél kérdezi meg, nyertünk-e.
– Négy-háromra nyertünk.
– És jövő héten jönnek a minneapolisiak?
– Nem, mi megyünk hozzájuk.
– Mi?!
– Tönkrement a repülőgépük. David tegnap meccs után szólt, hogy mi megyünk. Viszem a gitáromat – tettem hozzá olyan nyugodtan, mintha a holnapi időjárásról beszélnénk. Hiába, még álmos voltam.

Mentségemre szóljon, próbáltam olyan részt találni, amiben kicsit több a leírás, mint a párbeszéd, de igencsak nehéz feladatnak bizonyult. Mindenesetre, a tanulság már ebből is levonható.

Vajon mit mondtak, mit mondhattak volna az emberek, ha annak idején én is kvázi „szavazásra bocsáttattam” volna, hogy vajon látszik-e már ezek alapján bennem a tehetség? Ha néhány hozzáértő ember őszintén megmondta volna a véleményét, valószínűleg már nem írnék. És ez itt a lényeg, hogy nekem kezdőként nem másokhoz, főleg nem nálam hosszabb ideje írókhoz (még ha csak amatőrök is) kellett hasonlítanom magam.

Szerintem bármilyen korban is kezd el az ember a művészetnek hódolni, eleinte úgy kell hozzáállnia, mint egy kisgyereknek: csak írogatni magának, az asztalfióknak és az ismerősöknek, szórakozni, élvezni, kísérletezni. Mert nagyon is el tudja venni a kezdő lelkesedését, ha rögtön másokhoz kezdi el hasonlítani magát és a műveit.

Példamese Ildiről, aki írni szeretett volna egy regényt
A példa kedvéért képzeljük el Ildit (bárminemű hasonlóság valós személyekkel a véletlen műve), aki most töltötte be a huszadik évét. Ildi mindig is szeretett olvasni, de egészen addig nem gondolt rá, hogy ő is írjon egy történetet, míg a Facebookon egy könyves csoportban meg nem ismerkedett Annával. Anna két évvel fiatalabb Ildinél, de tizenhárom évesen írta az első történetét, egy rövid fanfictiont a kedvenc regénye alapján, azóta pedig már több, hosszabb saját történetet is tudhat maga mögött. A két lány hosszas beszélgetése után Ildi is kedvet kap az íráshoz, ezért nyomban hozzálát egy több nemzedéken átívelő családregény megalkotásához.

Igen ám, csakhogy Ildi ebben még gyakorlatlan. Annyira élvezi az új hobbiját, hogy azt sem veszi észre, ha némelyik szereplőjét a történet közepén átnevezi, ha elhanyagolja a tájleírásokat. Szeretne minél több dologgal kapcsolatban véleményt formálni, és örülne, ha minden élethelyzetben lévő olvasó magára ismerne olvasás közben, ezért a lehető legtöbbféle karaktert belepakolja a történetbe, és hosszú oldalakon keresztül ecseteli a hozzájuk kapcsolódó bölcsességeket az élet értelmének és a boldogságnak a megtalálásáról.

Aztán Ildi feltölti az első néhány fejezetet a már említett könyves csoportba, és döbbenten veszi tudomásul, hogy az embereknek nem tetszik. Összezavarja őket a rengeteg szereplő, elfelejtik a neveiket, unják a szájba rágott életbölcsességeket, és panaszkodnak, hogy sosem tudják elképzelni, hol játszódik a történet. Mindeközben Anna regényére csakis pozitív visszajelzések érkeznek, és ez végképp összezavarja Ildit. Hiszen Anna még fiatalabb is nála, de mindketten tanulnak, hasonló könyveket olvasnak, ráadásul nagyon jól megértik egymást.

Ha Ildi történetesen nem foglalkozik annyit az irodalommal, akkor nem azt fogja gondolni, hogy a jó írás megszületéséig sokat kell gyakorolni, ezáltal pedig tanulni és fejlődni, hanem elkeseredik. Arra a következtetésre jut, hogy míg Annában megvan az a plusz, ami valakit igazi íróvá tesz, addig belőle hiányzik az a mágikus tehetség, tehát nincs is értelme folytatnia az írást. Abba bele sem gondol, hogy Annának hány évnyi előnye van, hány ezer oldalnyi gyakorlással ír olyan összeszedetten és könnyeden, hogy az emberek szívesen olvassák az írásait – és hogy ezt akár Ildi is elérheti, ha nem adja fel.

Ildi példája ugyan kifejezetten sarkított, de a lényeg benne van: a legtöbb embernél az első írást olvasva még egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy az illető mire lenne képes a későbbiekben. És nem is kellene a művészet élvezetét elrontani azzal, hogy rögtön lehetetlen célokat tűzünk ki magunk elé.

Azt viszont nem állítanám, hogy a legelső írásaink röhejesek lennének. Nem szeretem, ha olyan blogbejegyzésbe botlok, amiben az író a több évvel korábbi történetét vagy blogját mutatja be úgy, hogy erősen kifigurázza egykori önmagát, ízlését, képességeit és munkáját. Nem vagyok álszent, tudom jól, hogy az én kezdeti írásaim is inkább csak megmosolyogtatásra alkalmasak, egyébként pedig maximum a nagyszüleim élveznék az olvasásukat (de csak mert ők mindent imádnak, amit az unoka csinál 🙂 ).

Ennek ellenére én szeretem visszaolvasni a legelső próbálkozásaimat. Komolytalanok, bénácskák, de egy fontos dologról árulkodnak: hogy hogyan kezdtem, és az évek alatt hová jutottam. Talán egy nap majd a mostaniakon is csak mosolyogni fogok, de sosem szeretném kifigurázva nevetség tárgyává tenni őket. Hiszen az is én voltam, és a múltam minden bénázása és hibája is hozzásegített ahhoz, hogy ma egy jobb (amatőr) író legyek.

Az üzenet
Kedves kezdők! Ha még csak most kezditek az írást, ne stresszeljetek azon, van-e helyetek a szakmában! Ezt nem az mutatja meg, hogy milyenek a legelső próbálkozásaitok. Sokkal, de tényleg sokkal többet számít, mennyire igyekeztek, mennyit olvastok, írtok, kísérleteztek vagy kértek segítséget másoktól. Írni nem csak a született zseniknek szabad, hiszen mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy remek íróvá váljon. Az alaprecept igen egyszerű: nem feladni, kitartani, és rendületlenül írni!

 

Azért emlékszem, régen (sőt, még most is, egyre több) kétely volt bennem az írással kapcsolatban. Ti ezzel hogy álltok? Elmúlik a kétkedés, ha ez ember már megírt néhány történetet, vagy épp ellenkezőleg, inkább egyre nagyobb mértékű lesz?

Az erotikus történeteket író kiskorúakról (18+)

A jelenségről
Most már úgy érzem, elég régóta vagyok jelen a Bloggeren és a Wattpaden ahhoz, hogy véleményt formálhassak erről a hosszúéletű „divathullámról”. Régebben még az egyszerű blogok között is gyakrabban futottam böngészés közben olyan történetekbe, amikbe egy az egyben ráillett a PWP (porn without plot – cselekmény nélküli pornó) besorolás, néha felnőttfilmekből kivágott GIF-ekkel és/vagy képekkel tarkítva. Nem lenne ezzel baj, ha ezeket a történeteket csak felnőtt (vagy legalábbis tapasztalt) nők és férfiak írnák, de egyre többször látom, hogy az alkotók a fiatalabb korosztályba tartoznak: tizennégy-tizenöt, néha még fiatalabb lányok írnak és olvasnak szexről. És leggyakrabban nem könnyed, romantikus köntösbe bújtatott sztorikat. Újabban főleg Wattpaden találkozom a jelenséggel, és a paletta elég sokszínű: fiatal lányok elrablása és megerőszakolása, a pornóiparba történő eladása éppúgy megjelenik a történetekben, mint a különböző vérfertőző kapcsolatok: báty és húga, apa és lánya, és az ezek illúziójára épülő mostohaapa és mostohalánya, anya új szeretője és a lánya, valamint mostohatestvérek között fellépő viszony. Mindez részletekbe menően taglalva, az erkölcsi dilemmákat teljes mértékben figyelmen kívül hagyva.

Salera Matthews néhány nappal ezelőtt írta le a véleményét a Wattpaden olvasható apuci-kislánya kapcsolatot ábrázoló történetekről, ezt és a kommenteket olvasva éreztem úgy, hogy én is szeretnék állást foglalni ebben a kényes és ellentmondásos témában.

Először is: mi az, ami nem tartozik ide?
Nem szeretnék egy kalap alá venni minden erotikus történetet. Azt vallom, hogy megfelelő tapasztalattal, hozzáértéssel és körítésben bármiről lehet hitelesen és jól írni. Lehet írni a szexről ízlésesen, még akkor is, ha nem a szokványos, idealizált együttléteket vesszük alapul. Én nem vagyok prűd, olvastam már nem egy erotikus könyvet (de azért végzős gimisként Lara Adrian vámpíros könyvsorozatának pornografikusan túlidealizált szexjelenetein röhögtem szünetekben az osztálytársaimmal) , köztük több igazán kiválót is. Tehát nem óhajtok pálcát törni az összes erotikus történet felett, vagy megkérdőjelezni egyáltalán a létjogosultságukat. De – mint ahogyan az elején is írtam – tartom magam ahhoz, hogy a felnőttjelenetek szóösszetételnek nem véletlenül a „felnőtt” az első tagja.

Manapság úgy látom, sokkal kisebb a valós életkor szerepe, mint az érettségé. Nem attól számít valaki (ebben a tekintetben legalábbis) felnőttnek, hogy betöltötte-e a tizennyolcat, hanem hogy felfogta-e már, hogy a szex mennyivel több egy kellemes időtöltésnél és mechanikusan ismétlődő mozdulatoknál, amik forgatókönyvszerűen mindig ugyanabban a sorrendben ismétlik egymást. Ha valaki elég érett ahhoz, hogy megértse, mit jelent szerelemből szeretkezni, viharos veszekedés után egymásnak esni, milyen érzés legelőször kipróbálni; és emellett bele tud gondolni abba is, hogy mennyivel másabb az élmény, ha az egyik fél nem egyezett bele az aktusba. Néhány dolgot ehhez meg kell tapasztalni, de természetesen egyes részeit (igen, például a nemi erőszakot) természetesen nem, bár nagyon jó empatikus készségek birtokában kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen komolyságú tragédiát valaki hitelesen tudjon ábrázolni.  De ha ez is mind megvan valakiben, akkor írjon csak szexről, mert biztos vagyok benne, hogy butaságot már nem írhat.

De akkor mi a helyzet a tapasztalatlan kislányok műveivel?
Biztos meglepő ezek után, hogy azt mondom, alapvetően én nem akadok ki annyira a fiatalabb lányok próbálkozásain (és nem csak azért, mert a jól bevált módszeremhez tartom magam: ha nem tetszik valami, kiikszelem az ablakot és nem olvasom el). Nem, nem értek egyet a nemi erőszak és a vérfertőző kapcsolatok idealizálásával, ahogy azt sem támogatom, hogy bárki is túl korán kezdjen szexuális viszonyba. Viszont vannak dolgok, amiket nem tudok befolyásolni, ezért inkább megértenem és elfogadnom kell őket.

Az egyik, hogy manapság tényleg sokkal többen veszítik el a szüzességüket fiatalon, akár tizennégy-tizenöt évesen, egyesek még hamarabb. Nehéz is lenne kihagyni ebből a fiatalabbakat, ha egyszer szexuális utalásokkal bombáz minket a filmipar, a felkapott popdalok és egyre több könyv is. Nemrég eljutottunk a szexuális forradalom azon szakaszába, ahol már nem csak szabad beszélni a szexről, hanem egyenesen, nyíltan az arcunkba tolják: amiről eddig tabunak számított beszélni, azt végre égbe lehet kiabálni. Gondoljunk csak bele, nagyszüleink idejében még elfogadhatatlannak számított, ha a szerelmesek együtt aludtak az esküvő előtt, ma viszont meglepődünk, ha egy modern pár ugyanerre az elhatározásra jut. Nem egyik pillanatról a másikra történt ez (drága Eruhel barátnőm okosított ki, hogy ez a folyamat már a ’60-as évek óta zajlik), de talán a jelenben tetőzik, mikor is a mai tizenévesek már tényleg nyíltan szembesülnek a szexualitással, nem úgy, mint a nagyszüleink. Szerintem viszont egyik hozzáállás sem jobb vagy rosszabb a másiknál, inkább arról van szó, hogy az idő múltával változnak a társadalmi normák, ehhez pedig mindig nehezebb alkalmazkodni, mint már eleve beleszületni. Muszáj azt is megjegyeznem, hogy természetesen csak azt tartom elfogadhatónak, ha az aktus egyenlő felek között történik, akik mindketten tudatában vannak annak, hogy mit tesznek (ergo kisgyerekekkel, háziállatokkal és magatehetetlen személyekkel mindig is tilos lesz), és saját, szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy ebben részt vesznek.

Nem hiszem, hogy mi, egyszerű emberek tehetünk valamit az ellen, hogy a fiatalabbak hamarabb kezdjenek el nyíltan foglalkozni a szexualitással. Ebbe bele kell törődnünk – és gondoskodnunk kell róla, hogy megkapják a megfelelő felvilágosítást és oktatást. Hogy tudják, hogyan tapasztalják meg biztonságosan az együttléteket, és hogy tisztában legyenek vele, hogy csak abba kell belemenniük, ami kellemes számukra, nem fáj és nem okoz szégyenérzetet, nem jelent semmiféle veszélyt rájuk nézve.

Nem állítom, hogy ezzel ne lennének tisztában a fiatalok, ma már egy tizenkét éves is sokszor tudja, mire való a gumi, és hallott már a hírekben nemi erőszakról. Nem vagyok pszichológus, nem foglalkoztam soha mélyebben ezzel a témával, így csak azt írhatom le, amire én a józan paraszti eszemmel eljutottam. De talán inkább arról lehet szó, hogy a szex súlyát még nem fogják fel (ami nem róható fel nekik, hiszen gyerekek, bármennyire is szeretnének idősebbnek mutatkozni).

Biztos vagyok benne, hogy idősebb korban, amikor már elég sokat hallottak és tapasztaltak az élettel kapcsolatban, már a legtöbb pornóíró lányka sem fog hódolni eme hobbijának. Ha pedig mégis maradnak az erotikus történetek írásánál, akkor azt sokkal komolyabban, érettebben fogják tenni.

De nem beteges ez?
Szerintem nem. Mint írtam már, mindig az adott társadalom hozzáállása dönti el, mi számít normálisnak. Mikor én voltam tizenkét éves, még saját titkosírást találtam ki arra az esetre, ha a romantikus történetemben le kellett írnom, hogy a főszereplőim csókolóznak, ma már ez aranyos emlék (és ki gondolta volna, hogy majd húszévesen a neten osztom az észt az erotikus történetek íróiról…). Attól függetlenül, hogy az én szereplőim nem bújtak ágyba, még ugyanolyan könnyelműen gondolkodtak a szerelemről, mint a cikkem témájául szolgáló írásokban. Nézzük meg például, hogyan talált egymásra két fiatal, akik körülbelül négy órája ismerik egymást, és a regény szövege szerint még nem váltottak egymással direktben egyetlen szót sem:

– Na jó, nem aludtam. Mit akarsz mondani? – kérdeztem most már kicsit türelmetlenül.
– Csak egy szót – mondta Bill. – Egy bűvös szót.
– Mi az? – kérdeztem és most már tényleg türelmetlen voltam. – Meghalok a kíváncsiságtól.
– Csak… Annyi, hogy… SZERETLEK!
– Mi?? – kérdeztem értetlenül.
– Szeretlek. Őszintén mondom.
Felültem, és Bill is.
– Mi?? – kérdeztem megint.
– Szeretlek, nem hiszed el? – azzal megcsókolt.
Én nem tiltakoztam, mert nekem nagyon tetszett Bill.
– Én is… – mondtam.

Most, hogy mindenki kimászott az asztal alól (ahová röhögés közben beesett), jöhet a magyarázat: nem arra célzok az általam írt részlet bemutatásával, hogy összehasonlítsam magam az erotikus történeteket író lányokkal. Nem azt mondom, hogy én jól csináltam, mert ártatlan lánykaként még csak nem is céloztam rá, hogy a világban történnek olyan dolgok zárt ajtók mögött, amikhez én akkor még túl kisgyerek voltam. Egyszerűen az én világom akkor így volt teljes, de ma már ez nem így van. És én úgy érzem, hogy semmi jogom sincs sem nekem, sem másnak őrültként és betegként kezelni azokat a gyerekeket, akik tulajdonképpen beleszülettek egy gyorsan változó világba, ahol már sokkal lazábban kezelik az emberek a szexuális életüket.

Baj, ha egy gyerek kíváncsi?
Azt hiszem, az én véleményem szerint itt van a lényeg elásva, az előbbi mondatban. Nem azért ír egy tizenkét éves lány szexjeleneteket, mert rosszul nevelték a szülei, vagy mert tizenhárom évesen már terhes lesz, vagy mert az egész világ a velejéig romlott. Nem rossz, csak más, változik. És egy gyerek mindig kíváncsi, főleg arra, ami tiltott: ez viszont közös az összes emberben. Csak mi már nem úgy látjuk a szexet, mint egy tizenkét-tizenhárom éves: számukra ez olyasmi lehet, amiről mindenhol célzásokat (vagy egyértelmű részleteket) kapnak, TV-ből, könyvekből, az interneten is, de ha kérdeznének róla, akkor a legtöbb felnőttől még csak azt a reakciót kapják, hogy ne is merészeljenek foglalkozni vele, mert ehhez még túl fiatalok. Ez egy állandó, erős nyomás lehet, főleg, hogy ma biológiailag is hamarabb kezdenek el érni az emberek. Egy titok, ami többé-kevésbé nyilvánvaló, de nem szabad róla beszélni. Hát tegye a szívét a kezére mindenki, és úgy mondja azt, hogy sosem hegyezte a fülét kölökként, ha a buszmegállóban az idősebbek szexről beszéltek, vagy sose járt volna tilosban, hogy megtudjon valamit erről a „sötét titokról”.

Ma ehhez itt van az internet, ahol az emberek anonim és mindenféle nyom nélkül kutathatnak és kiélhetik a fantáziáikat. Idősebbek is, és emellett a gyerekek is. Nem arról van szó, hogy aki tizenhárom évesen egymással ágyba bújó testvérekről ír, az bármiféle vonzalmat érezne a saját testvére iránt, vagy egyáltalán nem borzadna el ettől a gondolattól. Nekik sincs elrontva a lelki világuk, pusztán arról van szó, hogy a hormonok beindulásával a kíváncsiság képes extrém méreteket ölteni, a végleteket megvizsgálni, és ennek egy jó módja az írás.

Igen, igenis jó módja az írás, a művészet a kíváncsiság kiélésének. Ha azt mondom, inkább így „tapasztalja” meg az ember a szexet tizenhárom évesen, mint a valóságban, akkor ugye mind bólogatni fogunk. Annak idején mi is csináltunk ezerféle olyan dolgot, amire ma már azt mondanánk, hogy nem biztos, hogy normális volt – én például a hajam felét kékre festettem. Ma sincs bajom az extrém hajszínűekkel, de utólag már látom, hogy tőlem ez egy nagyon szélsőséges megnyilvánulása volt a kamaszkornak és a vele járó lázadásnak. Ennek az egyik formája az, ha szexről írnak, feszegetik a határokat, megélik a fantáziálásaikat, ez is önmaguk meglelésének egy módja, fázisa. Aztán majd „kinövik” ezt, csúnyán szólva, ahogy az emberek többsége megszabadul az ilyen szélsőséges viselkedési módoktól, mikor lecseng a kamaszkor, vagy inkább fogalmazok úgy, hogy mindenki megleli saját magát a skála valamely tartományában, a többség pedig nyilván nem a szélsőségek felé fog húzni (nem mintha a szélsőséggel úgy alapvetően baj lenne, de nyilván azért hívják így, mert az átlag nem ide esik).

Én abban sem látom az ördög művét, ha ezt felteszik a netre, és ezeket elég sokan olvassák. Tény és való, hogy a Wattpad átlagkorosztálya is jóval fiatalabb nálam, 12-16 évesek teszik ki a felhasználók javát. Ők pedig pontosan ebbe a kamaszkorba esnek bele, amiről eddig is szóltam. Az emberek márpedig azt is szeretik, ha figyelnek rájuk, minél többen, annál jobb. Biztosan feltűnt már az idősebbeknek is, hogy a szélsőséges szexuális töltetű történetek mintha népszerűbbek lennének a többi történetnél, de ebben is megvan a logika. Ami az író tizenkét-tizenhat évest érdekli (nevezetesen most a szexuális fantáziálgatásokra gondolok), az érdekelni fogja az olvasó tizenkét-tizenhat éveseket is, nincsen ebben semmi bonyolult. És mivel főleg ők teszik ki a Wattpad magyar felhasználóinak talán kétharmadát, ezért érthető, ha többet foglalkoznak egymás műveivel, és ez feltűnő méreteket ölt.

Szóljunk a másik oldalhoz is
Nem szeretném tovább ragozni: szexről írni fiatalon sem az ördögtől való, és ezekből a lányokból is normális, egészséges, intelligens felnőttek lesznek.

Viszont az elfogadás nem ilyen könnyen valósul meg, és nyilván nem is elvárható, hogy az idősebb korosztály hirtelen megvilágosodjon, és a saját homlokára csapva belenyugodjon, hogy hát rendben van, majd felnőnek ezek a képtelen sztorik írói is, addig meg csak bőszen ikszelgetjük ki a Wattpadet, ha butaságokba futunk bele.

De ideje egy kicsit a fiatalabbakhoz is szólnom: nekik is meg kell érteniük, miért van az, hogy ha egy idősebb blogger/író a történetükre veti magát, akkor általában annak szemforgatás és/vagy anyázás lesz a vége. Ennek az oka pontosan az, hogy mi többnyire már tapasztaltak vagyunk abban, amiről ti ismeretek nélkül, összecsapottan írogattok; és itt nem feltétlenül a hálószobasztorikban való jártasságra célzok, hanem a szerelemre, a mély érzelmekre, az empatikus készségek fejlettségére. Tudjuk, hogy a tabutémák nem véletlenül tiltottak, és ha valaki történetbe is akarja ezeket foglalni, akkor nem idealizáltan, elnagyoltan fogja tenni, nem fogja leírni, hogy apuci egyik nap gondol egyet, és szeretőjévé teszi a lányát. Ez nem így megy, ezeknek rendkívül nagy súlyuk van, hiszen akik ne adj’ isten ezt a valóságban is megtapasztalták, azok számára ez egy életre szóló trauma – viszont nem kell megtapasztalni ahhoz egy emberrablást, hogy felfogjuk, nem vicc a szituáció, és hogy egy rettegő, fiatal lány nem fogja észrevenni, milyen jóképű férfi is az elrablója. Amíg viszont ezt írjátok le, addig számolnotok kell azzal, hogy néhány embert szíven üttök vele, megbotránkoztattok a témával.

Nem arról van szó tehát, hogy tilos a tabutémákat beemelni egy irodalmi műbe. Csak nem mindegy, milyen üzenettel tesszük ezt: azt állítani, hogy a testvérek közötti szerelem egy édes, tiltott gyümölcs, sosem lesz elfogadott. Lehet persze szándékosan is megbotránkoztató témákat elővenni, de ha csak azért ír valaki légből kapott erotikus fantáziálgatásokat, mert tudja, hogy ezek sok olvasót vonzanak, akkor inkább ne; és ez minden témával kapcsolatban igaz.

Nyilván mindenki írjon arról, amiről szeretne, ami érdekli. De a szex sem kivétel, ha a kutatómunkáról van szó. Nem is kell feltétlenül gyorsan összemelegedni egy barátunkkal, ha mindenáron felnőttsztorikat akarunk írni, de hé, ott az internet. Aki nagyon elszánt, erről is tud hiteles beszámolókat találni – és természetesen egy másik fiatal lány képzelgései nem tartoznak ebbe a kategóriába.

A konklúzió
Írjatok csak, akár mutassátok csak meg a szégyenlős nézőiteknek, hogy igenis a szexről akartok írni. De ne azzal szerezzétek meg magatoknak a figyelmet, hogy minél elborultabb szerelmi kapcsolatokat állítotok be úgy, mintha az jelentené a boldogságot bárkinek is.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás