• Home
  • /
  • Author: Daremo

Ask.fm válogatás I.

Egy ideje megint aktívan használom az Ask.fm fiókomat (a linkre kattintva el is juthatsz a profilomra), ahol többnyire nagyon érdekes, írással kapcsolatos kérdéseket kapok. Szemezgettem közülük, és hogy ne vesszenek el, bemásolom őket ide. Lesz szó a szokásokról, írástechnikáról, rövid történetekről és egy kis személyes témáról is.

Mi a legnagyobb vesszőparipád?
Amikor megkérdezik tőlem, milyen műfajú a regényem vagy a novellám.
GYORSTALPALÓ IRODALOMBÓL (kb. általános iskolából): Vannak ugye a műnemek, líra, epika, dráma. Mi itt többségében az epikát “használjuk”, ide tartoznak a blogregények, a novellák, az egypercesek stb. De ezek (regény, novella…) nem a fajtája vagy kategóriája vagy kiskutyája a történetnek, hanem a MŰFAJA. Magyarul, ha megkérded tőlem, milyen műfajú a regényem, akkor a kérdésedben benne van a válaszom is, és én nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy nem vagyok hajlandó válaszolni.

Ki a kedvenc rajzfilmes szereplőd?
Meg akartam mutatni a saját tetkómat Simbáról, de rájöttem, hogy nincs is még róla rendes fényképem, pedig már két éve megvan. Szösszenetet nem akarnék írni róla, inkább csak elmesélem nagy vonalakban, miért Az oroszlánkirály, és mi vitt rá, hogy a 18. születésnapomra meglepjem a vádlimat az alábbi rajzzal.
Nem szoktam róla beszélni, és most sem fogok részletekbe menően, de volt egy hosszabb kórházi kezelésem még 15-16 éves koromban, ami annyira maga alá gyűrt, hogy eltávolodtam az emberektől, az osztálytársaimtól, iskolát váltottam, fél évig igazából be sem tudtam járni, évet kellett ismételnem miatta, amit annyira szégyelltem, hogy inkább máshol folytattam a tanulmányaimat. Mindig rettegtem attól, hogy mit fognak rólam gondolni az emberek, ha ez kiderül, és megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel, aki ismert abból az időből, amikor beteg voltam. Aztán teltek az évek, és elkezdtem rájönni, hogy az ember nem bújhat el a múltja elől, még akkor sem, ha nem érti még pontosan, mi történt korábban. Szép lassan ráébredtem, hogy a múltam a részem, és ahelyett, hogy elmenekülnék előle, letagadnám, szembe kell néznem vele, meg kell értenem, pontosan mi történt, és ha sikerült elfogadnom, akkor egy sokkal erősebb személyiségként “születhetek újjá”. Ennek az egyik állomása volt az is, hogy felvállaltam a nevem az írásaim mellett is. Hosszú még az út, de kezdem látni a végét. És ha elbizonytalanodok, akkor lenézek a lábamon Simbára, és mindig eszembe juttatja, hogy nem szabad elmenekülni a múlt fájdalma elől.

Mi volt a legrövidebb idő, ami alatt megírtál mondjuk egy novellát?
Ha jól rémlik, A magány címűt valamikor éjjel írtam, szerintem nem lehetett több egy-két óránál. Annál javítást sem nagyon végeztem, csak kijavítottam néhány elgépelést.

De amúgy novellákkal mindig úgy vagyok, hogy igyekszem azonnal elejétől a végéig megírni őket, mert általában hirtelen kap el egy ötlet vagy hangulat, amit megpróbálok papírra vetni. Ha nagyon muszáj, még másnap fel tudom venni a fonalat, de ha akkor sem fejezem be, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem is fogom sosem. Szóval az első verziót megírom rögtön, utána néhány nap múlva előveszem, és kijavítom, ha kell, akár nagyobb részeket is átírok.

Ha kiadnák az egyik történetedet, milyen néven jelentetnéd meg? Esetleg tudod, hogy melyik sztorid lenne? Változtatnál benne valamit?
Daremo néven írok, így ezen is jelennék meg, de én nem titkolom a valódi nevemet sem. 🙂 Jelenleg a Hazug szerint az élet a fő projekt, így nyilván azt választanám ki. Megváltoztatás szempontjából pedig csak annyit mondok, hogy be kellene már fejezni. 😀

Számodra mi a legfontosabb szempont egy blog olvasásakor? Mi az, amit a legkritikusabban szemlélsz rajta?
A legfontosabb, hogy az első két bekezdésben ne legyen durva helyesírási hiba – természetesen nem számolom meg a bekezdéseket, és tudom azt is, hogy nem lehet mindenkinek tökéletes a helyesírása, de én erre nagyon allergiás vagyok, és szörnyen zavar, ha már az elején belebotlok egybe, azonnal kizökkent az olvasásból (amibe még igazán bele sem rázódtam, hiszen a történet elején járok, később kicsivel elnézőbb vagyok). Szerintem ez valamilyen szinten igényesség kérdése is: ha az illető tisztában van vele, hogy nem olyan jó a helyesírása, ma már ingyen és bérmentve, nagyjából 10 perc alatt tud találni valakit, aki segít kijavítani az írásait. Én mindenesetre rosszul érezném magam, ha nem adnék meg annyi tiszteletet az olvasóimnak, hogy a tökéleteshez legközelebb álló verziót töltsek fel (mert a tökéletest, még magunkhoz képest is, szerintem sosem érhetjük el), és számomra furcsa, hogy egyesekben nincs meg ez az érzés. Az ember legyen igényes mindenre, amit kiad a kezéből, mert ez nagyon sokat árul el a személyiségéről, én ezt vallom.

Hogy nézne ki az a karakter, akit magadról mintáznál, és milyen tulajdonságokat adnál neki? A nevén változtatnál, vagy a tiedet kapná?
Régen, úgy 13 éves koromig bezárólag mindig magamról mintáztam a főszereplőket, de érdekes, hogy sem a neve, sem a külseje nem kapta az enyémet. Mindig Alexandrának hívták, rövid, fekete haja volt, és általában minden megszólalása az én véleményemet tükrözte. Nagyszájú, következményekkel sosem törődő, gyerekes kislány volt a legtöbb esetben, bár volt alkalom, mikor kinőtt ebből, például egy Szellemvilág című fantasyben. Utólag belegondolva az egy egész jó történet lenne, némi átgondolással persze, hogy kevesebb kötődése legyen az akkoriban oly népszerű Inuyasha című animéhez, meg kevesebb nyálas románc kellene bele, de ez is rajta van az “egyszer újraírom” listámon. Csak az a baj, hogy a listámon (a régi, jónak ítélt műveket és az új ötleteket tartalmazza) még van vagy ötven regény, és nem hiszem, hogy ezer évig élnék, szóval bele kéne húzni már.

Mit teszel, ha nincs semmi ötleted egy blog folytatásához?
Általában az ötlettel nincs baj (gondolom, blog alatt történetet értesz), mert mindig kész vázlattal állok neki az írásnak. Sokkal inkább a kitartásom az, amit még fejlesztenem kellene.

Olyan fordult még csak elő, hogy vázlatírásban akadtam el, mert nem tudtam, hogyan tovább. Van most pl. elfekvőben egy cyberpunk regény vázlata, aminél a legvégső nagy konfliktushelyzet előtt leblokkoltam, mert abszolút fogalmam sem volt, mi fog egyáltalán történni. Azt azóta félreraktam, de szent meggyőződésem, hogy a vázlat során még sokkal korábban rossz irányba vittem el a történetet, így majd vissza kell bontani legalább a feléig, ha végre lesz rá időm.

Mennyire szólhatnak bele mások a történetedbe? Hallgatsz a bétád, a barátnőid vagy az olvasóid tanácsaira? Előfordult, hogy változtattál az eredeti ötleteden valaki kedvéért?
Általában erősen ragaszkodom a történetem alapjaihoz, és ezt csak akkor vagyok hajlandó megváltoztatni, ha valaki jelzi, hogy valami nagyon nagy baromságot írtam (de ez még nem fordult elő 🙂 ). Nem igazi bétáim vannak, hanem egy-két olyan barát, akinek lehet bízni a szavában, nem köntörfalaznak, ha valami nem tetszik nekik, olvasottak és műveltek, némelyikük nem is írópalánta. Rájuk hallgatok, ők az első olvasóim. A blogomon az olvasók még nem nagyon szóltak bele a történeteim alakításába, de azt is maximum akkor fogadnám el, ha valaki megindokolná, hogy amit én írtam, miért nem jó, például mert logikátlan, de azért nem, mert esetleg azt akarja az illető, hogy XY mégis életben maradjon. 🙂 Biztosan volt már, hogy apróságokat változtattam, mert átbeszéltük az előolvasóimmal, és megmondták, hogy valami nem jó, de nem rémlik, hogy egész nagy történetötleteket meg kellett volna változtatnom. Elég sokat dolgozok már a vázlaton is, mielőtt bárki hallana egy ötletemről, így még nem fordult elő, hogy brutális baromságot írtam volna. 🙂 (Nyilván ezek az utóbbi években érvényesek, a mostani “szintemhez” igazodva. 🙂 )

Mennyire mélyedsz bele a kutatásba, miközben írsz? Utánanézel a helyszínnek? Megnézed például, milyen kerületek, időjárás, szórakozási lehetőségek vannak a városban, ahol a történeted játszódik?
Többnyire fiktív magyar falvakban és kisvárosokban játszódnak a történeteim, ahol én magam alakítom ki a helyszínt és a körülményeket. De van olyan vázlatom, ami Afrikában játszódik, annál rengeteg időt és energiát belefektettem már abba, hogy hitelesen tudjam lefesteni az afrikai tájat. Ugyanez lenne, ha pl. Londonban, New Yorkban vagy más, mostanában közkedvelt helyszínen történnének az események. Azt vallom, hogy a háttér erősen befolyásolja, meghatározza a karaktereket, a jellemüket, az eseményeket. Nem díszletként kell felhasználni, hanem a történet szerves részeként, akár alakítójaként is. Úgyhogy mindig végzek kutatómunkát, még ha ez azt is jelenti, hogy kitalálom, mi hol helyezkedik el a fiktív kisvárosomban. 🙂

Mikor kezdted el a neten publikálni a munkáidat?
Legelőször 11-12 évesen csináltunk a barátnőkkel egy rettenetesen amatőr G-portálos oldalt, oda töltögettük fel az akkori cuki, romantikus, értelmetlen Tokio Hotel fanficeinket. 😀 Nyilván nem igazán volt olvasóközönségünk. Utána 13 évesen már saját blogom volt a blogol.hu-n, oda is kerültek fel novelláim és regényeim, ott már jóval több visszajelzés érkezett. 🙂

Mi volt az eddigi legnegatívabb kritika, amit kaptál?
Még néhány éve volt egy szörnyen gyermeteg, összecsapott regénypróbálkozásom, amivel neveztem egy netes versenyre. Az egyik résztvevő nagyon alaposan, mondatonként elemezte ki a történetemet, mindenhol gúnyolódva, mintha direkt le akarná törni minden lelkesedésemet. Utólag felfogom, hogy sok dologban igaza volt, egy nagyon naiv és elnagyolt próbálkozás volt, de én úgy gondolom, hogy ha nagyságrendekkel jobbak is vagyunk valakinél, akkor sem szabad sárba tiporni a másik minden önbecslését, mert a kezdők nyilván nem profin írják meg az első történetüket, de megvan bennük a lehetőség a tanulásra, a fejlődésre. Én is rettenetes dolgokat írtam le 12-14 évesen, és én is adtam lekezelő kritikát, de amikor én is kaptam egy ilyet, fordult egyet a világ, és azóta nem teszem, csak segítek, ha kérik. Egyébként láttam azt is a fent említett kritizálómtól, hogy mindenről és mindenkiről ilyen lekezelő stílusban írt a saját blogján, úgyhogy utólag inkább őt sajnáltam, mint magamat, hiába lettem kb. közröhej tárgya, mikor a három oldalas írásomról hat oldalban értekezett.

Mennyire megy könnyen a címadás?
Ez elég változó. Van pl. a Hazug szerint az élet c. regényem, amin most dolgozom, ott valahogy azonnal meglett. De egy másikon, amiről még nem nagyon meséltem sehol sem, hónapokig gondolkodtam, minden lüke ötletemet megosztottam a barátnőkkel, körülbelül tízféle címen futott, volt A megbocsájthatatlan, Az erőszak, A bűntelen, asszem még olyasmi is felmerül, hogy Ami jár neki, szóval mindenféle bénán hangzó és szappanoperás lököttség, amíg egyik este félálomban be nem ugrott tök oda nem illően, hogy Nefejelcs, és beugrott egy teljesen új, de odavágó történetszál, és azóta megvan. 😀 De általában nem vagyok elégedett a címeimmel, olyan jellegtelennek érzem sokukat.

Szerinted mi tesz valakit íróvá? Ez különbözik attól, amit a társadalom mond az írókról?
Nézzük először azt, hogy a társadalom átlagemberei mit gondolnak az írókról, profikról és amatőrökről egyaránt. Ahogyan én látom, két táborra oszlanak az emberek, akiknek semmiféle rálátásuk nincsen az irodalomra.

Az egyik, amikor az írásra valamiféle misztikus, már-már túlvilági eredetű művészeti ágra gondolnak. Isten adta tehetség az, ha valaki ír. Olyan nincs, hogy jó író meg rossz író, kezdő vagy profi, elvégre mi a bánatért fogna tollat a kezébe olyan ember, aki nem ért hozzá? Az ilyen embernek elég annyit mondani, hogy „képzeld, regényeket írok”, és máris a lábad előtt hever, ugyanis fogalma sincs róla, hogy az alkotáshoz más is kell, mint a veleszületett érzék. Nem tudják, hogy az írásnak is vannak szakmai részei, technikái, jól bevált fogásai, hogy külföldön ezt igenis tanítják, nálunk viszont néhány lefordított könyvön és egy-két írói kurzuson kívül semmi nincs. Mert ez nem is olyan művészet, mint pl. a festészet, ahol látod, mivel dolgozik a művész: ott még felfogja a laikus, hogy nem mindegy, milyen ecsetet használsz, hogyan kevered a színeket, satöbbi. De az irodalomban nincs ilyen, itt a toll meg a papír nem befolyásolja a végeredményt, az egyetlen eszköz az agyad, ezért hajlamosak az emberek azt hinni, hogy kell hozzá tehetség és semmi más. Akinek pedig van motivációja rá, hogy alkosson, az nyilván tehetséges is.

Név nélkül egy példa: magánkiadásban többszörösen megjelent, nálam fiatalabb lány, akinek sokszor az alany-állítmány egyeztetésével már gondjai vannak. De mivel a neve szerepel már legalább egy könyv borítóján (és hozzá nem értőnek még arról sincs fogalma, hogy egyes magánkiadóknál azt nyomtatnak ki, amit akarsz, ha fizetsz), meg alkotói profillal rendelkezik a Molyon, elképesztő rajongótábora van. Felnőtt emberek, ráadásul, akiknek elvileg van némi sütnivalójuk már. És így aztán lehet hírességként élni a faluban, meg látványosságként mutogatni mindenféle helyi események az alkotót, de a művészete nincs megkérdőjelezve. Mert az irodalmat tutira Isten rakja bele a fejünkbe, a sok kísérletezésnek, gyakorlásnak, tanulásnak meg aztán végképp semmi köze hozzá. (Kell tehetség is, persze. De egy idő után az nem elég semmihez.)

A másik réteg pedig úgy van vele, hogy amíg nincs kiadott könyved, addig te nem vagy író. Hiszen ha olyan jó lennél, akkor már felfedezte volna valaki a tehetséged. Szkeptikusan áll az alkotásokhoz, meg kicsit flegmán és lenézően is, szerinte van az az író, aki mögött áll egy kiadó, meg vagy te, aki próbálkozol, de igazából nem vagy senki. Majd akkor leszel művészként emberszámba nézve, ha letettél valami kézzelfoghatót az asztalra.

De persze van az a szűk réteg, aki ért is ehhez, esetleg ő maga is ír, és van rálátása arra, mi minden kell egy írónak ahhoz, hogy élvezhető történeteket alkosson.

Hogy szerintem ki számít írónak, az egy piszok jó kérdés. Mivel ez tulajdonképpen egy szakma, ezért mindenképp azt nevezném annak, akinek van legalább egy megjelent könyve (és nem, én a magánkiadást nem számolom). De mégis úgy gondolom, hogy egyetlen regény (vagy novelláskötet) még nem jelenti az íróvá válást. Szóval én azt nevezném annak, akik már több éve ezen a pályán törtet előre. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy lenézném az amatőröket (hiszen én is az vagyok), csak nem ezt a kifejezést használnám rájuk. A hobbifirkász szokott lenni az én szavam. 🙂

Írd le egy szóval a jelenlegi hangulatodat. Ezután írj egy pár soros történetet, ami eköré épül!
Elveszett.

Cigarettafüst száll lomhán az erkélyen. Mélyet szívok belőle, megnyomja a homlokom, és zsibbadni kezd a kezem. Tompul a világ lassacskán. A kezemre pillantok, furcsán érzem az ujjaimat, egyesével megnézem őket, áttapogatom mindet, lassan szokom meg a furcsa, bizsergő érzést.

Nevetek, és amikor a többiek megkérdezik, mi olyan mulatságos, nem tudok mit felelni. Ez az egész. Vicces.

Jobbra és balra kapkodom a tekintetem, nézem a többi elhomályosult tekintetet, miközben körbeadogatják egymás között a cigarettát. Van, aki csak elereszti magát és hátradől, nekitámaszkodva a falnak. Van, aki védekezve felemeli a kezét; nem kér belőle. Van, aki maga elé néz, és vigyorog.

Nekem csak nyomja a homlokomat, egyre lejjebb, míg a tarkóm nem koppan a csempén. Furcsán vibrál a levegő, mindenki csak mormol, elhalkulnak.

Majd elmúlik. Mindjárt elmúlik, és megint olyan vicces lesz.

Valaki beszél hozzám, kérdezget, de nem akarok válaszolni, túl sűrű a füst az agyamban. Rámordulok, és nem érti, mi a bajom, miért nem nevetek.

Nem akarok beszélni, nem hallom őket tisztán, mintha bedugulna a fülem.

Fehér pontokat látok magam előtt. Az arcom elé emelem a kezem, de már nem látom az ujjakat, nem látok semmit, csak sok apró, fehér pöttyöt, egyre sűrűbben egymás mellé állva. Kitakarják előlem a világot.

Nagyot nyelek, fájdalmasan szorul össze a torkom. Nem látok és nem hallok. Nem tudok segítségért kiáltani. Szorul a mellkasom körül a húsba vágó kötél, csak bámulok magam elé, a kezemet kellene látnom, de nincs ott semmi, csak a fehér pöttyök. A háttérben halk zúgás, ahogy a többiek duruzsolnak. Mélyeket lélegzem, eljut hozzám egy hang is: miért zihálsz?

Egy erős kéz megragad, és felemel a földről. Megfeszülők, de csak suttogni sikerül, valaki hozzon inni. Érzem, ahogy a bordáimat verdesi a szívem. Zakatol, kattog, már semmi mást nem hallok, csak a szívverésemet. A pontok masszává olvadnak.

Ne sírj, mindjárt elmúlik, szakítja át egy hang a zárkámat. Nézz rám, nézz, ide.

Nem látom, csak a fényességet, de felé tartom az arcomat.

Csak beszél és beszél; arról is, hogy szeret, meg arról is, hogy mit csinál délelőttönként a fura szomszéd; és hogy nincs mitől félni, mert mindjárt elmúlik.

Nem fog, nem fog, nem fog!

Megfogja a kezem és megszorítja az ujjaimat: ne pánikolj! Bólogatok, és visszaszorítok.

Hosszú percek után oszladozni kezd a köd, és megint nevetségessé válik. Ez az egész.

Bookworm Book Tag

Barby könyves oldalán bukkantam rá a Bookworm Book Tagre, amit azonnal ki akartam tölteni. 🙂 Ha valakinek megtetszik, ne habozzon, kíváncsi vagyok mások válaszaira is!

Emlékszel, hogyan szeretted meg az olvasást?
Mindig is könyvmoly gyerek voltam. Már oviban könyörögtem anyának, hogy tanítson meg olvasni, ennek pedig az lett a vége, hogy nagycsoportos koromban nem a többi gyerekkel játszottam, hanem beültem a sarokba a mesekönyvemmel, és elszórakoztattam magam vele. Anya meg egy idő után szólt az óvónőknek, hogy vegyék el tőlem a mesekönyvet, mert ez rosszul hat a szociális fejlődésemre. Ezeket mind anyu mesélte nekem, meg azt is, hogy már nagyon korán megtanultam magamban olvasni. Szóval mondhatjuk, hogy azonnal könyvmoly lettem.

Általában hol olvasol?
A szobámban, az ágyon fekve vagy az egyik fotelemben ülve. Egészen addig lesz így, míg meg nem érkezik a tegnap rendelt függőágy – ha azt végre felszereljük valahova itt, akkor többé ki nem szállok belőle.

Egyszerre szigorúan csak egy könyvet olvasol, vagy több is jöhet egyidejűleg?
Egyet, nálam ez a szabály. Nagyon ritkán fordul elő, hogy kettőbe is belekezdek, akkor annak van valamilyen oka is, például az egyik kötelező irodalomórára.

Melyik a kedvenc műfajod?
Nincs ilyenem, szinte mindent elolvasok, néha még a nem kedvelt romantikusok közül is becsúszik egy-egy.

Van olyan műfaj, amit a világért sem olvasnál?
Nincs. 🙂

Van kedvenc könyved?
Rengeteg van, de a következőket szoktam felsorolni:
Vladimir Nabokov – Lolita
J. K. Rowling – Harry Potter-sorozat
George Orwell – 1984
Takami Koushun – Battle Royale
Daniel Keyes – Virágot Algernonnak
Patrick Süskind – A parfüm
Timur Vermes – Nézd, ki van itt

Melyik a leghosszabb könyv, amit valaha olvastál?
Az az ember, aki erre tud válaszolni, nem olvasott még eleget életében. 🙂 Nem emlékszem rá, rengeteg könyv megfordult már a fejemben, nem tartom őket számon, ahogyan az oldalszámukat sem.

A könyvtári vagy a saját (vásárolt) könyveket szereted jobban?
Régebben jártam könyvtárba, de aztán annyi olvasatlan könyv halmozódott fel itthon, hogy abbahagytam. Alapvetően nincs bajom a könyvtárral, szeretek oda járni, de van egy olyan rossz szokásom, hogy ha egy könyv nagyon tetszett, akkor kell szereznem egy saját példányt belőle.

Jelenleg mit olvasol?
Semmit, mert egy szemorvosi vizsgálat miatt ki lett tágítva a pupillám, ezért elég rosszul látok már egy hete, és csak remélhetem, hogy hétvégére elmúlik a hatása. Napfényben nagyon szenvedek, de egyébként is elég homályos előttem a világ. Írni és netezni próbálok, bár elég nehézkes, de az olvasást inkább hanyagolom. Egyébként On Sai Lucy és Szürke szobák c. könyvei fognak következni.

Hol veszed a könyveidet?
Változó. Sokszor netről rendelek, általában ott, ahol az adott könyvet legolcsóbban be tudom szerezni. De idén vettem például a helyi könyvtár kiselejtezettjei közül is vagy harminc példányt, ha jól emlékszem, ötven forintért adták darabját. 🙂

Előrendeltél már valaha könyvet?
Talán kétszer. Még annak idején a Harry Potter utolsó részét, illetve nemrég On Sai-tól a Szürke szobákat. Pont a megjelenés előtti héten olvastam el a Scart, és úgy éreztem, azonnal meg kell vennem a folytatást, a Lucyt is. És mivel a Könyvmolyképző két könyvtől ingyen szállít, és talán csak három nap volt hátha a megjelenéséig a kettő és feledik résznek, ezért lecsaptam rájuk.

Hány könyvet veszel havonta?
Van, hogy egyet se, de olyan is volt már, hogy harmincat (a fentebb említett könyvtári selejtezéskor).

Mit gondolsz az antikvár könyvekről?
Rengeteget jártam régen antikváriumban, és neten is rendeltem már ilyen könyveket. Nem csak a kortárs írók ma megjelenő regényeit kell olvasni.

Egymás mellett tartod a már elolvasott és a még olvasásra váró könyveidet?
Igen. Van két hatalmas könyvespolcom, meg egy nagy kupac könyvem még mellettük, a földön, ami nem fért el, nem az alapján rendezem őket, hogy olvastam-e már, hanem inkább téma szerint.

Az összes könyvet el akarod olvasni, ami a magánkönyvtáradban van?
Jó lenne, de sajnos van néhány, amiről tudom, hogy nem fogom.

Mit csinálsz azokkal a könyvekkel, amik a polcodon sorakoznak, de tudod, soha az életben nem olvasod el őket még egyszer?
Próbálom magam szoktatni a gondolathoz, hogy meg kellene válni tőlük.

Adományoztál már könyvet?
Talán barátnők szülinapjára.

Volt már könyvstopod?
Igen, érettségi előtt és alatt, mert tudtam, hogy ha belekezdek valamibe, akkor inkább azzal foglalkozom napi 12 órában, csak tanulni ne kelljen. 🙂

Mit gondolsz, szerinted túl sok könyved van?
Hát, ha úgy nézzük, hogy a könyveim harmada a földön van, mert nincs hely nekik a polcon, akkor igen. Bár nézőpont kérdése, az is lehet, hogy nem könyvből van túl sok, hanem polcból kevés.

Apoteózis

Nem én lennék, ha nem szólalnék fel minden egyes alkalommal az a szörnyen felháborító jelenség ellen, ami hatalmas divatnak örvend a tizenpár éves amatőr író lánykák között: ez a mentális betegségek, a nemi erőszak és a bántalmazás idealizálása, romantikussá tétele. Egy nagyon kedves barátom, Eruhel fordította le nekem ezt a szöveget, amit Tumblr-ön találtunk. Üzenem mindenkinek, aki valaha is felhasznált ilyesmit a történetében azért, hogy romantikus elemmé tegye.

“A bulimia nem egy hosszú hajú, csinos, fiatal lány, aki a vécé fölé hajolva tragikusan gyönyörű arcot vág; az egy felfújt, boldogtalan arc, akinek az álláról hányás csöpög, és még az orra is kurvára vérzik.

Az anorexia nem egy vékony alak, aki félénken visszautasít egy muffint; hanem szőr, ami a vacogó, alultáplált testen nő.

A depresszió nem egy modell elfolyt sminkkel a naplementébe bámulva; hanem hajnali négykor a kicseszett plafon bámulása égő szemekkel, mert még arra sem találod meg a motivációt, hogy becsukd őket.

Az öncsonkítás nem egy jóképű fiú, akik a karodat csókolgatva azt mondja neked, hogy még mindig gyönyörű vagy; hanem kibaszottul ocsmány sebhelyek, amik örökre rajtad maradnak, és zuhanyzások, melyek égetik a bőröd egészen a húsodig.

A pánikroham nem azt jelenti, hogy a szerelmed mellkasába temeted az arcod, és ő azt mondja, minden rendben lesz; az olyan érzés, mintha többé semmit se tudnál irányítani, és a talaj kicsúszna a lábad alól.

 

A mentális betegségek nem gyönyörűek. Nem leszel tőlük különleges, és nem fognak az emberek hirtelen többet törődni veled. Ezek szörnyek, melyek emberek életét teszik tönkre. Ne vegyétek őket lazán, és ne népszerűsítsétek őket befolyásolható tinédzserek számára az interneten.

10 érv a neved felvállalása mellett

Jelentem, sikeresen elballagtam, sőt, már már csak a szóbelik vannak hátra. Most jön a mumus, az emelt biológia, de én már úgyis annyi mindent tudok, hogy tanulás helyett inkább ezt pötyögöm…

Ha azt mondom, tíz bloggerből csak egy vállalja fel a valódi nevét, sokat mondok. Még az sem teljesen igaz, hogy tízből kettőről tudja a közvetlen környezete, hogy alkot. Én pedig egy ideje szorgalmasan végzem a fejtágítást, ha szóba kerül a téma, hogy miért is jó dolog felvállalni a nevünket, az írásainkat. Nem akarok álszent lenni: bevallom, hogy én is hosszú úton mentem végig, mire eljutottam odáig, hogy ha valaki megkérdezi, mi a hobbim, lazán közlöm vele, hogy írok. Vagy hogy megmutassam a szüleimnek a novelláimat. De az én történetem egy későbbi bejegyzésre vár, itt és most azokat az érveket szeretném felsorakoztatni, amiket azóta gyűjtök, mióta egy-két éve bárkinek el merem mondani, mivel töltöm az időmet a gép előtt görnyedve.

1. A művészet nem szégyen
A leggyakoribb indok, amit a bloggerek megemlítenek, az az, hogy félnek, az iskolatársaik piszkálni fogják őket az írásaik miatt. Nem tudnák megkülönböztetni a karaktert az írótól, ha a történetben szerelmi szál szerepel, akkor azt tippelgetnék, kibe szerelmes a valóságban az illető; ha gyilkosságra kerül sor, máris pszichopatának bélyegzik az alkotót. Meg úgy egyáltalán, biztos piszkálnák miatta, hogy ilyen különleges hobbija van.

Én mindig azt mondom, az értelmesebbje fel tudja fogni, hogy amit írsz, az nem te vagy (nyilván valamilyen szinten igen, mert minden leírt szó árulkodik rólunk, de ebbe nem megyek bele). Nem te vagy a szerelmes, a gyilkos, sem a maffiózó. Saját tapasztalataimból kiindulva azt kell mondanom, egy kulcsa van az elfogadtatásnak: a fellépés. Ha úgy adod elő a többieknek, hogy te ezt szégyelled, behúzott füllel-farokkal, elpirulva és suttogva említed nekik, akkor jogosan fogják azt hinni, hogy te erre nem vagy büszke, tehát van mit titkolnod. Ezzel szemben, ha csak úgy mellékesen bedobod a témát, mint akit nem izgat különösebben a dolog, ők sem fognak úgy harapni rá, mint macska az ijedt kisegérre. De a legjobb, ha büszke vagy arra, amit írsz.

Mikor átmentem a mostani iskolámba (ahonnan épp el is ballagtam) nagyjából három évvel ezelőtt, már körvonalazódott bennem a gondolat, hogy ezt bizony nem kellene titkolni. Az előző gimiben csak egy szűk baráti kör olvashatta az írásaimat, mert mindig féltem, mit fognak szólni, hogy tizenhárom-tizennégy évesen romantikus történetet írok. Aztán ugye váltottam, és úgy éreztem, itt nem követhetem el ugyanazt a hibát. Bemutatkozásnál egyszerűen közöltem az új osztálytársakkal, hogy igen, én írok, már évek óta, van néhány befejezett regényem és több novellám is. Aztán közülük kerültek ki az első olvasói a blogomnak, és a mai napig kapom tőlük a visszajelzéseket is. Aki pedig nem igazán szeret olvasni, szimplán nem törődik vele. Nem mutattam nekik gyengepontot, amire ragadozóként kéne lecsapniuk.

Persze nem azt mondom, hogy ahhoz, hogy fel tudd vállalni a hobbidat, iskolát kell váltanod, természetesen nálam sem ez volt az indok. De a stratégia ugyanaz: nem szabad azt mutatnod, hogy félsz. A művészet nem lehet szégyen, az alkotókra a legtöbb ember afféle misztikus lényként tekint, te pedig nyugodtan használd ki ezt, hogy begyűjtsd a társaid elismerését. Mert hidd el, ha azt látják, hogy te bizony büszkén felvállalod az írásaidat, eszükbe sem jut majd cikizni érte.

2. Több lehetőséghez juthatsz
Ha eljutottál oda, hogy a körülötted élők közül akár csak néhányan is tudják, hogy írsz, megnyílik előtted számos új lehetőség. Legkézenfekvőbb, hogy mehetsz publikálni az iskolaújsághoz (már ha van – nagy szívfájdalmam, hogy a mostani iskolámnak nincs), de ha a magyartanárod tud róla, hogy akad az osztályodban egy amatőr művész, rögtön eszébe fogsz jutni, ha esetleg befut az iskolába egy pályázati felhívás, ami másként el sem jutna hozzád.

Még jobb, hogy ki tudod végre kérni hozzáértő emberek véleményét a történeteidről. A magyartanárok többségét lelkesíti, ha megtudja, hogy komolyabban is érdeklődsz a tantárgya iránt, és szívesen fogja elolvasni a regényeidet és novelláidat. Egy felnőtt ember pedig, aki már a munkája miatt is folyton az irodalommal foglalkozik, nyilván hasznosabb tanácsokat tud adni neked, mint a legtöbb kritikablog írója, aki ugyancsak tinédzserkorú.

Személyes példának itt hármat is említenék: az egyik a drámatanárom, aki, ha ráér, mindig elolvassa a novelláimat, aztán volt olyan is, hogy leültünk a könyvtárban átbeszélni egy művemet, tanácsokat osztogatott nekem. De tény, hogy a legjobb élményem az volt, mikor a magyartanárom meglepetésszerűen behozta órára a Valamikor, valaki című novellámat (amit majdnem egy évvel korábban vittem el neki véleményezésre), és órai feladatként azt elemezte az osztály majdnem egy teljes héten keresztül. (Erről ITT írtam bővebben.) Aznap jutott el többekhez is az osztályban az infó, hogy én bizony egész komolyan foglalkozom (igyekszem) az írással. Az előző gimnáziumomban is felolvasta a magyartanárom az egyik novellámat, amikor az bekerült egy antológiába. Mint már korábban írtam, ott kevesebben tudtak a hobbimról, akkor még nagyon szégyelltem az egészet, és meglepetésemre többen is odajöttek hozzám óra után, hogy elmondják: azt hitték, bugyuta romantikus történeteket körmölgetek, és pozitívan csalódtak, mikor rájöttek, milyen témákat boncolgat az a művem (megjegyzem, a környezetszennyezésről szólt, de nem, nem fogom megmutatni. 🙂 ).

3. Megtalálhatod a többieket a környéken
Tegyük fel, hogy neked is évek óta hobbid az írás, meg a szomszéd lánynak is – csak éppen nem tudtok erről, mert mindkettőtök fél bevallani ezt a személyes ismerőseinek. Mindkettőtök szomorú amiatt, hogy nincs a közvetlen környezetében olyan ember, akivel délután egy tea mellett kibeszélhetné a blogolás és az írás fáradalmait, örömeit. Pedig végig ott élt mindkettőtöktől egy kapunyira a nehézségeket megértő ismerős.

Természetesen legtöbbször nem fordul az elő, hogy ténylegesen a melletted élő emberről derül ki, hogy aktív tagja a bloggerközösségnek. Ennek ellenére nem tudhatod, hányan laknak veled azonos településen olyanok, akik szintén történetek körmölésével töltik a szabadidejüket. Gondolj csak bele, mennyivel egyszerűbb lenne találni azonos érdeklődési körűeket, ha mindenki a valós profiljával hirdetné a blogjait a Facebookon! Mennyi barátság szövődhetne, ami nincs korlátok közé szorítva a hatalmas távolságok miatt. Persze megvan a varázsa a távbarátságoknak is, de legtöbbször sosem jön létre személyes találkozó a felek között, vagy csak nagyon ritkán.

4. Megmutathatod az egyedi hobbidat az embereknek
Valljuk be, az írás a művészet egy formája, és most tekintsünk el attól a kérdéskörtől, hogy mikortól számít valaki művésznek és már nem kontárnak.

Ismerős az a helyzet, mikor valaki megkérdi, mi a hobbid, te pedig csak hebegsz-habogsz, miközben lelki szemeid előtt lepereg az éppen írt történeted teljes cselekménye? Elpirulsz, mert tudod, hogy mi az a válasz, ami a legjobban jellemez téged, de a világért sem mondanád ki, hogy blogger vagy, mert úristen, vajon mit fog szólni az illető… A probléma gyökeréhez érkeztünk, úgy érzem: a megfelelési kényszer és az önbizalomhiány. Nem mered megmutatni a műveidet az embereknek, mert félsz, hogy nem fog nekik tetszeni, hogy kinevetnek, lenéznek, butaságnak tartanák – de eközben vágysz a visszajelzésekre, ezért fordulsz egy olyan eszközhöz, ahol anélkül mutathatod meg önmagad, hogy szemtől szemben sérülhetnél: az internet világához. Hiszen ha ott nem tetszik valakinek egy írásod, maximum megírja kommentben, de legtöbb esetben még arra sem veszi a fáradságot az illető, hogy közölje veled nemtetszését, inkább elhagyja az oldalt. Így valamilyen szinten egy szűrőn keresztül érkeznek hozzád a vélemények: egyrészt a negatív töltetű visszajelzések zöme elkerül, másrészt, ha bele is futsz egybe, az illető nem fog odaállni veled szembe, hogy jól megmondja a véleményét. Nem egy ismerős, egy barát, egy tanár, egy rokon fog benned csalódni. Csak egy idegen, aki nem számít.

Na, ez a hozzáállás baromira egészségtelen. Igen, mindig lesznek olyanok, akiknek nem fog tetszeni, amit írsz. Igen, némelyik írásod nem fog tetszeni anyukádnak. Igen, lesz olyan, aki kiröhög miatta. De ez hozzátartozik az élet minden területéhez, nem csak a művészethez. Mindig vannak emberek, akik kritizálnak, akiknek nem vagy szimpatikus, akiknek semmi sem jó, akik nem értékelik a munkába fektetett energiádat és idődet. Szokj hozzá, mert bizony az élet igazságtalan, és nem mindig fog a lábad előtt heverni az egész világ. A te dolgod, hogy megtanuld különválasztani ezeket a véleményeket: fel kell ismerned, kik utasítottak el pusztán azért, mert nem szimpatikus nekik az ábrázatod, vagy ha megírtad volna a világmindenség legjobb regényét, akkor is lefikáznák, mert nem szeretnek olvasni – és kik azok, akik jogosan rá tudnak mutatni egy-egy hibádra, hogy ezeket felismerve fejlődni tudj. Első alkalmakkor még a második kategóriába tartozó véleményeket is rossz lesz megkapni, senki sem szeret azzal szembesülni, hogy nem tökéletes az, amit csinál. De aztán rá fogsz jönni, hogy te is csak emberből vagy, ennélfogva hibázhatsz, ez még a legjobbakkal is előfordul. Vegyük példának J. K. Rowlingot, aki bevallotta, hogy a Harry Potter egyik leíró részében az ő hibájából került egy hálóterembe kevesebb ágy, mint ahányan végül ott aludtak minden tanévben. Bizony, előfordulnak kisebb-nagyobb baklövések, neked pedig meg kell tanulnod elfogadni, hogy nem adhatsz ki tökéletes művet a kezeid közül. Amit ma már nem tudnál tovább csinosítgatni, egy év múlva képes lennél újraírni. Az ember folyton változik, fejlődik, ez a folyamat élete végig nem áll meg. Ha felhívják a figyelmedet egy hiányosságodra, lásd meg benne a javulás lehetőségét! Felejtsd el azt, hogy téged úgyis mindenki le akar majd járatni.

5. Megértik, ha nem érsz rá
Van egy olyan állapot, amikor éppen a közepén jársz egy izgalmas fejezetnek, a szavak csak úgy ömlenek belőled, már a sokadik oldalt körmölöd rendületlenül – amikor felhív egy barátod, hogy szívesen találkozna veled. Te pedig (természetesen) nem vallod be, hogy írsz, ezért, ha kelletlenül is, de elmész a találkozóra. Ott pedig aztán képtelen vagy odafigyelni a másikra, mert a gondolataid folyton visszakanyarodnak a történetedhez, a bennragadt szavak csak úgy üvöltenek benned. Így aztán az írással sem haladsz, és nem is tudsz minőségi időt eltölteni a barátoddal.

A megoldás? Annyit mondasz, bocsi, találkozzunk inkább holnap, most épp egy fejezet közepén tartok. Ha a barátodról van szó, meg fogja érteni, hogy ez neked fontos, nem fog hisztizni miatta. Ellenben ha azt látja rajtad, hogy képtelen vagy rá figyelni, és nem is árulod el neki, mi foglalkoztat annyira, jogosan sértődik meg.

És persze az írás nem számít kifogásnak, ha házimunkáról van szó. Ezt még anyu mondta nekem.

6. Több véleményhez juthatsz
Korábban írtam róla, hogy a tanárok rengeteg lehetőséghez képesek hozzájuttatni téged, de nem csak ők tudnak véleményt formálni. Tény, hogy a minőségi szint eléréséhez szükség van szakmai segítségre, amit ők biztosíthatnak számodra (az is tény, hogy a magyartanár nem egyenlő egy kiadó szerkesztőjével, de ismerjük be, hogy sok bloggernek vannak olyan alapvető hibái, amik miatt erről még gondolkodniuk sem kell néhány évig), de kellenek a „mezei”, egyszerű olvasók, akik pontosan annyit csinálnak csak, amire a megnevezésből következtetni lehet: olvasnak. Nincs nagy szakmai háttértudásuk, csak szeretnének élvezni egy történetet. Éppen emiatt szoktam én is a novelláimat és a regényeimet olyanoknak megmutatni, akikről tudom, hogy különösen értelmesek, barátok, tehát nem fognak kényszerből jópofizni, de csak egy átlagos olvasó hozzáértésével rendelkeznek. Így megtudhatom, nekik, átlagos olvasóknak mennyire élvezetes egy történet. Erre is azért van lehetőségem, mert sokan vannak a környezetemben, akik tudják, hogy írok.

Még néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy ismerősöm beszélt rólam a tanárával. Vajdasági szerző volt az illető, több kiadott kötettel. A férfi megadta az e-mail címét, hogy küldjek neki néhányat a novelláim közül. Tőle is kaptam tanácsokat, amikkel fejleszteni tudtam a technikámon. Talán már mondanom sem kellene, hogy ez is csak azért történt, mert nem titkolom az alkotást.

7. Ami ciki, arról nem kell írnod
Tedd a szívedre a kezed: ismersz olyan történetet, amit maximum tizennégy éves lány ír, és tele van szexuális tartalommal. Írtam már róla én is, más is, milyen butaság ez, nem sokat változott a helyzet. Ha van a te történetedben is ilyen helyzet, amikor a szereplők között intimebbé válik a viszony, szinte biztos, hogy erre gondolsz, amikor érveket keresel, miért nem mutatod meg senkinek az írásaidat. Mert mit gondolna apu, anyu, nagymama, osztályfőnök, legjobb barátnő, padtárs, ha megtudja, hogy a te karaktereid bizony lepedőakrobaták. Főleg akkor, ha te még maximum filmekből tudod csak, hogyan is működik ez. Kellemetlennek érzed, hogy olyan dologról írsz, amit még nem ismersz igazán, nehogy a felnőttek kinevessenek vagy lenézzenek, amiért ilyen fiatalon ezzel foglalkozol. A megoldás már sejteti magát: nem kellene olyan dolgokról írnod, amelyekről úgy érzed, még nem szabadna.

Ez nem csak a felnőttfilmek világára vonatkozik: ha úgy érzed egy témáról, hogy a világ minden pénzéért sem mutatnád meg az ismerőseidnek, mert ciki, akkor az egy jelzés arra, hogy nem kellene még ezzel a témával foglalkoznod a műveidben.

8. Az olvasóid nagyobb bizalma
Mindig jobb egy olyan embertől olvasni, aki nem rejti el az arcát. Széles mosollyal tudatja a blogjának látogatóival, hogy tessék, ezek az ő művei, amelyekre olyan büszke, hogy nem jelent neki gondot a nevének felvállalása. Ezáltal az olvasók szemében sokkal szimpatikusabbá válik, hiszen nagyon bizalommal fordulunk egy olyan ember szavaihoz, aki teljes mértékben kiáll a véleménye, a gondolatai és a szavai mellett, nem pedig álarc mögé bújva szónokol. Bízunk benne, mert közelebb áll hozzánk, megmutatja, hogy a másik számítógép mögött ülő fél, akit esetleg imádunk a tehetsége miatt, ugyanolyan ember, mint bárki más. Ő is hosszú utat járt be, míg eljutott oda, ahol éppen tart, ezzel példát mutatva más, még kezdőbb szinten álló írópalántáknak is.

9. Eloszlathatod a ködöt az emberek elméjében
Hiszen aki nem ért hozzá, azt hiszi, az író afféle furcsa, kihalófélben lévő, de mindenképp isteni adottságú állatfaj. Többeknél olvastam már, hogy idegesíti őket, milyen tudatlan a témával kapcsolatban egy-egy ismerősük. Szerintem egyrészt értékelni kell, ha megpróbálnak beszélgetni veled a hobbidról, másrészt meg kell ragadni az alkalmat, hogy felvilágosítsuk őket a „szakmáról”. Ezáltal terjesztheted a tudást a blogoláshoz és az íráshoz nem értő emberek körében is, ami szerintem mindenképp pozitív dolog, nem kellene tehernek érezni.

10. Növeli az önbizalmad
Bizony, ez a legfontosabb. Olyan sok kis önbizalomhiányos bloggert láttam már! Még a hirdetős csoportokba is félve teszik ki a legújabb történetüket, mert rettegnek attól, hogy valaki esetleg beszól nekik. Idegenektől várnak mégis pozitív visszajelzéseket, emiatt érzik azt, hogy ők jók abban, amit csinálnak. Ez is okozhat egyfajta önbecslés-javulást, de elárulom, ez sokkal erősebben hat, ha szemtől szembe kapod a dicséretet. Mert nincs annál jobb érzés, ha a padtársad azt mondja: tegnap olvasta az új részt a blogodon, imádta, és alig várja, hogy érkezzen a következő. Ha a neten olvasod ezt, megköszönöd, de öt perc múlva már el is felejted. De ha élőben kapod, nehezen fogod elfelejteni a mosolyt és a rajongástól csillogó szemeket.

Megmondom őszintén, nekem is azóta van csak egy minimális (de lassan egészséges tartományba eső) önbizalmam, hogy felvállalom a világ előtt, hogy írok. Mindig is zárkózott ember voltam, de talán az volt az a pont, amikor kezdtem jobban nyitni az emberek felé, akkor kezdtem el jobban érezni magam a bőrömben. És igenis tudom, hogy vannak témák, amelyekről nem lehet névvel írni, de azt gondolom, az esetek többségében a nyilvánosságtól való félelem alaptalan. Ne szégyelljétek azt, amik vagytok, legyetek bátran a mindennapokban, a számítógépen kívül is bloggerek, írópalánták, legyetek büszkék a művészetre, hiszen másképp nem érdemes csinálni.

 

Ti felvállaljátok a neveteket? Tudják az ismerőseitek, hogy írtok? Kíváncsi vagyok mindenki véleményére, tapasztalataira, ne fogjátok vissza magatokat! 

5 tény az érettségizőkről

Mint láthatjátok, elég rendesen eltűntem mostanában a papír fecnijeimmel együtt, de ennek igen egyszerű az oka: egy hét múlva érettségizem, és úgy érzem, nincs annyi felesleges szabadidőm, hogy foglalkozni tudjak a blogommal. A novelláimmal és a regényeimmel pedig pláne nem tudok haladni. De hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül, és hogy enyhítsem a bennem feszülő késztetést az írásra (és a bioszkönyv elhajítására), megmutatom nektek, mi zajlik ilyenkor egy átlagos végzős életében, néhol persze kicsit eltúlozva. 🙂

1. Baromira nem érdekli őket a többi tantárgy
Ez elsősorban az olyan tölteléktantárgyakra vonatkozik, mint az ének, a rajz, a filozófia vagy a tánc és dráma (elnézést, tanár úr, én tényleg szeretem az óráit, de a beadandókat kevésbé!). Mintha az ezeket oktató tanárok azt hinnék, áprilisban már annyira biztos a végzősök tudása az érettségi tantárgyakból, hogy nyugodtan lehet velük témazárót íratni Kodály és Bartók életrajzából meg teljes második félévet átfogó röpdolgozatot az összes megemlített latin szakszóból és filozófiai irányzatból. Hiszen szegény gyereknek semmi jobb dolga nincs, mint otthon két-három órát eltölteni egy beadandó megírásával. És tegye a kezét a szívére minden érettségiző: a korábban fontos tantárgyak sem számítanak most. Ha az ember angolból érettségizik, egyszerűen fel fog hagyni a német szavak magolásával, akinek nem számít a biológia, az nem fog órákat eltölteni a tankönyv felett, hogy bemagolja a hazai fátlan társulásokat. Mert bizony szelektálni kell.

2. Mindent megtanulnak két hét alatt
Vagy legalábbis azt hiszik. Éppen ezért nem kezdtek hozzá az ismétléshez már szeptemberben, hiába tanácsolta ezt nekik a legtöbb tanár, ahogyan téli szünet után sem, mint ahogyan megígérték maguknak. Hiszen az április semmi másra nem való, mint hogy megértsék a korábban ködösen magyarázott matekpéldákat, elővegyék a szekrényből az elmúlt három év vaskos törikönyveit, és úgy általában mindenhová tankönyvekkel és füzetekkel a hónuk alatt mászkáljanak. De ha anyu vagy apu rákérdezett októberben, hogy zajlik-e már az ismétlés, a válasz mindig ugyanaz volt: heves bólogatás. Mert hát úgysem értené meg senki, hogy az április pont a nulláról való felkészülés tökéletes ideje.

3. A tanulás mindenre jó indokká válik
Ha ebéd után mosogatni kell, vagy kötelező jellegű családi kiruccanás következik a hétvégén, mindenre megvan a tökéletes hárítás: tanulni kell. Hiszen közeledik az érettségi, és bizony pont azon az egy napon, esetleg néhány órán fog múlni az eredmény. Azt márpedig mégsem akarhatja senki, hogy az illető megbukjon, és ezzel tönkretegye az egész jövőjét. Egy nagyon enyhe, jól alkalmazott érzelmi zsarolással az ember ilyenkor minden kellemetlen kötelesség alól ki tudja vonni magát. Az meg már más kérdés, hogy az illető a nyert idő alatt vajon milyen erős elhatározással veti bele magát a füzetek és tankönyvek halmazába.

4. Szóbelire májusban tanulnak
Meg persze egy keveset akkor, amikor a tanár a tételekből feleltet, de csak azért, hogy az átlag ne romoljon. Hiszen az a néhány hét szabadság semmi másra nem való, mint hogy felkeljenek kilenckor, aztán bemagolják azokat a szerencsétlen témaköröket. Mint ahogyan arra már korábban rávilágítottam, előre tanulni, hogy az utolsó pillanatokban tényleg csak egy laza ismétlésre legyen szükség, nem divat. Ahogy a volt osztályfőnököm mondaná: kampányszerű tanulást folytatnak, mindig csak akkor veszik rá magukat, ha már nyakukon a határidő.

5. Fogalmuk sincs, hol fognak továbbtanulni
Nem mintha nem adták volna be több helyre a jelentkezést, vagy ne lennének terveik, céljaik. De amikor a kedves rokon, szomszéd, boltos néni egyenesen azt a kérdést szegezi az érettségi előtt álló diáknak, hogy egész pontosan mit és hol fog tanulni szeptembertől, na, arra nem lehet tudni a helyes választ. Vajon azt mondja, amit elsőként jelölt meg az iskolák közül? Vagy ahová egész biztosan felveszik (hiszen általában van a listában legalább egy olyan, ami azért került oda, hogy ha az ember nagyon el is ront valamit, akkor se maradjon továbbtanulás nélkül)? Egyáltalán hogyan lehetne válaszolni erre a kérdésre már az érettségi megírása előtt? Legegyszerűbb lenne azt kérdezni, hova adta be a jelentkezést, akkor pedig a válaszban ki lehet elemezni az összes lehetőséget.

 

Saját tapasztalat alapján ezeket mondanám el, itt-ott persze ferdítéssel, hogy szórakozni is lehessen rajta. 😀 Vannak köztetek idén érettségiző sorstársak? Mit tennétek még hozzá a felsoroltakhoz?

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás