• Home
  • /
  • Author: Daremo

Ott állt Anya

Megjelent 2016 decemberében a Kalocsai szó és kép c. antológiában.

Tartalom:
Egy fiú, akinek olyan terhet kell cipelnie a vállán, amilyet kevesen tapasztalnak meg. Vajon kinek a hibája, ha darabokra hullik a család? A betegen született kisfiúé? Az anyáé, aki idegenkedik ettől a gyermektől? Az apáé, aki meglép a felelősség elől? Vagy azé a tinédzseré, aki minden igyekezete ellenére sem tudja összetartani ezeket az embereket? És mégsem ez a fiú volt az, aki először vesztette el a reményt.
Megírás ideje: 2016. január
Figyelmeztetések: öngyilkosság, szellemileg visszamaradott szereplő
Terjedelem: 1700 szó

Vonatfütty.

A peronon álltam hosszú ideje már, magam elé bámulva nem is a síneket, hanem az egyre elevenebben égő emlékeimet néztem, a szemeimet csípte a késő őszi szél és az elfojtott sikoltás. Mellettem a bőröndjüket cipelő utasok szálltak fel a vonatra, a cipőjük koppanása a betonon csak tompán érte el a tudatomat.

– Hé, kölyök! – csattant rám egy éles hang. Felkaptam a fejem, előttem a jegypénztárt kezelő öregúr állt. Egyenruhát viselt, a fején kalapot, hogy elfedje kihulló haját.

Nem szóltam semmit.

– Menj már hátrébb, fiam! Megy a vonat mindjárt, azt’ lesodor.

Bólintottam, és lassan hátráltam néhány lépést. A férfi biccentett, és visszacsoszogott az állomás épületébe. A vonat füttyentett még egy utolsót, a levegőt megtöltötte a szúrós szagú füst, aztán a szerelvény lassan elrobogott. Csend lett.

Körülnéztem, már senki sem állt kint a peronon, a váróterembe zsúfolódott be a tömeg a csípős hideg elől. Engem is csak a szürke sálam védett. A magasba néztem, az állomás felett átívelő, kékre mázolt vashídra. A gyalogosok számára kötötte össze a város két részét, amit szétválasztott a vasút. Reggelente én is ezen keresztül mentem iskolába ahelyett, hogy egy nagyobb kört megtéve a főúton kerültem volna meg az állomást. A tekintetemmel végigkövettem a híd vékony vonalát, majd megállapodtam a közepén.

Ott állt Anya. Még tegnap, mielőtt leugrott.

Nagy lendülettel fordultam el a híd irányából. Most a feljáróval néztem farkasszemet: sárga szalaggal keresztben átkötötték. Senki sem mehetett fel a hídra.

Lehunytam a szemem, és otthon voltam.

Odakint már sötétség honolt, de a redőnyöket nem húzta le senki. Csak a konyhában égett a villany, ahol Anya az asztalnál ült. Megálltam a küszöbön. A pulton halomban álltak a koszos edények, pedig előző nap én mosogattam el. Az asztalon néhány szelet megszáradt kenyér hevert.

Nyöszörgést hallottam, és megfordultam. A folyosón a kisöcsém állt, engem nézett nagy, távol álló szemeivel. Kancsal is volt. Hunyorítottam, hogy a félhomályban jobban lássam az arcát borító, sötét foltokat.

– Miért nem fürdeted meg? – szegeztem Anyának a kérdést anélkül, hogy levettem volna a tekintetemet az öcsémről.

– Fürdesd meg.

– Mióta maszatos?

Hallottam, ahogy a szék lába megnyikordul a csempén. A konyha felé fordultam megint: Anya mellkasával rádőlt a morzsás asztalra és lehunyta a szemét. A nyakában lógó arany lánc az arca mellett hevert, még apától kapta, és sosem vette le.

Egyre inkább kezdett szétterjedni a mellkasomban a tompa fájdalom.

– Holnap jönnek ellenőrizni.

– Kik? – Még a szemét sem nyitotta ki.

– El fogják őt vinni. És talán engem is.

– Nem fognak!

Felpattant, a szék a háta mögött felborult. Egyenesen felém csörtetett, én pedig riadtan behúztam a nyakam. De mikor odaért az ajtóhoz, rám se nézve, csak a vállamat meglökve elsétált. Amikor észrevette a folyosón álló kicsit, megtorpant.

– Menj aludni.

Ő nem felelt, még csak nem is bólintott, talán nem hallotta Anya halk szavait. Mindig így beszélt hozzá, mintha elfelejtené, hogy milyen rossz a kicsi hallása. De így is felfogta, mit parancsolt Anya, szigorú tekintetét látva megérthette, hogy mennie kell. Hátat fordított, és lassú, ügyetlen léptekkel elindult a szobája felé. Az arca még mindig maszatos volt.

– Fürdesd már meg! És rakj rendet!

Anya rám se nézett.

– Majd apád megcsinálja.

Ökölbe szorult a kezem, alig tudtam néhány szót kipréselni az összeszorított fogaim között.

– Apa azért ment el, mert nem törődtél vele…

Ő végre megfordult, gyenge tenyereit megfeszítve megpróbált taszítani egyet rajtam, de csak egy lépést hátráltam. Szikrákat szórtak a szemei. Olyan alacsony volt, az államig sem ért fel, de ilyenkor én éreztem magam egészen picinek.

– Apád azért lépett le, mert ő megszületett…

Egy tompa puffanás hallatszott, mindketten felkaptuk a fejünket. Az öcsém elesett néhány méterrel a szobájának ajtaja előtt. Riadtan nézett ránk, és akkor gondoltam bele, hogy az emelt hangú vitánkat már meghallotta. De vajon mennyit fogott fel belőle?

– Látod, nem tud járni se – gúnyolódott Anya. – Egy villát sem tud rendesen megfogni a kezében. Meg nem is beszél. Pedig az ő korában már…

– Megmondta az orvos! – kiabáltam, és megragadtam Anya karját. – Fejlesztésre kellene vinni!

A hangja egyre hangosabban és magasabban szólt, már-már sikítozott.

– Én nem fogok egy agyalágyult gyerekkel mutatkozni!

A kicsi artikulátlanul bömbölni kezdett. Ordítozott, gyenge karjaival végre feltornázta magát, és négykézláb bemászott a szobába. Bevágta maga mögött az ajtót, és egy hangos csattanással nekivetette a hátát a fának. Csak zokogott, és hallottam, hogy fröcsög közben a nyála, el tudtam képzelni, mert láttam már így, folyt le az állán, tócsába gyűlt a könnyeivel együtt a mellkasán. Mindig így viselkedett, ha Anya agyalágyultnak nevezte őt.

A konyhában pislákolni kezdett a lámpa.

– El fogják őt venni tőled. Holnap jönnek, meglátják, hogy bánsz vele, és elviszik. Nem kapsz több esélyt.

Csak megrázta a fejét, közben a zsebében kezdett el kutakodni. Egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót vett elő. Kisöpörte a szeméből sötét, zsírosan lelapuló haját, és rágyújtott.

– Ha majd nem kapsz utána segélyt, miből fogod venni a cigit?

Gúnyosan, halkan nevetgélt. Felém nyújtotta a dobozt.

– Kérsz? Nekiálltál már bagózni?

Türelmetlenül arrébb toltam a kezét, és visszamentem a konyhába. Az egyre inkább érezhető, kellemetlen morgás a hasamban ételt követelt már órák óta. Az öcsém még mindig zokogott, az ételmaradék a mosatlan tányérokban pedig kellemetlen szagot árasztott, legszívesebben elmenekültem volna a lakásból.

De a hűtő, egy doboz tejet és Anya gyógyszereit leszámítva teljesen üresen állt. Sóhajtva csuktam be az ajtaját, úgy éreztem, már ahhoz sincs erőm, hogy szemrehányást tegyek. Inkább úgy döntöttem, kimegyek a városba, és az egyik haverommal kifizettetek egy szendvicset. Majd ha megjön a segély, visszaadom neki.

Elsétáltam Anya mellett, aki a folyosó falának dőlve békésen cigarettázott, és felhúztam a cipőmet. Éppen a kabátom ujján húztam át a karom, mikor megszólalt.

– Őt elvihetik. De te maradsz.

A kicsi panaszos nyöszörgése még mindig bejárta a folyosót.

– Ez nem kívánságműsor. – Most én eresztettem meg egy rövid, kárörvendő kacajt.

– Téged nem foglak hagyni – hajtogatta tovább a magáét, figyelmen kívül hagyva az észérveket. – Te már tizennégy vagy, el tudod látni magad. Kell valaki, aki majd dolgozik.

– Téged miért rúgtak ki? Hiszen csak takarítanod kellett – köptem a szavakat gúnyosan. – És már három hónapja tizenöt vagyok.

– Nagyon tetszettem a főnöknek – magyarázta fontoskodva, és kezével megint hátradobta ápolatlan haját. – A felesége félt, hogy elcsábítom tőle. Ezért elküldött.

– Pénzt loptál tőlük.

– Nem, nem – rázta a fejét. – Az a cafka rakta a kabátom zsebébe, hogy kirúghasson.

– Mázlid van, hogy nem jelentett fel, pedig megérdemelted volna.

Halkan hümmögött, de nem szólt semmit, hátat fordítva végigsietett a folyosón. Menet közben a falon elnyomta a cigarettát, a csikket a földre dobta. Először azt hittem, az öcsém szobájába tart, végre észhez tér, talán megijedt, hogy elveszik tőle a kisfiát. De nem állt meg az ő ajtajánál, továbbment a saját hálószobájába. Lemondóan sóhajtottam, és folytattam az öltözködést.

Zaj szűrődött ki a résnyire nyitva hagyott ajtón át. Mintha üvegek koccantak volna össze. Remegni kezdtek a tagjaim, esetlenül próbáltam levenni magamról a kabátot, de a cipzárt sem tudtam rendesen megfogni, folyton kicsúszott az egyre jobban izzadó ujjaim között. Végül egy mozdulattal letéptem magamról a vékony anyagot, és szaladni kezdtem Anya szobája felé.

Hónapok óta nem tettem be abba a helyiségbe a lábam, mióta apa elment, képtelen lettem volna ránézni az itt hagyott tárgyakra. Néha Anya kihozott onnan valamit, ami az övé volt, egy inget, amit gyakran viselt, egy gyűrött újságot, amit aznap reggel olvasott, mikor elhagyott minket. Olyankor mindig marta a torkomat az elfojtott sírás. Egyszer engedtem utat a könnyeknek Anya előtt, mert még nem értettem, hová tűnt apa, de vissza akartam őt kapni. Egész nap sajgott az állam, olyan erővel vágta belém a csontos öklét. Akkor megtanultam, Anya előtt nem szabad sírni.

Arra számítottam, hogy azt a szobát is a káosz uralja, nem is tévedtem akkorát. Mikor benéztem az ajtón, először a földön szanaszét heverő ruhakupacokat vettem észre. Aztán a szakadtan lógó függönyöket. Az ágyra néztem, ahol Anya ült: azt a felét, ahol apa szokott aludni, bevetette, tisztán tartotta. Átfutott rajtam a gondolat, hogy talán azóta nem is nyúlt hozzá, mióta apa faképnél hagyta.

De aztán megláttam, hogy Anya egy félig teli, átlátszó folyadékkal megtöltött üveget tart a kezében.

– Mi a jó isten… – Kezdett felszínre törni a haragom. Kirántottam a kezéből az üveget, és megnéztem a címkéjét. Vodka.

– Hogy mered? – pattant fel Anya, megpróbálta visszavenni tőlem az üveget, de eltaszítottam magamtól. Nekiesett az ágy szélének, de nem tudott megtámaszkodni rajta, egy huppanással a földre csúszott.

– Nem ihatsz ilyet a gyógyszereidre. – Remegett a hangom, égett a torkom, vörössé vált előttem a szoba képe és Anya ijedt arca.

– Nem vettem be! Add vissza!

Hozzám nyomta törékeny testét, az ujjaimat feszegette le az üvegről. Belevájtam a körmömet a kézfejébe, és ő felsikoltott.

– Az anyád vagyok, ne szemtelenkedj!

– Nekem nincs anyám! – Ekkor törtek utat maguknak a könnyeim. Hüppögtem, ziháltam, az ajtóhoz hátráltam. Anya szája féloldalas mosolyra húzódott.

– Nem hát. Egy bőgőmasina nem lehet az én fiam.

Felordítottam, és előre lendítettem az öklöm. A mellkasán találtam el Anyát, felnyögött, ahogy benne rekedt a levegő. Hörögni kezdett, elfordult, és a szőnyegre hányt. Hallottam, ahogy a kicsi odakint sikolt.
Anyát néztem, ahogy kiegyenesedett, bedagadt szemeit felém fordította, elködösült tekintettel kezdett el beszélni, közben egyre közelebb lépett hozzám.

– Sosem ártottam neked, eltartottalak, szerettelek…

Ott állt előttem, krokodilkönnyeket hullajtott, de az én haragom elmosott minden más érzést. Taszítottam egyet rajta, aztán felszisszentem, mert éles fájdalom hasított a kézfejembe. Anya újra nekiesett az ágy szélének, de már nem sírt hangosan. Odakint a kicsi is elhallgatott. Egymással néztünk farkasszemet hosszú ideig, aztán Anya felállt, és elment. Hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó: egyedül maradtam. Lenéztem a kézfejemre, és megláttam az ujjaim közé gabalyodott, elszakadt aranyláncot. Beszűrődött a szomszédos vasútállomásról a hangosbemondó zaja: nemsokára érkezik a városon csak keresztülszáguldó pesti gyors. Arra gondoltam, bárcsak felülhetnék rá, és magam mögött hagyhatnám az egész életemet.

Kinyitottam a szemem, és megint az állomáson álltam. Még mindig a feljáró irányába fordultam, lassú léptekkel el is indultam felé. Átbújtam a sárga szalag alatt, és felsétáltam egészen a híd közepéig. A korlát felé fordultam, elképzeltem, ahogy Anya ott áll, és megpillantja a távolból érkező gyorsvonatot, ahogy sebesen pöfög az állomás irányába, de nem lassít, nem áll meg.

A zsebembe nyúltam, a hosszú láncot húztam elő. Lépteket hallottam a hátam mögül, sietve körbetekertem a korláton az aranyat, és megszorítottam.

– Kölyök! Ide nem szabad feljönni! – Karon ragadott egy férfi, a hangjáról felismertem, hogy a jegypénztárban szobrozó ember az. Megint ő jött, hogy helyre tegyen. – Meghalt itt tegnap valaki.

Az aranyláncot néztem még mindig, ahogy távolodtam tőle.

– Nem is tudtam róla.

1. nap: 10 cím

1. nap: Írd le a címét tíz olyan történetnek, amit szívesen megírnál!

Ez elég könnyen fog menni, ugyanis rengeteg regényötletem van lejegyezve, félrerakva, amikkel az a tervem, hogy szép lassan megírom őket. Az is igaz, hogy sok közülük egy idő után elveszti a varázsát, eltűnnek a süllyesztőben, de a valóban jók még évekkel később is ott motoszkálnak a fejem egyik hátsó zugában, arra várva, hogy kezdjek velük valamit. Íme, a legkiemelkedőbbek, amelyek biztosan papírra vetődnek majd a jövőben.

1. Hazug szerint az élet
Ez nem csak egy regény, ez jelenleg A regény, amit folyamatosan írok, javítgatok, amivel szeretnék majd kezdeni is valamit, éppen ezért nagyon kritikus vagyok magammal szemben. Egy realista történet, napjainkban élő fiatalokról, akiknek valami félrecsúszott az életében. Több nézőpontból kísérhetjük végig az eseményeket, ráébredhetünk, hogy mindenkinek megvannak a sötét kis titkai, és lehet, hogy sosem gondolnánk, mit rejteget a másik ember. Az események hátterében pedig, ha nem is szándékosan, egy Hazug nevű fiú áll.

2. Ötven dolog, amit utálok benned
Róla még szinte egy szót sem szóltam, talán csak Facebookon tettem róla egy kis halvány utalást. Régóta forgolódik a fejemben, hogy ki akarom próbálni magam egy szimpla, romantikus történet írásában. Ahol nincsenek lelkibeteg szereplők, ha pedig mégis vannak, a végére valahogy összerakódik az életük. Ezt a történetet szeretném is publikálni a blogon, terveim szerint már januártól. Ha röviden akarnám a lényegét megfogalmazni, a középpontjában egy összetört szívű lány áll, aki makacsul elzárná magát az élet további boldogságaitól, egészen addig, amíg a körülötte élők meg nem elégelik ezt, és megpróbálják kibillenteni a magányából.

3. A játéktesztelő
Cyberpunk regény lesz, telis-tele rengeteg mocskos dologgal, csak bírjam ki pirulás nélkül megírni!  Nagyon nagy fába vágom majd vele a fejszémet, ugyanis sosem dolgoztam még komplexebb, jövőbéli világban, ráadásul kifejezetten azt akarom elérni, hogy a főszereplője ne legyen szimpatikus; hogy lenézze az olvasó, mert a saját kicsinyessége miatt megy tönkre az élete. Az alaptörténet lecsupaszítva mégsem mondható éppen egyedinek: egy ember virtuális világokkal való kapcsolatáról van szó. Egy szociális élet nélküli, irigykedő, kicsinyes nő belecsöppen egy olyan virtuális világba, ahol bármilyen külsőt, személyiséget felvehet, senki sem ítélheti el őt a tetteiért. Éppen ezért a végletekig megy, amíg egyszer csak rá nem döbben, hogy nem menekülhet többé a saját hibái elől. Kifejezetten nem szoktam rágódni ezen a történeten, de még így is rengeteg ötlet jut eszembe a mindennapokban, amiket felhasználva sokkal árnyaltabbá tudom tenni a háttérvilágot, ez és a cselekmény fogja majd kialakítani (remélhetőleg) a sokkal kevésbé sablonos történetet.

4. Éljen a király
Nem mondanám azt, hogy alternatív történelmi korban játszódik, viszont egy fiktív kultúrát alakítottam ki. Királydrámák egymás hegyén-hátán, egy elüldözött, majd trónjáért harcoló herceg története. A kitalált vallás miatt egy gyenge fantasy-vonal is belekerül, de nem ez lesz a fő a történetben. Egyszer már elkezdtem írni, egy elég összetett háttérvilágot kitaláltam már, több királysággal, vallással, térképpel, kultúrával, de aztán rájöttem, hogy a történet derekán még van egy elég nagy kérdőjel, ezért egy időre félretettem, de remélem, lesz majd egyszer ihletem hozzá, és Azubu végre visszaszerezheti a helyét a trónon. Vagy nem lesz rá képes, ki tudja, sosem árulnám el előre.

5. Tükörszilánk
Amikor a legelején azt írtam, egyes történetek évekig megmaradnak, pontosan erre gondoltam. Talán tizennégy lehettem, mikor az az ötlet először megfogalmazódott bennem, igaz, azóta rengeteg átgondoláson esett át, de a sztori alapja megmaradt. Egy tipikusan Vörös pöttyös történet lenne egy ember és valami természetfeletti lény szerelmével, aminek fő összekötője egy tükör.

6. A madarak nem repülnek
Tessék, megint egy olyan történet, ahol egyik szereplő sem egészséges lelkileg! Félreértés ne essék, egyáltalán nem arra célzok, hogy két leszbikus lány áll középpontban, az nem betegség. Irina, aki minden ellen lázad, főleg a szülei, az iskola, a szabályok és a normák ellen, megismerkedik Lucával, akivel szenvedélyes, de viharos kapcsolatba kezdenek. Furcsa vonzalom tartja őket össze, ami egyszer gyengéd, máskor erőszakos és ajtócsapkodástól hangos, de a végletekig ragaszkodó. Lucának viszont titkai vannak, Irina pedig hiába tenne meg bármit érte, van egy pont, amit szerelme átlép, és onnan talán már nem is lehet őt visszarántani.

7. Tequila megmenti a lelkünket
Ez már tényleg az a regény, amit úgy képzelek el, hogy nyugdíjba vonulásom után, egy erdei kisházban, távol a világtól fogok megírni. Életbölcsességekről, egy kicsit magamról, főleg arról, milyen pozitív hatással lehet egy állat szeretete egy olyan emberre, aki úgy érzi, már mindent elvesztett, amiért élni érdemes.

Novellacímeket írok már csak, olyanokat, amik félkészek, esetleg van hozzájuk vázlat, de idő még nincs, a tartalmukról viszont csak egy-egy szóban fogok utalni.

8. Égi bál – romantikus, szürreális

9. A boldogtalanság boldogsága – filozofikus, egész emberiségre kiterjedő vírus

10. Önmagamba zárva– szintén filozofikus, egy személy ép eszének a határainak feszegetése

Őket szeretném tehát a jövőben megírni. A probléma az, hogy már most van rengeteg olyan ötletem, amit mindenképp papírra akarok vetni, emellett nyilván az ember agya folyamatosan termeli az újakat is, ezért biztosan az lesz a jövő évi fogadalmam, hogy az ideinél sokkal, de sokkal többet kell majd írnom.

12 nap – 12 írásgyakorlat

Holnaptól belekezdek egy kihívásba, amit a Writers Write nevű oldalról szedtem. Lefordítottam a szövegét magyarra – ez nem teljesen helytálló kijelentés, ugyanis néhány pontot kicsit átírtam, hogy testhezállóbb legyen, például a versírást novellára módosítottam, ugyanis lírában siralmas vagyok. Az eredetiben ráadásul 12 egymást követő napról esik szó, márpedig én kötve hiszem, hogy sikerülne nekem ez így, de majd meglátjuk, mindenesetre, próbáljuk meg! Már most bemásolom az összes feladatot, hátha valakinek megjön hozzá még a kedve, és együtt fogjuk véghez vinni ezt az egyébként kifejezetten nehéz kihívást.

Következzen hát a “12 nap – 12 írásgyakorlat” címre keresztelt kihívás!

1. nap: Írd le a címét tíz olyan történetnek, amit szívesen megírnál!
2. nap: Alkoss egy karaktert olyan személyiségjegyekkel, akit szeretnél, de olyan külső megjelenéssel, aki iránt nem érdeklődnél! Írj egy olyan jelenetet vagy novellát, aminek ő a főszereplője!
3. nap: Írj egy olyan jelenetet, ami a legszebb helyen játszódik, amit valaha láttál!
4. nap: Írj egy levelet egy kiadónak, amiben kiemeled, íróként mik az erősségeid!
5. nap: Írj egy novellát életed egy jelentős pillanatáról!
6. nap: Válassz egy könyvet a polcodról és véletlenszerűen mutass rá két fejezetre. Jegyezd fel az egyik első mondatát, valamint a másik utolsó mondatát, használd őket fel egy novella kereteként!
7. nap: Írj egy levelet magadnak, amiben elmondod, miben kell fejlődnöd a következő hat hónapban!
8. nap: Írj újra egy tündérmesét a gonosz szemszögéből!
9. nap: Kapcsold be a tévét! Írd fel az első mondatot, amit hallasz, és írj ez alapján egy történetet!
10. nap: Ülj le egy nyilvános helyen és hallgass ki egy beszélgetést! Alakítsd a hallottakat egy romantikus történetté, mindegy, mennyit kell csavarnod a szavaik értelmén.
11. nap: Írj egy köszönőlevelet, ami a megjelenő könyvedbe kerülne, és azokhoz szólna, akik segítettek neked idáig eljutni!
12. nap: Olvass el mindent, amit az elmúlt 11 alkalommal írtál! Válaszd ki a kedvenced, és írd le, miért emellett döntöttél. Írd le azt is, mit tapasztaltál, míg ezen a feladatsoron munkálkodtál. Légy büszke magadra és a munkádra.

Holnap érkezik az első, már megírtam, időzítettem, semmi sem állíthatja meg!

Lenne esetleg köztetek olyan, aki szintén belevágna a kihívásba? Egyáltalán mi a véleményetek az ilyesmiről?

10 idegesítő bloggerszokás I.

Eljutottam arra a pontra, amikor már annyira zavarnak bizonyos kezdő írói magatartásformák, hogy úgy döntöttem, beállok azok hosszú sorába, akik ezt egy blogbejegyzés keretében kifejtik. Legtöbbször a Facebookon, a hirdetős csoportokban futok bele számomra idegesítő szövegekbe, így a példák többsége innen fog származni. Fontos persze megjegyezni, hogy ez mind egyéni vélemény, megbántani vagy elítélni senkit sem akarok, akinek nem inge, ne vegye magára, a szokásos. Szándékosan eltekintettem az engem leginkább idegesítő „szokás”, a rossz helyesírás mellett, hiszen valljuk be, ez nem mindig az emberi hülyeségből adódik. Na de a többi…
Lássuk hát!

1. „Designje”
Ez tényleg a legkevésbé durva, ezért került a lista legelejére, de be kell ismernem, engem nagyon zavar, amikor egy nap kilencvenszer botlok bele abba, hogy a bloggerek nem tudják, hogy ezt a szót helyesen igenis dizájnnak ejtjük, ezért nem magas hangrendű a ragozása. Valószínűleg egy ember elkezdte, az összes többi pedig birkamód követi, és ha valamit nem szeretek, az pont ez a hozzáállás.

2. „A főszereplőt XY híres ember játssza.”
Meg úgy egyáltalán, nem értem, miért kell a történetes blogban a főbb szereplők nevéhez egy ismert személy képét társítani, ráadásul ezen akár napokig töprengeni, mármint, hogy ki lenne a legideálisabb a szerepre. Az még belefér, hogy szemléltetés gyanánt beillesztjük valaki képét, de az már nevetséges, hogy egyesek direkt ez alapján keresik a blogokat. Ezzel az erővel bármelyik romantikus történet férfi főszereplőjének az arcát elképzelhetem úgy, mint a kedvenc celebemét, nem kell hozzá az, hogy a blog írója is megerősítse, hogy bizony az ő lelki szemei előtt is így néz ki a srác. A jó író, még ha be is illeszt egy képet, azt csak támpontként adja meg, de a történetében benne lesznek azok a leírások, amelyekkel egyedivé teszi a karaktere külsejét. Nincs szüksége egy sablonra, hiszen azért alkot, hogy újat, egyedit hozzon létre.

3. „Tizenkettő vagyok, erotikus jelenetet írok.”
Rendben, a kor talán némileg sarkított, szerintem tizennégy alatt azért senki sem vetemedik szexjelenet írására. A probléma ott van, hogy hiába tizenhat-tizenhét éves valaki, ha fogalma sincs a szerelemről, a párkapcsolatokról, az intimitásról. Ez tényleg az a témakör, aminek a hiteles ábrázolásához nem elég az empátia, ezt meg kell tapasztalni, és még akkor sem biztos, hogy jól fogod tudni megírni az ilyen jeleneteket. Hogy saját példát is hozzak végre: tervben van egy regényem, amiről már itt is szóltam néhány szót (A játéktesztelő), amiben elég nagy szerepet kapna az intimitás. Egy biztos, mégpedig az, hogy nem élesben fogom tesztelni a szexjelenet-írói tehetségemet. Az ugyanis egy dolog, hogy én már tudom, miről írok, de ez egy nagyon nehéz téma, amihez szerintem rengeteg gyakorlás szükséges. Éppen ezért nekem már pihen néhány novella a laptopomon elrejtve, amit akkor sem vállalnék fel, ha fizetnének, ugyanis tökéletesen illene rá a PWP kifejezés (porn without plot = cselekmény nélküli pornó), viszont ezek az írások nélkülözhetetlenek a fejlődésemhez, hogy amikor oda jutok, hogy A játéktesztelőt írom, legyen némi gyakorlatom az erotikus jelenetek megírásában. És szerintem ez a helyes hozzáállás. Nem kell prűdnek sem lenni, nyugodtan szabad írni róla, hiszen természetes és csodálatos dolog, ráadásul egyre nyíltabban van jelen a mindennapjainkban a médiának is köszönhetően, de ne írjunk róla úgy, hogy éppen csak a biológiáját ismerjük (azaz hogy mit és hova kell dugni).

4. „Megéri ezt megírni?”
Így kezdődik a bejegyzés Facebookon, aztán követi a történet rövid ismertetője. Aztán az illető várja, hogy mit mond rá a nép, hogy vadidegenek eldöntsék, mit írjon ő. Én szinte mindig kommentelem, hogy azt kell írni, amire az ember késztetést érez, nem azt, amit a tömeg akar. Hiszen az író (bár mi még csak palánták vagyunk) magáért ír (jobb esetben), mert belülről feszítik a szavak, felszínre akar törni a történet, a szereplők szinte ordítanak, hogy papírra akarnak kerülni. Ha nincs meg ez az erős belső késztetés, akkor nem éri meg elkezdeni – ha pedig megvan, akkor felesleges rákérdezni, írjuk-e meg. A legtöbb történet úgyis megtalálja a maga közönségét a neten.

5. „Ti felvállaljátok a blogotokat?”
Többnyire nem értem azokat, akik ezt a kérdést felteszik, hiszen egyébként szerepel a terveik között, hogy könyvként jelenjen meg a történetük, de mindezt úgy, hogy egyáltalán nem fednék fel a kilétüket. Nem szabad szégyellni a művészetet. Tény és való, hogy én sem szívesen mutogatnám édesanyámnak a fent említett erotikus novelláimat, de emellett igenis remélem, hogy egyszer A játéktesztelő (is) el fog jutni oda, hogy bizony anyukám elé kell raknom, minden szennyesével együtt, mert majd nyomtatásban a kezébe kerül. És büszke leszek rá, a káromkodásaira, meg azokra a jelenetekre is, amikről tudom, hogy kívül esnek a szüleim értékrendjén, és amiket olvasva a volt osztálytársaim majd a szemöldöküket ráncolják, hogy te jó ég, az a szelíd lány ilyeneket ír? Hiszen attól, hogy én ezt leírom, még nem azonosulok a történettel, a karakterekkel. Vegyünk megint konkrét példát: a Hazug szerint az életcímű, most készülő regényemben nagy szerepet fog kapni a fiatalkori depresszió, az öngyilkossági kísérletek. A legfőbb üzenete a történetnek az lesz, hogy nem tudhatod, ki milyen titkokat rejt körülötted, hiszen másokból csak a felszínt látod, és könnyen lehet, hogy elítélsz valakit, lenézed őt, pedig megvan az oka annak, ahogyan viselkedik. A kamaszkori depresszió sem hiszti, hanem komoly betegség, és ezeknek a fiataloknak segítségre van szüksége, ami elsőként abban nyilvánul meg, hogy nem fordulsz el tőlük. Erről írok, de ez nem jelenti azt, hogy holnapután én is megválnék az életemtől. De tudjátok, mit? Ennek a történetnek mégiscsak nagyon erős a személyes vonzata. Amikor tizenhat voltam, én is átmentem ezeken, életundoron, öngyilkossági kísérleteken és kórházon. És most mégis itt vagyok. Jól vagyok. De tudom, érzem, hogy erről a témáról nekem beszélnem kell, hogy a kívülállók is felfogják, a kamaszok sem csak hisztisek. Én sosem fogom szégyellni a művészetemet, szóljon az bármiről. Itt van a nevem, az arcom, és mint mondtam, írok káromkodásról, szexről, öngyilkosságról. És büszkén vállalom, hogy én vagyok emellett Horváth Kamilla.

6. „Ez itt a könyvem.”
Engem nagyon idegesít, amikor írópalánták könyvként emlegetik a legjobb esetben is csak kéziratnak nevezhető firkálmányaikat. Ami a gépeden van, esetleg blog formájában a neten, az nem könyv. Akkor lesz könyv, amikor a kezedben tartod a papír alapú formáját. Persze, ha befutott író valaki, és biztos megjelenési lehetősége van a regényének, hívja nyugodtan könyvnek már a kezdetekkor is, de valljuk be, a legtöbbek esetében csupán nagyzolásról és fogalomzavarról van szó.

7. „Szóval… nem is tudom… olvassátok el… bár nem lett valami jó… nem tudom…”
Lehet, tényleg lehet, hogy nem lett jó. De hogyan várod el, hogy mások bizalommal forduljanak a blogodhoz, ha te sem állsz hozzá pozitívan? A reklám egy nagyon fontos része az olvasók megszerzésének, ugyanis sajnos elmúlt az az időszak, amikor mindenki hátsószándékok nélkül olvasgatta a neki tetsző blogokat. Kőkemény verseny van, amihez ha így állsz hozzá, nem fogsz tudni érvényesülni. Ha úgy érzed, nem sikerült valami jól a fejezet/blogbejegyzés, több dolog is tehetsz: egyrészt addig írod újra, míg megüti a neked tetsző szintet, vagy véleményezteted barátokkal és idegenekkel, hogy megtudd, mi a gyengesége, vagy legalább nem adod elő a hattyú halálát, mert a szánalommal nem fogsz tudni olvasókat megnyerni magadnak.

8. „Szeretném, ha véleményeznétek az írásomat, de ne mondjatok rá rosszat!”
Mellette az indok, hogy mert kezdő vagyok, tudom, hogy béna a történetem, nem kell az orrom alá dörgölni… Én pedig nagyon szívesen mondanám ilyenkor, hogy drága, onnantól kezdve, hogy feltettél valamit a netre, olyan nincs, hogy milyen véleményt kérsz, csak olyan, hogy milyet kapsz. Az egészséges hozzáállás pedig természetesen az, hogy kicsattanó az örömöd, ha dicsérnek, és bölcsen elfogadod, ha a hibáidat emlegetik, mert még ha bunkón is teszik ezt, a kommentelőknek ilyenkor az a célja, hogy a te műved jobb legyen. Ha nem ezt akarná, nemes egyszerűséggel kiikszelné az oldalt, és nem fecsérelné az idejét egy olyan alkotásra, aminek nem érdekli a további sorsa. Magyarán tessék megbecsülni azt is, aki beszól, mert ezáltal jobbak lehetünk.

9. „Angol címet adok, mert az a menő.”
Ez az, amitől aztán tényleg falra mászok. Én nem is azt mondom, hogy kötelezően Magyarországon játszódjon minden magyarok által írt történet, bár tény, hogy én kifejezetten szeretek ilyet olvasni, pont azért, mert annyira kilóg a sorból a sok külföldre helyezett sztori közül. Tény és való, hogy egy külhoni háttérrel egy nagyon erős pluszt lehet belevinni a történetbe, ha azt a helyén kezeljük, és nem csak azért írjuk amerikainak a főszereplőt, mert az menő, hanem mert tényleg tisztában vagyunk az ottani szokásokkal, az ott élők életmódjával, vérmérsékletével stb. De miért adunk az ilyen történeteknek angol címet? Főleg akkor, ha egy teljesen egyszerű, hétköznapi kifejezést veszünk alapul, mert ha esetleg egy pofás kis angol szóviccről lenne szó, még azt mondanám, rendben van. Sajnos legtöbbször tényleg nem erről van szó, hanem egyszerűen az emberek azt hiszik, ciki a magyar cím, nem divatos, és ebben szerintem nagy szerepe van a Könyvmolyképző Kiadónak is, hiszen nekik szokásuk a lefordított regényekre hatalmas betűkkel ráírni az eredeti, angol címet, és csak alá, hangyányi betűkkel a magyart, ami így teljesen elveszik szem elől. Egy magyar nyelvű cím szerintem sokkal megkapóbb lehet, én semmi esetre sem választanék mást. Nyilván ez a pont eddig a leginkább szubjektív, de szerintem kezdünk tényleg átesni a ló túloldalára az angol címválasztással. És ne is beszéljünk arról, hogy sokszor ezek a címek nyelvtanilag sem helyesek, és aztán milyen ciki, ha valaki szól érte, és gyorsan át kell írni a blog URL-jét is…

10. „Mondjátok meg, miről írjak!”
Ha csak egyszer-kétszer láttam volna ilyet, még azt mondanám, rendben, vannak ilyen furcsa állatfajok. De nem, szinte kétnaponta belebotlok egy olyan hirdetésbe a Facebookon, amiben a firkász bejelenti, hogy megnyitotta a blogját, várja hozzászólásban vagy szavazás formájában, hogy miről szeretnénk mi, olvasók hallani. Később pedig, gondolom, bezárják a frissen kialakított blogot, hiszen nem érkeztek tématippek, nincs miről írni. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az ilyen emberek a divat miatt nyitják meg a blogjaikat – hiszen nincs mögötte elszántság, nincs saját mondanivaló, csak az elhatározás, hogy írjanak valamit. A valamiből pedig legtöbbször semmi lesz. Ez a pont kicsit hasonlít a negyedikhez, azzal a különbséggel, hogy most nem kifejezetten történetes blogokról beszélek, viszont a hozzáállásom ugyanaz. Akkor írj, ha tényleg van mondanivalód, ha feszít belülről, ha érzed, hogy neked ezt márpedig le kell pötyögnöd, addig nem lesz teljes a napod, míg nincs fent a világhálón a történeted vagy mondanivalód. Csak azért ne nyiss blogot, hogy elmondhasd, neked is van, de igazából fogalmad sincs, miről írnál szívesen. Próbálj meg témát keresni! Van valami különleges hobbid? Úgy érzed, elég érdekesek a mindennapjaid, hogy megoszd másokkal? El szeretnéd mondani valamiről a véleményed? Biztos vagyok benne, hogy ha leülsz rendszerezni a gondolataidat, megtalálod azt, amiről te is szívesen írsz majd. Később pedig, ha már lett egy kialakult olvasótáborod, még mindig bedobhatod a kérdést, hogy van-e valami, amivel kapcsolatban szeretnék, hogy írj – egy már megismert személy véleménye sokkal inkább érdekli az embereket, mint egy olyan emberé, aki csak most tűnt fel a láthatáron.

 

Egész biztosan tudnék még találni ilyen szokásokat, talán több dolog sem jutott eszembe, de úgy érzem, egész jól összeszedtem a legidegesítőbbeket.
Ezek közül titeket is zavar valamelyik? Netán tudtok mást, ami hasonlóan idegesítő? Osszátok meg velem!

Liebster Award Papp Dórától

Kaptam egy díjat Dora Craibantől / Papp Dórától (a blogját az előbbi névvel vezeti, a legutóbbi regénye viszont az utóbbival jelent meg, így nem tudom, hogyan is nevezzem), ez tehát a Liebster Award. Mivel nagyon kevés blogot olvasok rendszeresen, a legtöbbet csak hébe-hóba, ezért továbbküldeni nem fogom, de írok magamról 10 dolgot és válaszolok Dóra kérdéseire is.

Tehát először is 10 dolog rólam, ami nem köztudott (magyarán nem játszik az, hogy macskabolond vagyok, pedig minden ilyesmit ezzel szoktam kezdeni).

1. Laktózérzékeny vagyok már több mint egy éve. Csak a nagyon alacsony tejtartalmú dolgokat fogadja be a szervezetem (a határ a hagymás-tejfölös chips), ennek felfedezéséhez pedig egy hosszú és gyötrelmes út vezetett. Többször előfordult, hogy haza kellett mennem az iskolából is, mert véletlenül megettem valamit, amit nem kellett volna. Igaz, ez egyre ritkább, mert megtanultam odafigyelni rá, hogy ha ételt raknak elém, akkor előbb megijedjek tőle, és csak ha biztossá vált, hogy nincs veszély, akkor harapjak bele.

2. Gyűjtöm a plüssállatokat egészen kölökkorom óta. Igaz, manapság már ritka, hogy beszerzek egy újabb darabot, de a régiektől nem tudok megválni. Még a legelsőnek kapott plüsseim is megvannak, körülbelül kétszáz darab. Egyszer elgondoltam, hogy elajándékozom őket, de amikor cselekedni kellett volna, kihátráltam. Egyetlen darabról sem vagyok hajlandó lemondani. Mikor nyár elején az emeletre költöztem, szereztem egy hálós járókát (tudjátok, amibe a kisgyerekeket teszik, szépen eljátszanak benne és nem tudnak elcsatangolni), abban tartom őket, így nem szanaszét hevernek az új szobában.

3. Körülbelül tizenöt évesen akadt egy furcsa kattanás az agytekervényeimben, hogy én márpedig goth leszek, ami az öltözködést illeti. Vettem is több ruhadarabot, a zsebpénzemhez mérten egész vagyonokat költöttem például fűzőkre, de valahogy sosem éreztem komfortosan magam, ha ilyen szerkóban léptem ki a házból, ezért nagyon keveset hordtam őket. De nem vagyok hajlandó megválni tőlük, mert hátha egyszer megint megjelenik az a kattanás az agyamban.

4. Négyéves korom óta hordok szemüveget. Sokat jártam speciális szemészekhez is, annyira rossz volt a látásom, de az utóbbi években normalizálódott a helyzet valamelyest, és most már egy helyi szemész is képes nekem megfelelő szemüveget felírni. Viszont kontaktlencsét sosem hordhatok, mert valahogy nem áll teljesen jól az egyik szemgolyóm (nem feltűnő), emiatt megműttetni sem tudom, tehát életem végéig szemüveges maradok. Ez engem nem igazán zavar, nagyon hozzám nőtt már a szemüveg, ráadásul jótékony hatása van a szemem alatti sötét karikákra nézve (takarja őket).

5. Biztosan írtam már róla, de talán nem közismert tény: a kedvenc mesém az Oroszlánkirály. De nemcsak szeretem, hanem egyenesen rajongok is érte. Már több mint egy éve, hogy egy Oroszlánkirály ihlette tetoválásom is van, ami számomra azt jelenti, hogy bármilyen rossz, esetleg borzalmas élményben is volt részed, nem szaladhatsz el gyáván, nem fordíthatsz hátat, hanem szembe kell nézned a fájó múlttal, és ha fel tudtad dolgozni az átélteket, egy sokkal erősebb jellemmé válhatsz. Nyilván ennek van egy sokkal személyesebb része is, de azt nem szívesen teregetem ki.

6. Sorozatfüggő vagyok. Mindig muszáj néznem valamit, szinte minden áldott nap. Most jutottam el arra a szintre, hogy felismertem a problémát, eldöntöttem, hogy a mostani sorozat befejezése után kevesebbet fogok nézni. Az Így jártam anyátokkalnak a végére is értem tegnap, eddig erősen tartom magam az elhatározáshoz, de már érzem magamon az elvonási tüneteket is.

7. A név, amit a publikáláshoz használok, japán eredetű, azt jelenti, senki. Eredetileg a jelentése miatt választottam, akkoriban nem is szívesen fedtem fel a valódi nevemet. Mára eljutottam odáig, hogy nem titkolom, ki vagyok, nem rejtegetem a személyes ismerőseim elől az írásaimat, mégsem visz rá a lélek, hogy a valódi nevemmel jelentessem meg a műveimet a neten. Ennek csupán annyi az oka, hogy az évek alatt hozzám nőtt a Daremo név, nem szívesen válok meg tőle. Régen nem önmagában állt, hanem Daichi Daremo-ként, mára azonban az első tag lekopott, és egy sokkal kevésbé keleties hangzású Daremo maradt csak. Ennek is pusztán annyi a története, hogy nem szerettem volna egy nyilvánvalóan japán névvel összekapcsolható lenni, hogy ne ébresszek előítéletet az olvasókban.

8. Már több éve festetem a hajamat. Legelőször tizennégy-tizenöt lehettem, amikor több kék csík is került az egyébként szőke sörényembe, de nagyjából fél év után ezekről lemondtam, mert sok bántás ért a konzervatívabb korombeliektől. Tizenhattól tizennyolc éves koromig vörös voltam, illetve annak sokféle árnyalata. Most már lassan egy kerek éve sötétbarna hajjal büszkélkedem, és úgy érzem, végre megtaláltam a hozzám illőt. Bár éppen a napokban gondoltam rá, hogy beújítok egyetlen kék tincset, de a párom leszavazta (mondván, hogy a kék szín egyáltalán nem hajba illő, és ha megcsináltatom, akkor ő pedig melltartót fog hordani, csak hogy valami hasonló természetellenes dolgot műveljen. Egyem a humorát.).

9. Néhány évvel ezelőtt kipróbáltam a NaNoWriMo-t (dióhéjban: novemberben meg kell írni egy minimum ötvenezer szavas regényt), és az első két hétben nagyszerűen is teljesítettem, tudtam tartani a szószámot. De annyira csapnivalónak éreztem a készülő regényt, hogy a tizennegyedik nap után végleg abbahagytam, és azóta sem nyúltam hozzá ahhoz a történethez. Nekem a feszített munkatempó, a “muszáj-írni” érzés annyira frusztráló volt, hogy amikor visszaolvastam a regényt, úgy éreztem, mintha nem is én írtam volna. A kapkodás miatt annyira más volt a stílus, döcögős, kezdőszerű, hogy úgy éreztem, becsapom magam ezzel. Azóta sem akarok a NaNoWriMo közelébe menni, rájöttem, hogy az én írásstílusomtól nem is állhatna távolabb. (Persze tudom: a NaNo alatt született regény csak egy első verzió, amit később újra kell írni, hogy felvállalható legyen, na de hogy ennyire fertelmesen sikerüljön?!)

10. Szerintem lassan három hete ezt a tíz pontot írom, mert sosem vagyok itthon, nincs időm, amikor otthon vagyok, egyedül, kipihenten, ráadásul mindenféle kötelezettségtől mentesen. Persze egy része ennek az én hibám, mert az estéim többségét a párommal töltöm, de tény, hogy lefoglal az érettségire való felkészülés, a heti két-három edzés leszívja az energiáimat, és ha nagy nehezen összegyűjtök annyi agysejtet, amennyi az értelmesen fogalmazáshoz kell, inkább a regényemhez nyúlok.

És most következzenek Dóra kérdései:

1. Melyik volt a kedvenc kötelező olvasmányod?

Azt hiszem, a Vuk. Emlékszem, második osztályban a tanító nénink közölte, hogy a lányok kötelezője A két Lotti, a fiúké a Vuk lesz. Én akkoriban nagyon lázadtam az ellen, hogy cuki kislány legyek, ezért a Vukot olvastam el, és nagyon büszke voltam ezért magamra.

2. Történt már valamilyen komolyabb baleset valamelyik könyveddel? (Elázott, eltépődött, összefirkálták, stb…)

Nem akartam bevallani, tényleg nem. Amikor egy könyv magával ragad, mindenhová magammal viszem, ebédhez, a fürdőkádba, a buszra… Néhány hónappal ezelőtt egy nyereményjátéknak hála megszereztem Vivien Holloway Moira c. regényét. Elég hamar, már néhány oldal után úgy éreztem, ez egy letehetetlen olvasmány lesz számomra, hát vittem is magammal mindenhová. Ez egészen addig tartott, amíg rá nem borítottam egy bögre forrócsokit… Elmondhatatlanul szégyellem magam, de annyi szóljon mentségemre, hogy ez csak azért történt, mert annyira fantasztikus ez a könyv. 😀

3. Szoktál idegen nyelven olvasni?

Szoktam bizony! Legtöbbször igaz, csak cikkeket a neten, meg a feliratokat a sorozatokon (bár sokszor már csak szimplán az eredeti hanggal nézem), de van itthon több angol nyelvű regényem is, többek között a teljes Harry Potter-sorozat, A parfüm, valamint egy helyi kirakodós vásáron rám sóztak két-három kicsit megviselt állapotú könyvet is.

4. Volt már rá példa, hogy megszerettetted valakivel az olvasást? Mesélj róla!

Nem vagyok ebben olyan biztos. Tény, hogy a volt barátom abban az időben kezdett el gyakrabban olvasni, mikor együtt voltunk. Biztosan hatással volt rá az is, hogy engem rengeteget látott könyvvel a kezemben, de hogy pontosan emiatt kezdett-e el olvasni, azt inkább tőle kellene megkérdezni.

5. Milyen hobbid van még az olvasáson kívül?

Nyilván az írás, de ezt ezen a blogon felesleges lenne fejtegetni. 🙂

6. Hogy reagál a környezeted (ismerősök, rokonok, munkatársak) arra, hogy sokat olvasol?

A kortársaim szerint ez furcsa, hiszen ők a kötelezőket sem veszik kézbe. Az értelmesebb réteg szerint ez becsülendő dolog, szóval általában pozitívan jövök ki a dologból.

7. Mikor kezdted el vezetni a blogodat?

Ezt a blogot március óta vezetem, de tény, hogy nagyon ritkán írok ide bármit is. Pont tegnap fogadtam meg, hogy ezután legalább heti egy bejegyzést írok, így valószínűleg kicsit még személyesebb téma fog előkerülni, kevesebbszer fogok csak az írásról szövegelni.

8. Hány könyvet olvastál el eddig 2015-ben?

Meglepően keveset, ugyanis mióta elkezdődött a tanév, időm és energiám sincs sok, amit ennek a hobbinak szentelhetnék. Körülbelül harmincnál járok.

9. Van kedvenc kiadód?

Megmondom őszintén, sosem szoktam figyelni, milyen kiadású a könyv, amit olvasok. 😀 De többet is követek Facebookon, tehát kezdek már képben lenni velük kapcsolatban, például az Európa Könyvkiadót vagy a Könyvmolyképző Kiadót.

10. Könyvesboltban vagy inkább online szeretsz könyveket vásárolni?

Imádok bemenni egy könyvesboltba és nézelődni, tapogatni a szebbnél szebb könyveket, de gyakrabban vásárolok online az akciók miatt. Bár tény, hogy már hónapok óta nem vettem egyetlen könyvet sem, egyszerűen nincs miből. ^^’