• Home
  • /
  • Author: Daremo

10 érv a neved felvállalása mellett

Jelentem, sikeresen elballagtam, sőt, már már csak a szóbelik vannak hátra. Most jön a mumus, az emelt biológia, de én már úgyis annyi mindent tudok, hogy tanulás helyett inkább ezt pötyögöm…

Ha azt mondom, tíz bloggerből csak egy vállalja fel a valódi nevét, sokat mondok. Még az sem teljesen igaz, hogy tízből kettőről tudja a közvetlen környezete, hogy alkot. Én pedig egy ideje szorgalmasan végzem a fejtágítást, ha szóba kerül a téma, hogy miért is jó dolog felvállalni a nevünket, az írásainkat. Nem akarok álszent lenni: bevallom, hogy én is hosszú úton mentem végig, mire eljutottam odáig, hogy ha valaki megkérdezi, mi a hobbim, lazán közlöm vele, hogy írok. Vagy hogy megmutassam a szüleimnek a novelláimat. De az én történetem egy későbbi bejegyzésre vár, itt és most azokat az érveket szeretném felsorakoztatni, amiket azóta gyűjtök, mióta egy-két éve bárkinek el merem mondani, mivel töltöm az időmet a gép előtt görnyedve.

1. A művészet nem szégyen
A leggyakoribb indok, amit a bloggerek megemlítenek, az az, hogy félnek, az iskolatársaik piszkálni fogják őket az írásaik miatt. Nem tudnák megkülönböztetni a karaktert az írótól, ha a történetben szerelmi szál szerepel, akkor azt tippelgetnék, kibe szerelmes a valóságban az illető; ha gyilkosságra kerül sor, máris pszichopatának bélyegzik az alkotót. Meg úgy egyáltalán, biztos piszkálnák miatta, hogy ilyen különleges hobbija van.

Én mindig azt mondom, az értelmesebbje fel tudja fogni, hogy amit írsz, az nem te vagy (nyilván valamilyen szinten igen, mert minden leírt szó árulkodik rólunk, de ebbe nem megyek bele). Nem te vagy a szerelmes, a gyilkos, sem a maffiózó. Saját tapasztalataimból kiindulva azt kell mondanom, egy kulcsa van az elfogadtatásnak: a fellépés. Ha úgy adod elő a többieknek, hogy te ezt szégyelled, behúzott füllel-farokkal, elpirulva és suttogva említed nekik, akkor jogosan fogják azt hinni, hogy te erre nem vagy büszke, tehát van mit titkolnod. Ezzel szemben, ha csak úgy mellékesen bedobod a témát, mint akit nem izgat különösebben a dolog, ők sem fognak úgy harapni rá, mint macska az ijedt kisegérre. De a legjobb, ha büszke vagy arra, amit írsz.

Mikor átmentem a mostani iskolámba (ahonnan épp el is ballagtam) nagyjából három évvel ezelőtt, már körvonalazódott bennem a gondolat, hogy ezt bizony nem kellene titkolni. Az előző gimiben csak egy szűk baráti kör olvashatta az írásaimat, mert mindig féltem, mit fognak szólni, hogy tizenhárom-tizennégy évesen romantikus történetet írok. Aztán ugye váltottam, és úgy éreztem, itt nem követhetem el ugyanazt a hibát. Bemutatkozásnál egyszerűen közöltem az új osztálytársakkal, hogy igen, én írok, már évek óta, van néhány befejezett regényem és több novellám is. Aztán közülük kerültek ki az első olvasói a blogomnak, és a mai napig kapom tőlük a visszajelzéseket is. Aki pedig nem igazán szeret olvasni, szimplán nem törődik vele. Nem mutattam nekik gyengepontot, amire ragadozóként kéne lecsapniuk.

Persze nem azt mondom, hogy ahhoz, hogy fel tudd vállalni a hobbidat, iskolát kell váltanod, természetesen nálam sem ez volt az indok. De a stratégia ugyanaz: nem szabad azt mutatnod, hogy félsz. A művészet nem lehet szégyen, az alkotókra a legtöbb ember afféle misztikus lényként tekint, te pedig nyugodtan használd ki ezt, hogy begyűjtsd a társaid elismerését. Mert hidd el, ha azt látják, hogy te bizony büszkén felvállalod az írásaidat, eszükbe sem jut majd cikizni érte.

2. Több lehetőséghez juthatsz
Ha eljutottál oda, hogy a körülötted élők közül akár csak néhányan is tudják, hogy írsz, megnyílik előtted számos új lehetőség. Legkézenfekvőbb, hogy mehetsz publikálni az iskolaújsághoz (már ha van – nagy szívfájdalmam, hogy a mostani iskolámnak nincs), de ha a magyartanárod tud róla, hogy akad az osztályodban egy amatőr művész, rögtön eszébe fogsz jutni, ha esetleg befut az iskolába egy pályázati felhívás, ami másként el sem jutna hozzád.

Még jobb, hogy ki tudod végre kérni hozzáértő emberek véleményét a történeteidről. A magyartanárok többségét lelkesíti, ha megtudja, hogy komolyabban is érdeklődsz a tantárgya iránt, és szívesen fogja elolvasni a regényeidet és novelláidat. Egy felnőtt ember pedig, aki már a munkája miatt is folyton az irodalommal foglalkozik, nyilván hasznosabb tanácsokat tud adni neked, mint a legtöbb kritikablog írója, aki ugyancsak tinédzserkorú.

Személyes példának itt hármat is említenék: az egyik a drámatanárom, aki, ha ráér, mindig elolvassa a novelláimat, aztán volt olyan is, hogy leültünk a könyvtárban átbeszélni egy művemet, tanácsokat osztogatott nekem. De tény, hogy a legjobb élményem az volt, mikor a magyartanárom meglepetésszerűen behozta órára a Valamikor, valaki című novellámat (amit majdnem egy évvel korábban vittem el neki véleményezésre), és órai feladatként azt elemezte az osztály majdnem egy teljes héten keresztül. (Erről ITT írtam bővebben.) Aznap jutott el többekhez is az osztályban az infó, hogy én bizony egész komolyan foglalkozom (igyekszem) az írással. Az előző gimnáziumomban is felolvasta a magyartanárom az egyik novellámat, amikor az bekerült egy antológiába. Mint már korábban írtam, ott kevesebben tudtak a hobbimról, akkor még nagyon szégyelltem az egészet, és meglepetésemre többen is odajöttek hozzám óra után, hogy elmondják: azt hitték, bugyuta romantikus történeteket körmölgetek, és pozitívan csalódtak, mikor rájöttek, milyen témákat boncolgat az a művem (megjegyzem, a környezetszennyezésről szólt, de nem, nem fogom megmutatni. 🙂 ).

3. Megtalálhatod a többieket a környéken
Tegyük fel, hogy neked is évek óta hobbid az írás, meg a szomszéd lánynak is – csak éppen nem tudtok erről, mert mindkettőtök fél bevallani ezt a személyes ismerőseinek. Mindkettőtök szomorú amiatt, hogy nincs a közvetlen környezetében olyan ember, akivel délután egy tea mellett kibeszélhetné a blogolás és az írás fáradalmait, örömeit. Pedig végig ott élt mindkettőtöktől egy kapunyira a nehézségeket megértő ismerős.

Természetesen legtöbbször nem fordul az elő, hogy ténylegesen a melletted élő emberről derül ki, hogy aktív tagja a bloggerközösségnek. Ennek ellenére nem tudhatod, hányan laknak veled azonos településen olyanok, akik szintén történetek körmölésével töltik a szabadidejüket. Gondolj csak bele, mennyivel egyszerűbb lenne találni azonos érdeklődési körűeket, ha mindenki a valós profiljával hirdetné a blogjait a Facebookon! Mennyi barátság szövődhetne, ami nincs korlátok közé szorítva a hatalmas távolságok miatt. Persze megvan a varázsa a távbarátságoknak is, de legtöbbször sosem jön létre személyes találkozó a felek között, vagy csak nagyon ritkán.

4. Megmutathatod az egyedi hobbidat az embereknek
Valljuk be, az írás a művészet egy formája, és most tekintsünk el attól a kérdéskörtől, hogy mikortól számít valaki művésznek és már nem kontárnak.

Ismerős az a helyzet, mikor valaki megkérdi, mi a hobbid, te pedig csak hebegsz-habogsz, miközben lelki szemeid előtt lepereg az éppen írt történeted teljes cselekménye? Elpirulsz, mert tudod, hogy mi az a válasz, ami a legjobban jellemez téged, de a világért sem mondanád ki, hogy blogger vagy, mert úristen, vajon mit fog szólni az illető… A probléma gyökeréhez érkeztünk, úgy érzem: a megfelelési kényszer és az önbizalomhiány. Nem mered megmutatni a műveidet az embereknek, mert félsz, hogy nem fog nekik tetszeni, hogy kinevetnek, lenéznek, butaságnak tartanák – de eközben vágysz a visszajelzésekre, ezért fordulsz egy olyan eszközhöz, ahol anélkül mutathatod meg önmagad, hogy szemtől szemben sérülhetnél: az internet világához. Hiszen ha ott nem tetszik valakinek egy írásod, maximum megírja kommentben, de legtöbb esetben még arra sem veszi a fáradságot az illető, hogy közölje veled nemtetszését, inkább elhagyja az oldalt. Így valamilyen szinten egy szűrőn keresztül érkeznek hozzád a vélemények: egyrészt a negatív töltetű visszajelzések zöme elkerül, másrészt, ha bele is futsz egybe, az illető nem fog odaállni veled szembe, hogy jól megmondja a véleményét. Nem egy ismerős, egy barát, egy tanár, egy rokon fog benned csalódni. Csak egy idegen, aki nem számít.

Na, ez a hozzáállás baromira egészségtelen. Igen, mindig lesznek olyanok, akiknek nem fog tetszeni, amit írsz. Igen, némelyik írásod nem fog tetszeni anyukádnak. Igen, lesz olyan, aki kiröhög miatta. De ez hozzátartozik az élet minden területéhez, nem csak a művészethez. Mindig vannak emberek, akik kritizálnak, akiknek nem vagy szimpatikus, akiknek semmi sem jó, akik nem értékelik a munkába fektetett energiádat és idődet. Szokj hozzá, mert bizony az élet igazságtalan, és nem mindig fog a lábad előtt heverni az egész világ. A te dolgod, hogy megtanuld különválasztani ezeket a véleményeket: fel kell ismerned, kik utasítottak el pusztán azért, mert nem szimpatikus nekik az ábrázatod, vagy ha megírtad volna a világmindenség legjobb regényét, akkor is lefikáznák, mert nem szeretnek olvasni – és kik azok, akik jogosan rá tudnak mutatni egy-egy hibádra, hogy ezeket felismerve fejlődni tudj. Első alkalmakkor még a második kategóriába tartozó véleményeket is rossz lesz megkapni, senki sem szeret azzal szembesülni, hogy nem tökéletes az, amit csinál. De aztán rá fogsz jönni, hogy te is csak emberből vagy, ennélfogva hibázhatsz, ez még a legjobbakkal is előfordul. Vegyük példának J. K. Rowlingot, aki bevallotta, hogy a Harry Potter egyik leíró részében az ő hibájából került egy hálóterembe kevesebb ágy, mint ahányan végül ott aludtak minden tanévben. Bizony, előfordulnak kisebb-nagyobb baklövések, neked pedig meg kell tanulnod elfogadni, hogy nem adhatsz ki tökéletes művet a kezeid közül. Amit ma már nem tudnál tovább csinosítgatni, egy év múlva képes lennél újraírni. Az ember folyton változik, fejlődik, ez a folyamat élete végig nem áll meg. Ha felhívják a figyelmedet egy hiányosságodra, lásd meg benne a javulás lehetőségét! Felejtsd el azt, hogy téged úgyis mindenki le akar majd járatni.

5. Megértik, ha nem érsz rá
Van egy olyan állapot, amikor éppen a közepén jársz egy izgalmas fejezetnek, a szavak csak úgy ömlenek belőled, már a sokadik oldalt körmölöd rendületlenül – amikor felhív egy barátod, hogy szívesen találkozna veled. Te pedig (természetesen) nem vallod be, hogy írsz, ezért, ha kelletlenül is, de elmész a találkozóra. Ott pedig aztán képtelen vagy odafigyelni a másikra, mert a gondolataid folyton visszakanyarodnak a történetedhez, a bennragadt szavak csak úgy üvöltenek benned. Így aztán az írással sem haladsz, és nem is tudsz minőségi időt eltölteni a barátoddal.

A megoldás? Annyit mondasz, bocsi, találkozzunk inkább holnap, most épp egy fejezet közepén tartok. Ha a barátodról van szó, meg fogja érteni, hogy ez neked fontos, nem fog hisztizni miatta. Ellenben ha azt látja rajtad, hogy képtelen vagy rá figyelni, és nem is árulod el neki, mi foglalkoztat annyira, jogosan sértődik meg.

És persze az írás nem számít kifogásnak, ha házimunkáról van szó. Ezt még anyu mondta nekem.

6. Több véleményhez juthatsz
Korábban írtam róla, hogy a tanárok rengeteg lehetőséghez képesek hozzájuttatni téged, de nem csak ők tudnak véleményt formálni. Tény, hogy a minőségi szint eléréséhez szükség van szakmai segítségre, amit ők biztosíthatnak számodra (az is tény, hogy a magyartanár nem egyenlő egy kiadó szerkesztőjével, de ismerjük be, hogy sok bloggernek vannak olyan alapvető hibái, amik miatt erről még gondolkodniuk sem kell néhány évig), de kellenek a „mezei”, egyszerű olvasók, akik pontosan annyit csinálnak csak, amire a megnevezésből következtetni lehet: olvasnak. Nincs nagy szakmai háttértudásuk, csak szeretnének élvezni egy történetet. Éppen emiatt szoktam én is a novelláimat és a regényeimet olyanoknak megmutatni, akikről tudom, hogy különösen értelmesek, barátok, tehát nem fognak kényszerből jópofizni, de csak egy átlagos olvasó hozzáértésével rendelkeznek. Így megtudhatom, nekik, átlagos olvasóknak mennyire élvezetes egy történet. Erre is azért van lehetőségem, mert sokan vannak a környezetemben, akik tudják, hogy írok.

Még néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy ismerősöm beszélt rólam a tanárával. Vajdasági szerző volt az illető, több kiadott kötettel. A férfi megadta az e-mail címét, hogy küldjek neki néhányat a novelláim közül. Tőle is kaptam tanácsokat, amikkel fejleszteni tudtam a technikámon. Talán már mondanom sem kellene, hogy ez is csak azért történt, mert nem titkolom az alkotást.

7. Ami ciki, arról nem kell írnod
Tedd a szívedre a kezed: ismersz olyan történetet, amit maximum tizennégy éves lány ír, és tele van szexuális tartalommal. Írtam már róla én is, más is, milyen butaság ez, nem sokat változott a helyzet. Ha van a te történetedben is ilyen helyzet, amikor a szereplők között intimebbé válik a viszony, szinte biztos, hogy erre gondolsz, amikor érveket keresel, miért nem mutatod meg senkinek az írásaidat. Mert mit gondolna apu, anyu, nagymama, osztályfőnök, legjobb barátnő, padtárs, ha megtudja, hogy a te karaktereid bizony lepedőakrobaták. Főleg akkor, ha te még maximum filmekből tudod csak, hogyan is működik ez. Kellemetlennek érzed, hogy olyan dologról írsz, amit még nem ismersz igazán, nehogy a felnőttek kinevessenek vagy lenézzenek, amiért ilyen fiatalon ezzel foglalkozol. A megoldás már sejteti magát: nem kellene olyan dolgokról írnod, amelyekről úgy érzed, még nem szabadna.

Ez nem csak a felnőttfilmek világára vonatkozik: ha úgy érzed egy témáról, hogy a világ minden pénzéért sem mutatnád meg az ismerőseidnek, mert ciki, akkor az egy jelzés arra, hogy nem kellene még ezzel a témával foglalkoznod a műveidben.

8. Az olvasóid nagyobb bizalma
Mindig jobb egy olyan embertől olvasni, aki nem rejti el az arcát. Széles mosollyal tudatja a blogjának látogatóival, hogy tessék, ezek az ő művei, amelyekre olyan büszke, hogy nem jelent neki gondot a nevének felvállalása. Ezáltal az olvasók szemében sokkal szimpatikusabbá válik, hiszen nagyon bizalommal fordulunk egy olyan ember szavaihoz, aki teljes mértékben kiáll a véleménye, a gondolatai és a szavai mellett, nem pedig álarc mögé bújva szónokol. Bízunk benne, mert közelebb áll hozzánk, megmutatja, hogy a másik számítógép mögött ülő fél, akit esetleg imádunk a tehetsége miatt, ugyanolyan ember, mint bárki más. Ő is hosszú utat járt be, míg eljutott oda, ahol éppen tart, ezzel példát mutatva más, még kezdőbb szinten álló írópalántáknak is.

9. Eloszlathatod a ködöt az emberek elméjében
Hiszen aki nem ért hozzá, azt hiszi, az író afféle furcsa, kihalófélben lévő, de mindenképp isteni adottságú állatfaj. Többeknél olvastam már, hogy idegesíti őket, milyen tudatlan a témával kapcsolatban egy-egy ismerősük. Szerintem egyrészt értékelni kell, ha megpróbálnak beszélgetni veled a hobbidról, másrészt meg kell ragadni az alkalmat, hogy felvilágosítsuk őket a „szakmáról”. Ezáltal terjesztheted a tudást a blogoláshoz és az íráshoz nem értő emberek körében is, ami szerintem mindenképp pozitív dolog, nem kellene tehernek érezni.

10. Növeli az önbizalmad
Bizony, ez a legfontosabb. Olyan sok kis önbizalomhiányos bloggert láttam már! Még a hirdetős csoportokba is félve teszik ki a legújabb történetüket, mert rettegnek attól, hogy valaki esetleg beszól nekik. Idegenektől várnak mégis pozitív visszajelzéseket, emiatt érzik azt, hogy ők jók abban, amit csinálnak. Ez is okozhat egyfajta önbecslés-javulást, de elárulom, ez sokkal erősebben hat, ha szemtől szembe kapod a dicséretet. Mert nincs annál jobb érzés, ha a padtársad azt mondja: tegnap olvasta az új részt a blogodon, imádta, és alig várja, hogy érkezzen a következő. Ha a neten olvasod ezt, megköszönöd, de öt perc múlva már el is felejted. De ha élőben kapod, nehezen fogod elfelejteni a mosolyt és a rajongástól csillogó szemeket.

Megmondom őszintén, nekem is azóta van csak egy minimális (de lassan egészséges tartományba eső) önbizalmam, hogy felvállalom a világ előtt, hogy írok. Mindig is zárkózott ember voltam, de talán az volt az a pont, amikor kezdtem jobban nyitni az emberek felé, akkor kezdtem el jobban érezni magam a bőrömben. És igenis tudom, hogy vannak témák, amelyekről nem lehet névvel írni, de azt gondolom, az esetek többségében a nyilvánosságtól való félelem alaptalan. Ne szégyelljétek azt, amik vagytok, legyetek bátran a mindennapokban, a számítógépen kívül is bloggerek, írópalánták, legyetek büszkék a művészetre, hiszen másképp nem érdemes csinálni.

 

Ti felvállaljátok a neveteket? Tudják az ismerőseitek, hogy írtok? Kíváncsi vagyok mindenki véleményére, tapasztalataira, ne fogjátok vissza magatokat! 

5 tény az érettségizőkről

Mint láthatjátok, elég rendesen eltűntem mostanában a papír fecnijeimmel együtt, de ennek igen egyszerű az oka: egy hét múlva érettségizem, és úgy érzem, nincs annyi felesleges szabadidőm, hogy foglalkozni tudjak a blogommal. A novelláimmal és a regényeimmel pedig pláne nem tudok haladni. De hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül, és hogy enyhítsem a bennem feszülő késztetést az írásra (és a bioszkönyv elhajítására), megmutatom nektek, mi zajlik ilyenkor egy átlagos végzős életében, néhol persze kicsit eltúlozva. 🙂

1. Baromira nem érdekli őket a többi tantárgy
Ez elsősorban az olyan tölteléktantárgyakra vonatkozik, mint az ének, a rajz, a filozófia vagy a tánc és dráma (elnézést, tanár úr, én tényleg szeretem az óráit, de a beadandókat kevésbé!). Mintha az ezeket oktató tanárok azt hinnék, áprilisban már annyira biztos a végzősök tudása az érettségi tantárgyakból, hogy nyugodtan lehet velük témazárót íratni Kodály és Bartók életrajzából meg teljes második félévet átfogó röpdolgozatot az összes megemlített latin szakszóból és filozófiai irányzatból. Hiszen szegény gyereknek semmi jobb dolga nincs, mint otthon két-három órát eltölteni egy beadandó megírásával. És tegye a kezét a szívére minden érettségiző: a korábban fontos tantárgyak sem számítanak most. Ha az ember angolból érettségizik, egyszerűen fel fog hagyni a német szavak magolásával, akinek nem számít a biológia, az nem fog órákat eltölteni a tankönyv felett, hogy bemagolja a hazai fátlan társulásokat. Mert bizony szelektálni kell.

2. Mindent megtanulnak két hét alatt
Vagy legalábbis azt hiszik. Éppen ezért nem kezdtek hozzá az ismétléshez már szeptemberben, hiába tanácsolta ezt nekik a legtöbb tanár, ahogyan téli szünet után sem, mint ahogyan megígérték maguknak. Hiszen az április semmi másra nem való, mint hogy megértsék a korábban ködösen magyarázott matekpéldákat, elővegyék a szekrényből az elmúlt három év vaskos törikönyveit, és úgy általában mindenhová tankönyvekkel és füzetekkel a hónuk alatt mászkáljanak. De ha anyu vagy apu rákérdezett októberben, hogy zajlik-e már az ismétlés, a válasz mindig ugyanaz volt: heves bólogatás. Mert hát úgysem értené meg senki, hogy az április pont a nulláról való felkészülés tökéletes ideje.

3. A tanulás mindenre jó indokká válik
Ha ebéd után mosogatni kell, vagy kötelező jellegű családi kiruccanás következik a hétvégén, mindenre megvan a tökéletes hárítás: tanulni kell. Hiszen közeledik az érettségi, és bizony pont azon az egy napon, esetleg néhány órán fog múlni az eredmény. Azt márpedig mégsem akarhatja senki, hogy az illető megbukjon, és ezzel tönkretegye az egész jövőjét. Egy nagyon enyhe, jól alkalmazott érzelmi zsarolással az ember ilyenkor minden kellemetlen kötelesség alól ki tudja vonni magát. Az meg már más kérdés, hogy az illető a nyert idő alatt vajon milyen erős elhatározással veti bele magát a füzetek és tankönyvek halmazába.

4. Szóbelire májusban tanulnak
Meg persze egy keveset akkor, amikor a tanár a tételekből feleltet, de csak azért, hogy az átlag ne romoljon. Hiszen az a néhány hét szabadság semmi másra nem való, mint hogy felkeljenek kilenckor, aztán bemagolják azokat a szerencsétlen témaköröket. Mint ahogyan arra már korábban rávilágítottam, előre tanulni, hogy az utolsó pillanatokban tényleg csak egy laza ismétlésre legyen szükség, nem divat. Ahogy a volt osztályfőnököm mondaná: kampányszerű tanulást folytatnak, mindig csak akkor veszik rá magukat, ha már nyakukon a határidő.

5. Fogalmuk sincs, hol fognak továbbtanulni
Nem mintha nem adták volna be több helyre a jelentkezést, vagy ne lennének terveik, céljaik. De amikor a kedves rokon, szomszéd, boltos néni egyenesen azt a kérdést szegezi az érettségi előtt álló diáknak, hogy egész pontosan mit és hol fog tanulni szeptembertől, na, arra nem lehet tudni a helyes választ. Vajon azt mondja, amit elsőként jelölt meg az iskolák közül? Vagy ahová egész biztosan felveszik (hiszen általában van a listában legalább egy olyan, ami azért került oda, hogy ha az ember nagyon el is ront valamit, akkor se maradjon továbbtanulás nélkül)? Egyáltalán hogyan lehetne válaszolni erre a kérdésre már az érettségi megírása előtt? Legegyszerűbb lenne azt kérdezni, hova adta be a jelentkezést, akkor pedig a válaszban ki lehet elemezni az összes lehetőséget.

 

Saját tapasztalat alapján ezeket mondanám el, itt-ott persze ferdítéssel, hogy szórakozni is lehessen rajta. 😀 Vannak köztetek idén érettségiző sorstársak? Mit tennétek még hozzá a felsoroltakhoz?

Út a mennybe

Tartalom:
Kevin és Noah egy háború sújtotta országban próbálnak életben maradni. Noah egy barlangba vezeti öccsét, hogy elbújjanak az ellenség, a kékek csapatai elől. Lassan fény derül arra is, hogyan vesztette el a családját az idősebbik testvér, de Kevin nem tudja eldönteni, megbomlott-e a bátyja elméje az őt ért veszteségek miatt.
Megírás ideje: 2016. március
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 1300 szó

Állott, párás levegő lengte körbe az ősi barlangrendszert. Szűk kőfolyosókon haladtunk végig, néhol a fejem búbját súrolta az alacsony mennyezet. Az egyetlen fényforrás az előttem csörtető Noah zseblámpája volt.

– Vigyázz jobbra, az ilyen lyukakban csörgőkígyók élnek! – mutatott lefelé, ahol a falból egy térdmagasságig érő odú sötétlett. Megszaporáztam a lépteimet. Csak a cipőink koppanása hallatszott a száraz sziklákon, de én hallani véltem a halk, sercegős csörgést a hátam mögött. Megfordultam, de addigra az odú bejárata beleveszett a sötétségbe. Noah a válla mögött hátraszólt, hogy ne maradjak le, mert még a végén megmar egy skorpió. Fogalmam sem volt, élnek-e ilyen állatok ezen a területen, de onnantól kezdve szorosan a bátyám nyomában maradtam.

– Én miért nem kapok zseblámpát?

– Mert folyton megállnál nézelődni.

– Ha tudnám, hogy hol vagyok, biztosan nem.

– Aha – felelte nemtörődömséggel a hangjában, és ugyanúgy menetelt tovább. Ezután már nem szólt, ha akadályba ütközött, de amíg ő a lámpa fényében könnyedén át tudott lépni egy nagyobb szikladarabot, én egyenesen keresztülestem rajta. Míg feltápászkodtam, megállt mellettem, rám világított, de csípőre tett keze mintha unalmáról árulkodott volna. A falba támaszkodtam, de rögtön visszarántottam a kezem.

– Ez vizes!

Noah bólintott, és továbbindult.

– Gyere, Kevin, közel vagyunk már.

Szinte a tarkójába lihegtem, annyira igyekeztem mögötte haladni. A felszínen egy keskeny folyó csörgedezett, idelent pedig nemcsak, hogy nedvesedtek a falak, de ahogy egyre beljebb haladtunk a kanyargós labirintusban, tócsákba gyűlt a víz, a mennyezetről pedig cseppenként hullott alá. A halotti csendben mintha csak úgy döngött volna az egész barlang.

Noah hátát néztem, ahogy fel-le emelkedve haladt előttem a hepehupás járatban. Még mindig nem értettem, miért kanyarodott le a sivatagban az első szűk nyíláshoz, ami a forró homokkal borított sziklán nyílt. A terepjárót odakint hagyta, aztán lepréseltük magunkat a barlangba, ő ment végig elöl, a lámpával a kezében. Ha arról kérdeztem, hová megyünk, nem válaszolt. Azóta viselkedett furcsán, mióta elvitték a feleségét.

– Van valami hír Lisáról?

– Elvitték a kékek – felelte.

– Tudom. Mármint azóta.

Szinte be sem fejeztem, már tovább mondta a magáét.

– Anára a menedékben vigyáznak.

– Helyes – bólintottam. – Ott biztonságban lesz. Mióta be kellett szolgáltatni a fegyvereinket, képtelenség a nőket megvédeni.

– Pont ezért jöttünk ide.

– Elbújunk, míg vége a háborúnak?

Noah megtorpant, én nekisétáltam a hátának. Megtántorodtam, de nem estem el, mert ő elkapta a karom. A mellkasomra világított, így láttuk egymás arcát. A félhomályban vettem csak észre igazán, milyen nyúzott a képe: a haját talán már hónapok óta nem vágta le, csimbókokban hullott bele az arcába, a szeme alatt mély árokként húzódtak a karikák, a bőre is sárgásra színeződött. Szinte rosszabbul nézett ki, mint aznap, mikor a kékek a legelső harc alkalmával betörtek a házukba és magukkal vitték Lisát. A tekintete szinte fénytelen, sötét gombként meredt rám.

– Elvesztettük a háborút. Már nincs remény. A kékek szétverték az utolsó ellenálló csapatokat is.

Nem törődtem a szavaival. Félrebeszél.

– Miért hívjuk őket kékeknek?

– Felnéztél az égre itt a sivatagban? Állítólag itt lehet a legszebben látni, milyen kék. Azt tartják, hogy az istenük maga az égbolt, egy végtelenül nagy, éjjelente tündöklő teremtő.

– Akkor ezért állította le az űrprogramot az első kék elnök, nem? Hogy ne érintsük odafent az istenüket…

– Odafent a mennyország van, Kevin. – Azzal Noah sarkon fordult, és továbbment. A léptei ismét halkan koppantak a sziklán, már nem voltak vizesek a falak. A fejem felett elszállt egy sötét folt, talán egy denevér, ijedten húztam be a nyakam.

– Szóval te ebben hiszel? – kérdezgettem tovább. Megnyugtató volt a hangunk, kevésbé nyomasztó, mint a folyamatos, néma menetelés. Lassacskán a lábam is sajogni kezdett a hosszú gyaloglástól.

– Majd amikor vége ennek az egésznek, és meghalunk, a mennyben leszünk… Anával.

– Anával? Mi van a lányoddal?

Noah ismét megállt, egy másik zseblámpát nyújtott nekem. Szótlanul elvettem, és bekapcsoltam. Villódzni kezdett, majd néhány másodperc után erős fénysugár vetült a falba vájt lyukakra.

Noah sóhajtott, mint aki mázsás súlyt emel le a válláról.

– A múlt héten csaptak le a menedékre. Két nap múlva elküldték Ana… kezét.

Remegni kezdtek a térdeim, a lábaim pillanatokon belül felmondták a szolgálatot, és én a földre rogytam. Próbáltam megszólalni, de a hangomat elnyomta a döbbent nyögések sorozata. Anára gondoltam. Megpróbáltam elképzelni, ahogyan az a kicsi lány, az az alig totyogó gyermek karjának véres csonkját szorongatja a kis testéhez… Lehetetlen, hogy ezt túlélte volna.

Sercegést hallottam.

– Kígyó! – ordított fel Noah, és a karomba kapaszkodva rántott egyet rajtam. Felordítottam, ahogy perzselő fájdalom futott végig a vállamon, a földre estem, lehorzsoltam az államat a sziklán. Azonnal felpattantam és a hátam mögé világítottam. A földet pásztáztam a lámpa fényével, de a közelünkben nem leltem a hang forrását. Aztán a plafont néztem, de egy-két denevér kivételével semmit nem láttam.

– Ott, nézd! – szólt Noah. A lámpájának fénycsóváját követve az egyik lyukra néztünk a falon. Szinte a derekam magasságában egy kicsiny, talán csak tíz centiméter átmérőjű, kerek odú tátongott. A lakója csak az orra hegyét dugta ki, villás nyelvével a levegőt szaglászta a betolakodók után kutatva.

Elmorzsoltam egy könnycseppet, és Noah elé vágtam.

A fény most valami kerek tárgyra vetült, néhány méterrel előttem. Természetellenesen kerek szikladarab volt, láttam rajta, hogy emberi kéz alkotta. Odasiettem, leraktam mellé a lámpát, és felemeltem. A vállam, amit Noah megrántott, éles, szúró fájdalommal tiltakozott. A tárgynak hideg, sima tapintása volt, mintha kőből lett volna. Forgatni kezdtem, aztán, mikor megláttam, hogy egy összetört emberi koponyát tartok a kezemben, ordítva elhajítottam. A sziklára csapódó csont éles zaja még sokáig visszhangzott a fülemben.

– Hol a pokolban vagyunk? – szegeztem Noahnak a kérdést, és beálltam elé. Egy lépést sem terveztem tenni, míg el nem mondja végre, mit keresünk egy istenverte, életveszélyes barlangban, ahol éppen egy halott emberhez nyúltam hozzá.

– Egy ókori temető van idelent – felelte, majd átfurakodott mellettem a szűk járatban, és folytatta a vezetést. – Amikor kitört a háború, a bank ide rejtette el a széfjeit.

– Ide? De hát itt nincs semmi…

– Mindjárt lesz egy jobbra kanyar. Akkor egy nagy terembe érünk. Lesz ott még néhány csontváz, ne ijedj meg. Oda rejtettük el őket.

Ekkor futott át először rajtam a gondolat, hogy mi van, ha Noahnak eszét vette a gyász. Talán terv nélkül hajtott be engem egy sötét, rémisztő barlangba, a biztos halálba, én ugyanis már biztosan nem találtam volna meg a kiutat. Letöröltem a könnyeimet; egy férfi nem sír. Még akkor sem, ha retteg.

A lámpám fénye ide-oda cikázott a falak, a mennyezet és a föld között, mindenhol kígyók után leselkedtem. Már nem is néztem Noah hátát, csak a cipőjét, ahogy előttem lépked a porban.

Tényleg következett egy jobbra kanyar. Ott hirtelen kitágult a tér, egy akkora terembe értünk, amiben akár az egész házam elfért volna. A mennyezetet néhány rés tarkította, amelyeken keresztül beszökött némi napfény. Sosem hittem volna, hogy megnyugvással fog eltölteni egy olyan mindennapi látvány, mint a Nap. Kifújtam a hosszú ideje bent rekedt levegőt, és végre bizalommal néztem a bátyámra. Ő a terem falát kémlelte: több száz beépített széf sorakozott ott. Befedte őket a por, mintha ezer éve nem ért volna hozzájuk senki, pedig a harcok csak néhány hónapja bontakoztak ki. A széfek sem lehettek tehát régebb óta odalent.

– Tényleg itt van…

– Kételkedtél talán? – mosolyodott el Noah. A beesett, papírszerű arcát egy pillanatra megélénkítette a boldogság. – A 243-as az enyém.

Rozsdaette, nehéz vasszéfek voltak ezek. Mindegyik zárva. Noah a zsebébe nyúlt, és egy ormótlan, régi kulcsot húzott elő.

Míg ő az ósdi zárral bíbelődött, én körbejártam a termet. A széfekkel szemben a falba vésték az ókori sírokat: egy-egy koporsónyi helyet vájtak, abba helyezték halottaikat, összesen több tucatot. Elborzadva figyeltem azt a tetemet, amelyiknek a koponyája nem a nyakán, hanem az ölében helyezkedett el. Láttam egy egészen apró gyermek csontjait is, ekkor Anára gondolva összeszorult a szívem.

Arra gondoltam, hogy ha a kislány halott is, Noah mosolygott. Van még remény, hogy egy nap vége lesz a háborúnak, és a kékek kivonulnak az országból. Akkor majd visszamegyek a házamba, újjáépítem, és feleségül veszem Edithet. Ő is egy menedékben húzta meg magát, szerencsére az még biztonságban volt.
A hullákat néztem és mégis mosolyogtam a szebb jövőre gondolva, amikor majd Edith és én a közös gyermekeinket neveljük.

Kattanást hallottam a hátam mögött.

Megfordultam. Noah kinyitotta a széfet. Velem szemben állt, és egy pisztolyt fogott egyenesen rám.

– Kevin… Akkor én most megöllek, aztán végzek magammal is, rendben?

Daremo-elemzés irodalomórán

Szinte pontosan egy évvel ezelőtt vittem el az egyik novellámat, a Valamikor, valaki címűt a magyartanáromnak. Az volt az első olyan írásom, aminek már az alkotása alatt tudtam, hogy felvállalom a nevemmel együtt. Furcsa is volt így írni: minden szót megrágni, belegondolva, hogy ezt egy olyan személy fogja olvasni, aki a sorokhoz majd arcot társít. Régebben sosem mutattam meg senkinek semmilyen novellámat vagy regényemet, pontosan ezért. Mert mikor így írtam, szándékosan cenzúráztam magam, nem mertem olyat leírni, ami alapján rosszat feltételezhetnek rólam. Márpedig a témáim között már évek óta meghatározó szerepet töltenek be a sötétebb dolgok, ez egyszerűen így alakult, történt néhány olyan esemény a múltban, ami miatt ez mind a mai napig egy fontos pontja a fantáziámnak. Hiszen a halállal lehet a legszélsőségesebb reakciókat kiváltani az emberekből, amit egyszerűen imádok a szereplőimnél nyomon követni.

Szóval mikor úgy írtam, hogy belegondoltam abba, hogy esetleg megmutassam a végeredményt egy olyan személynek, aki ténylegesen ismer engem, ledermedtem, nem mertem minden gondolatomat papírra vetni. Évekig senkinek sem engedtem meg, hogy elolvassa bármimet is, takargattam, rejtegettem ezt a részét az életemnek, közben pedig mindennél jobban vágytam az elismerésre, hogy megerősödjön kissé a törékeny önbizalmam. Mégis, az jobban visszatartott, hogy vajon mit gondolhat majd rólam az illető, ha meglátja, hogy a fejemben halálról, őrületről és mentális betegségekről képzelgek – mert a legtöbbjükben ez megjelenik. Meg néha a szex is, és azért valljuk be, az ember ilyen fantáziálásokat végképp nem mutatna meg senkinek sem, még akkor sem, ha ezek semmilyen mértékben nem kötődnek az íróhoz. Az átlagolvasó nem mindig tudja, hogy az alkotót nem szabad azonosítani a művével. Nyilván le lehet szűrni valamit az illető személyiségéből az alapján, hogy minden témát vesz elő szívesen, rólam is biztos csinos kis összefoglalót tudna írni egy pszichológus ezek alapján, de nem számít, mert én tudom, hogy ez nem én vagyok.

Tehát nagyjából egy évvel ezelőtt kezdett bennem körvonalazódni a gondolat, hogy ezzel a helyzettel bizony kezdeni kell valamit. Akkoriban merültem el jobban a blogolásban, rengeteg olyan embert láttam, aki szintén takargatja, amit írt, sokszor pedig teljesen értelmetlenül, hiszen velem ellentétben egyszerű, hétköznapi témákról írtak, mint például a szerelemről. Gondolkodni kezdtem, és arra jutottam, hogy azok az emberek, akik takargatják az alkotásaikat, sosem fognak kiemelkedni a többiek közül. Ha eleve úgy állok hozzá, hogy szégyellem, amim van, sosem leszek több a középszerűnél. Azt pedig utálom. Mindenhez úgy állok hozzá, hogy a lehető legjobbat, legtöbbet hozzam ki magamból, megmutassam az embereknek, hogy igenis tudok valamit, elnyerjem az elismerésüket. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy csak a visszajelzésekért írok, de ha tisztában vagyok vele, hogy valamit már tudok, akkor szeretem, ha ezt elismerik. Szeretnék beleégni az emberek emlékezetébe, megragadni a figyelmüket, hatni az érzéseikre. És ezt hogyan tehetném, ha szégyellem, amit írok?

Úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat, és úgy írtam, hogy eldöntöttem: nem érdekel. Nem fogok görcsölni azon, hogy az emberek mit fognak rólam gondolni, nem fogok félni, nem fogom takargatni. Ez én vagyok, hozzám tartozik, hogy írok, komolyan is gondolom ezt az egészet. Hiszem, hogy képviselek egy bizonyos szintű minőséget már, nincs mit szégyellnem. Megírtam azt a novellát, és elvittem a tanár úrnak. Emlékszem, alig mertem odamenni hozzá, a torkomban dobogott a szívem, egérhangon elmeséltem neki, hogy én bizony szoktam írogatni, és szeretném neki megmutatni a novellámat. Kinyomtatva vittem neki, mindenre figyeltem, sorkizárt szöveg, behúzások, a papír tetején a cím középre igazítva, tökéletesnek kellett lennie… És a kezébe nyomtam. És vártam másnapig.

A tanár úr bejött, és annyit mondott mosolyogva, tetszett neki, rengeteg gondolat van benne, amin megérné átrágni magát. Majd még fogunk róla bővebben beszélgetni, azt mondta. De erre nem került sor, én pedig nem mentem oda hozzá soha, mert nem mertem követelőzőnek tűnni. Már el is temettem magamban az egészet, azt hittem, elfelejtette a novellámat.

Egészen szerdáig eszembe sem jutott az a novella. Elég sokat szövegelem, főleg Facebookon, hogy az érettségi előtt állok, pörgetjük az anyagot, de már elérkeztünk az utolsó, tulajdonképpen lényegtelen költőkhöz, mert sem dolgozat nem lesz ebből az anyagból, sem érettségi tétel.

Aztán szerdán bejött a tanár úr, és közölte, hogy Daremo novellát fogunk elemezni. És kiosztotta a többieknek a sok példányban lefénymásolt Valamikor, valakit. Az is látszott, hogy ez nem egy hirtelen felindulásból jött ötlet volt, mert nem jutott eszébe mást tanítani: szempontokat sorolt fel, amik alapján a csoportokra osztott osztálytársaimnak elemezniük kellett a novellámat. Én ültem a helyemen, néha az egyik, néha a másik csoport beszélgetésébe hallgattam bele, furcsa volt látni, hogy egyesek milyen komolyan veszik a feladatot, olvasgatták a szöveget, érveltek a meglátásaik mellett, forgatták az agytekervényeiket (valljuk be, nem egy egyszerű alkotás, kifejezetten elvont), néhányan be is vallották, hogy feladták a gondolkodást azon, hogy vajon mit akartam én az egésszel kifejezni. A legtöbben viszont még jegyzeteltek is! Az egyik lány mutatta, hogy egy egész oldalt írt a novellámról. A másnapi órán folytatták: a táblára két oszlopot húztak, az alapján, hogy vajon a novellának szerintük pozitív vagy negatív a végkicsengése. Mondanom se kell, mindenki a negatív mellett tette le a voksát. Ekkor már a tanár úr is arra buzdította őket, hogy jegyzeteljenek. Én ekkor éppen a négyoldalas érvelés megírását pótoltam, de azért nem egyszer megálltam, hogy meghallgassam, mit gondolnak a novellámról. Az elképesztőbb elméleteknél még össze is vigyorogtunk a tanár úrral.

Nem volt időm beszámolni az osztálynak arról, pontosan mire is gondoltam, mikor ezt a novellát írtam, ez még várat magára, de többen is jelezték, hogy várják már a beszédemet erről. Én pedig kíváncsi vagyok, mennyire lepődnek meg rajta.

Hogy megbántam-e, hogy felfedtem a kilétemet a blogomon? Egyáltalán nem, és mindenkit biztatok is arra, hogy tegye meg ugyanezt. A művészet sosem „ciki”, bármiről is írok. Mindig lesznek ugyan olyanok, akik kritizálnak, akiknek semmi sem tetszik, vagy akik azonosítani próbálnak a regényem sorozatgyilkosával. Nem szabad velük törődni, nem értük csinálom ezt. Hanem magamért, ennyi az egész.

10 idegesítő bloggerszokás II.

Ismét elérkezett az idő, hogy közkinccsé tegyem az engem baromira idegesítő kezdő írói magatartásformákat. Nem, nem ért véget az emberi butaság az előző ilyen összeállításom publikálása után, még mindig bőven akadnak ész nélkül cselekvő bloggerek. Amit az egyik elkezd, folytatja a másik, így nem hiszem, hogy valaha is kifogynék a témából. Lássuk hát, az utóbbi időben mi idegesített engem nagyon!

1. „Muszáj prológust írnom, ez a szabály!”
Nem, nem muszáj, semmiféle törvény nem mondja ki, hogy egy regénynek prológussal kell kezdődnie, aztán epilógussal végződnie. Többekkel folytattam beszélgetést arról is, hogy kötelező-e mindkettőnek megjelennie, vagy elég csak egy prológust, vagy csak epilógust tartalmaznia a történetnek. Az átlagvélemény az volt, hogy a legjobb, ha tényleg keretként fogják közre a történetet, de természetesen minden szabály megszeghető, ha azt tudatosan, konkrét céllal tesszük. Viszont, hangsúlyozom még egyszer, egyáltalán nem kötelező a prológus írása! Nem kell az első részt csak azért prológus címmel ellátnod, mert ezt diktálja a szokás, nem kell a cselekmény tényleges kezdete előtti időszakból kiragadnod egy jelenetet, nem kell előrevetítened a sokadik fejezet tartalmára! Lehet, de nem kell. És mégis hallottam már olyanról, hogy azért pontozott le egy (természetesen blogger) kritikus egy történetet, mert nem volt prológusa. A másik népszerű tévhit, azt hiszem, tényleg csak a nagyon kezdők körében elterjedt, akik a történetük rövid, kedvcsináló tartalmi összefoglalóját nevezik prológusnak. Tehát a prológus nem összefoglaló, hanem mindenképpen a történet szerves része!

2. „Fogalmam sincs, miről írok.”
Az előző részben már előjött ez a téma a szex kapcsán, hogy addig ne írjunk erotikus tartalmat, amíg csak annyival vagyunk tisztában, hogy mit és hova kell dugni. Ezen kívül sajnos számtalan közkedvelt téma kerül elő újabb és újabb divathullámként, amit hirtelen mindenki elővesz, de arra egyikük sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen, pontosan miről ír, hogyan zajlanak az ilyen dolgok. Ilyen például az elrablás: látszólag mindenféle indok nélkül a fiatal férfi foglyul ejti a szintén fiatal és csinos lánykát, aki pedig az első, nagyjából öt percig tartó döbbenet és rettegés után észreveszi, hogy hoppá, az elrablója kifejezetten jóképű. Lehet akármilyen féreg, bunkó, bántalmazó, elmebeteg (ha már egyszer elrabolt valakit…), ha jól néz ki, netalántán egy híres tinisztár formálja meg őt az író képzeletében, akkor az egész el van nézve neki. Ha pedig bárki megjegyzi a bloggerinának (ne általánosítsunk, tudom, de én eddig csak női bloggert láttam ilyen történettel), hogy nem egészen reális, ha ilyen viszonyban mély, igaz szerelem alakul ki a karakterek között, azzal takarózik, hogy Stockholm-szindróma! Ő tudja, hogy ilyen létezik, ne szóljanak be neki! Bezzeg, ha az illető legalább annyit foglalkozott volna a témával, hogy a Google első találataként kiadott Wikipédiát megnézi, és ott is csak az első bekezdést olvassa el, talál egy olyan mondatot, hogy a Stockholm-szindrómának a kialakulásában szerepet játszik a teljes kiszolgáltatottság érzete mellett a rabszolgatartó néha-néha előforduló, akár felületes kedvessége is. De ebben nincs szerelem. Pláne nem igazi, őszinte, egészséges. Gondolkodjunk már egy kicsit.

3. „Kritizálni mersz, a k***a anyád?!”
Amikor valaki írni és publikálni kezd, nem arra fog gondolni, hogy majd kapja a hol kedvesebb, hol bunkóbb hangvételű kritikákat, ez tény. Az első, titokban tartott gondolata mindenkinek az, hogy hátha kiderül róla, hogy amit alkot, az tökéletes, ő lesz a következő Rowling, Tolkien vagy George R. R. Martin, mert istenadta, varázslatos, utánozhatatlan tehetsége van az alkotáshoz, egyetlen szavába sem lehet belekötni. A többség ezt a hozzáállást nagyon hamar kinövi, néhányan pedig nem, vagy csak nagyon hamar kezdenek írásokat kitenni egy blogra, amikor még nem gondolnak bele, hogy igenis van még hova fejlődniük. Ha egy ilyen állapotban tartó bloggert kritizálsz, teheted akármilyen kedvesen, segítőkészen, enyhén, a reakció, hogy el lehet menni bizony melegebb éghajlatra, meg egyébként is, írj jobbat, ha tudsz, mit pofázol – persze a reagálások a kritika egyes pontjaira teljesen kimaradnak. Csak menjél el minél messzebbre, ellenkező esetben ismerd be, hogy az írás fantasztikus, máskülönben nem vagy szívesen látott vendég.

4. „Kaptam egy kritikát, inkább bezárom a blogomat!”
A legérdekesebb az, hogy ilyen reakciót még csak olyannál láttam, aki kifejezetten kérte, hogy mondjak véleményt a blogjára. Írjak kommentet, javítsam ki helyesírásilag, mondjak véleményt a történetről. Én pedig megtettem, bár van annyi eszem, hogy leszűrjem, hogyan álljak az adott bloggerhez: ha azt látom, hogy nagyon fiatalka még, talán ez az első története, tizenkét éves, akkor nem fogok neki elkezdeni szakszavakkal dobálózni, csak kijegyzetelem, hol kellene egyeztetni az igeidőt, a szám-személyt; egy tapasztaltabbal kesztyűs kézzel bánok, de sosem bántóan. És megint ott tartunk, mint az előző pontban: véleményt kér az illető, de titokban meg van róla győződve, vagy legalábbis reméli, hogy az alkotása kitűnő, egyetlen hibát nem lehet benne találni. Aztán koppan – mert mindig mindenki koppanhat, nincs olyan írás, ami mindenkinek megfelel objektív és szubjektív szempontok szerint is. Pedig én igyekszem mindig mondani valamilyen pozitívumot, akkor is, ha vért izzadok, mire kitalálom, mi az: megdicsérem az alapötletet, az egyik karakter szerethetőségét, bármit, ami ösztönözheti az írót (na persze, sosem hazudok, olyat nem dicsérek, amit nem lehet), amire azt mondhatom, hogy ez az írás erőssége. A lényeg az, hogy bármilyen kritikát is kapsz, ne az legyen az első gondolatod, hogy abba kell hagynod, be kell zárnod a blogodat, mert te azt hitted, ez sokkal jobb, és most teljesen elment a kedved a további alkotástól.  Ha valaki felsorolta a hibáidat, próbálj meg legközelebb ezekre figyelve írni, de ami még fontosabb: kérd ki többek véleményét is! Amit az egyik hibának vél, azt talán mások nem, így jobban ki tudod szűrni, melyek azok az észrevételek, amelyek a véleményt író személyéből fakadtak (pl. aki csak gimis, romantikus történeteket olvas, az nem fog értékelni egy hosszú leírásokkal teletűzdelt science-fictiont, de aki ismertebb ebben a műfajban, az örömmel fogja magát átrágni ezeken). De semmiképp se törj össze, ne add fel, még ha többen is jelzik ugyanazt a hibát, fogd fel úgy, hogy ezek az emberek mind a te fejlődésedet akarják, különben nem vették volna a fáradságot, hogy írjanak neked! Nem hagyhatod őket cserben azzal, hogy márpedig te sosem írsz többet, mert nem vagy olyan jó már az első regényednél, mint más a huszadiknál. Arról se feledkezzünk meg, hogy a korábban említett nagy írók sem az első regényük legelső változatával váltak híressé: rengeteg átírás, újraírás és tapasztalt szerkesztők segítették őket sikeressé válni.

5. „Ezt a barátnőm írta, én csak reklámozom.”
Többször is láttam már ilyen hirdetést, és sokszor rajta is kaptam az illetőt a hazugságon: volt, aki ugyanazon a néven írta a blogot, mint amilyennel hirdetett; volt, akinek véleményt írtam Facebookon, és rögtön úgy reagált rá, mint a mű szerzője. Manapság már szinte mindenki jelen van Facebookon, és nem hiszem, hogy aki blogot vezetne, az ne létezne a közösségi oldalon. Akkor pedig már ő maga is be tud lépni egy csoportba és hirdetni tudja a saját blogját. Egyértelmű, nem kell a mellébeszélés, mindenki tudja tehát, hogy nem a legjobb barátnőd blogját reklámozod. Rengeteget írtam már erről, ezért most csak röviden: ne szégyelld a művészetedet, bármiről is írsz, nem kell azt hazudni, hogy ez másé, senki sem fog lenézni miatta. Ellenben ha ilyen piti hazugságokhoz folyamodsz, akkor bizony le fognak.

6. „E/1-ben vagy E/3-ban írjak?”
Aztán erre érkeznek a hasonlóan okos hozzászólások, miszerint E/1-ben csak egyetlen szereplő fejébe láthatunk bele, E/3-ban bezzeg kedvünk szerint ugrálhatunk a kobakokban. Arra senki sem gondol, hogy mindkét elbeszélésnek vannak altípusai, többek között E/1-ben is írhatsz váltott szemszögből, talán ez a leggyakoribb, E/3-ban pedig ott van például a közeli vagy a mindentudó nézőpont. Míg előbbi során ugyanúgy csak egyetlen ember fejébe látunk bele, mint az egyszerű E/1-ben, a második egy mindenről informált narrátort jelent, aki mindig annak a fejébe néz bele, akiébe akar, de így sem a karakteren keresztül látjuk az eseményeket, hanem a narrátor hangján.

Továbbá, amiért hülyeség ez a kérdés, az az, hogy nekem, mint kívülállónak, aki nem is tud a történetedről semmit, honnan kellene tudnom, hogyan írd meg a regényedet? Döntsek az alapján, hogy mit olvasok szívesebben? Ilyen nincs, ha jól írsz, felőlem aztán E/2-ben is szólhatsz, úgy is olvasni fogom. Először is gondolkodj el azon, mit akarsz kifejezni a történettel, mit szeretnél előtérbe helyezni, nézz meg más, hasonló témájú műveket, ha pedig ez sem segít, akkor kísérletezz, írj meg néhány fontos részletet több nézőpontból is, meglátod majd, melyik illik oda leginkább.

7. „Adtok nekem felesleges blogokat?”
Amikor először láttam ilyet, még nem is értettem igazán, miről van szó. Az első gondolatom az volt, hogy az illető talán nem tudja, hogyan kell új blogot létrehozni, ezért kér már nem használtat – bár ez elég valószínűtlennek tűnt, de tényleg nem jutott eszembe jobb. Egy másik alkalommal viszont már rákérdeztem, tulajdonképpen miért kell neki mások felesleges blogja. Az illető el is magyarázta ennek az új keletű hóbortnak a mikéntjét: félbehagyott, blogon publikált történeteket szeretne folytatni. És állítólag vannak olyan személyek, akik önként és dalolva mondanak le a saját szellemi termékeikről ezeknek az embereknek a javára.

Teljesen megrökönyödtem. Most komolyan, emberek. Van valami, amit te találtál ki, te terveztél meg, te pötyögtél le, még ha nem is fejezted be, az a történet egytől egyig a tiéd, hozzád kapcsolódik. Mégis hogy adhatnád oda másnak? Az említett bloggert először kinevettem, mondván, ne szórakozzon, nincs olyan épeszű blogger, aki önként lemond a félbehagyott történetéről. Erre ő felvilágosított, hogy de, igenis van. Mutatott is egy-két blogot, amik állítólag hasonló módon kerültek új gazdához, természetesen nem tudtam ellenőrizni, tényleg így van-e. Viszont engem nem csak megdöbbent, de fel is háborít ez az új mánia.

Először is: az adományozók. Ha tényleg törődtél a történeteddel, ha a szíveden viseled a sorsát, a karaktereit, a cselekményét, eszed ágában sincs átnyújtani egy vadidegennek. Ez olyan, mintha a gyerekedet nyújtanád oda valakinek – vigyed, meguntam a nevelését, majd nálad átvészeli a kamaszkort. Nem ciki, ha egy regény befejezetlen marad, nyilván van olyan alkalom, hogy útközben rájövünk, a történet mégsem áll valami biztos alapokon, esetleg egy rövid ideig tartó fellángolás miatt kezdtünk csak bele (ezért javasolt néhány fejezetet legalább előre megírni, mielőtt publikálni kezdünk – mondja ezt az, aki azért késik a regényének a folytatásával, mert még nem írta meg, de hát mind a saját hibáinkból tanulunk). De ez még sehogy sem indok arra, hogy egy ismeretlennek átnyújtsuk.

Másodszor: a kunyerálók. Írni akarnak, rendben, szép dolog, próbálkozzanak csak vele, valahol mindenkinek el kell kezdeni. Na de nem más történetével. Még ha az illető volt olyan elvetemült is, hogy átadja valakinek a történetét, ez nem más, mint valaki más érdemeivel való dicsekvés. Nem te találtad ki a történet alapjait, a karaktereket, a cselekményt. Márpedig, ha írni akarsz, első körben egy dologra lesz szükséged: fantáziára. És ha már a legelső történetedet mástól „csened”, az arra utal, hogy a képzelőerőnek igencsak hiányában vagy. (Nem keverendő ez a fanfictionökkel: ha egy valaki által megálmodott világba írsz új történetet, az teljesen más, mint egy olyan történetet megírni, aminek minden eleme adott, csak éppen ebből nulla százalék a te munkád. Nyilván a megfogalmazás által beleviszed a saját stílusodat is, de ha írni akarunk, ne legyünk már annyira lusták, hogy mástól lopjuk az ötletet, jobb helyeken ezért neked esnek plágium vádjával.)

8. „És akkor X férfikarakter megerőszakolta Y nőt, aztán szerelembe estek…”
NEM!
Na jó, kifejtem bővebben, bár ezzel már rengeteg írás foglalkozott korábban.
A nemi erőszak nem romantikus, nem idealizálható, nem alakul át szerelemmé, nem elfelejthető, nem feldolgozható, nem elfogadható, még akkor sem, ha az elkövető szuperszexi.
Nyilván erőszakról is lehet jól írni. Vannak ilyen „kapcsolatok” is. De ne idealizáljuk. Erőszakoskodni a másikkal sosem megbocsátható. Akkor is büntetendő, ha párkapcsolatban élők között történik az erőszak. És nyilván nem csak nőket erőszakolhatnak meg.
Képzeld el, kedves idealizáló, gyermeki lelkű bloggerina, hogy egy vadidegen férfi téged kényszerít olyan dolgokra, amiket legkevésbé sem akarsz megtenni. Ezek után képes lennél szeretettel, szerelemmel nézni az illetőre?
Na ugye.

9. „A regényem műfaja igazából a zsánere.”
Ez az egyik „cicám”, de mindig mindenki figyelmen kívül hagyja, ha szóvá teszem.
Mivel legtöbben az epika műnemébe tartozó irományokat publikálunk, ezért ezen keresztül értendő a magyarázatom. Hívjuk segítségül barátunkat, a Wikipédiát, és nézzük meg, mi a jelentése a műfaj szónak az irodalomban: „Az epikus műfajokhoz eredetileg csak az eposz tartozott, ám ez később kibővült valamennyi további elbeszélő műfajjal, amelyek közül a legismertebbek a mese, széphistória, históriás ének, krónika, az elbeszélő költemény, a skandináv eredetű saga (egy kaland vagy hőstett hosszas leírása), az életrajz, az önéletírás, a napló, a humoreszk, a regény, a novella, az egyperces novella, az elbeszélés, és bizonyos fokig az értekezés (esszé). Tágabb értelemben ide tartozik a film és különböző műfaji ágai, valamint az interneten vezetett napló, azaz blog, a legújabb műfaj. Irodalmi megítélése sokszor nehéz az adomának, a példázatnak, a viccnek, valamint a képregénynek, amely különböző irodalmi igényű szövegeket, azonkívül rajzokat tartalmaz.”

A lényeget kihúztam, tehát: a blogregényed műfaja regény.

És most nézzük a zsánert, amiről egy nagyon jó cikket olvashattok ITT: „a leggyakoribb címkék: krimi, fantasy, sci-fi, romantikus, kalandregény, thriller/horror, humoros, történelmi, szépirodalmi regény. Egy ideje megjelentek új csoportosítások is: háborús, misztikus-romantikus, erotikus, szórakoztató, családregény.”

Magyarán, ha megkérdezed, milyen műfajban írok, közölni fogom veled, hogy többnyire novellákat és regényeket firkantok, neked pedig nincs jogod emiatt hülyének nézni engem. Ha már egy művészeti ágnak hódolunk, legalább az alapvető kifejezéseit tanuljuk meg. Mellesleg, magyar szóbeli érettségiről is páros lábbal fognak kirúgni, ha közlöd, hogy a Toldi történelmi műfajú írás.

10. „Kritikát írok, osztom az észt hozzáértés nélkül.”
Rengeteg kritikákkal foglalkozó blog nyílt már és nyílik folyamatosan, én pedig nem egyet ki tudnék emelni, ami csapnivaló munkát végez, képes a negyven fejezetes regényről is fél oldalban nyilatkozni (és ennek a fele is a blog kinézetével foglalkozik). Ha nagyobb is a terjedelem, igazán kevés olyan blogger van, aki kicsit is ért az íráshoz, és a megállapításai túlmutatnak azon, hogy „nekem ez (nem) tetszik, mert csak”. Érdekes, hogy még az ilyen blogoknak is olykor 50+ számú követőjük van, pedig az írójuk nem igazán tud elemző megállapítást tenni egyetlen történetről sem, a kritikái kimerülnek a cselekmény elmesélésében és a tetszett vagy sem kérdéskör szűkszavú körbejárásában.

Ha pedig tanácsokat osztogatnak, isten ments. Legszívesebben azt üzenném nekik, hogy ha valamiben nem biztosak, akkor azelőtt, hogy leírnák azt egy kritikába, nézzenek utána a dolognak – igen ám, csakhogy a probléma az, hogy míg az okosok mindenben bizonytalanok, addig a tudatlanok holtbiztosak önmagukban, magyarán meg sem fordul a fejükben, hogy valamit nem jól tudnak. Aztán a rossz tudás terjed, mert a kritikus azt mondta, így kell, és hát nyilván nem véletlenül kritikus az illető, biztos nem magát nevezte ki annak (érződik, hogy ez vicc, remélem).

Történt már velem olyan is, hogy ráklikkeltem egy kritikára, ahol az író a helyesírásban adott tanácsot az alkotónak – természetesen rosszul. Bennem pedig persze felerősödött az igazságérzet, hát nehogy már terjedjen a hülyeség, szóltam az illetőnek, kedvesen, hogy ez nem egészen így van, mint ahogyan ő azt a tanácsában írta. Megköszönte a helyreigazítást, ő azt hitte, jól tudja a szabályt. Nincs ezzel semmi baj, mind hibázunk. De arra már nem került sor, hogy a kritikában átírja a kérdéses részt, azaz ugyanúgy hibásan került a történet írójához a tanács. A közbeszólásom hasztalan volt.

A tanulság az, hogy alaposan gondolkodjunk el azon, olyan szinten vagyunk-e mind írástechnikailag, mind helyesírásilag, hogy tanácsokat osztogassunk másoknak! Hasonlítsuk össze az írásainkat más bloggerekével, és ha azt látjuk, hogy bizony sok olyan emberbe botlottunk bele, akiktől még mi is tanulhatnánk, az egy biztos jele annak, hogy nem kellene még másoknak az észt osztogatnunk.
(Persze, tudom: ha ennyire értek ehhez, nekem miért nincs saját kritikablogom meg írással foglalkozó, tanácsokat osztogató blogom? Pssszt, ami késik, nem múlik, csak túl kell élni az érettségit.)

Összefoglalva: ha írunk, használjuk az eszünket, hagyatkozzunk a józan paraszti logikára, így elkerülhetjük a legnagyobb ökörségek elkövetését, a megszégyenülést. Hibázni egyáltalán nem ciki, de ha felhívják erre az ember figyelmét, ne őrjöngeni kezdjen, hanem próbáljon változtatni. Higgyük el, hogy senki sem rosszindulatból hívja fel a figyelmünket egy-egy baklövésre, hanem megvan az illetőben a jó szándék, hogy – ha nyersen megfogalmazva is – elindítson minket a javulás útján!

 

Mit gondoltok, most már mindent számba vettem? Esetleg vannak továbbiak, amik idegesítenek titeket?

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás