• Home
  • /
  • Author: Daremo

Valamikor, valaki

Tartalom:
Eltűnnek a hangok a világról, s lassacskán az élet utolsó gyertyalángjai is kihunynak. Csak egyetlen lány menetel elszántan a néma éjszakában, hóna alatt egy különös naplóval.
Megírás ideje: 2015. március
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

Rengeteg hang veszi körül az embert egy átlagos napon is anélkül, hogy igazán tudatosulna benne: hallja a lépteket a szomszéd szobából, a dudaszót az utcáról, a madarak csivitelését az almafáról, a levelek zizegését, ahogy a szél egymáshoz súrolja őket. A hangok megszokottá válnak, az élet velejáróivá alacsonyulnak; és nem figyel fel rájuk soha senki.

Amikor a lány felébredt, a hangok emlékeztették őt a valóságra – a hangok hiánya. Mintha egy üvegbura alá szorult volna, a külvilág minden neszezése abbamaradt, csak a vér dübörgését hallotta a fülében, egyre gyorsulva és erősebben ütögetve a dobhártyáját. Felült, aztán fejét lelógatva az ágya alá nézett. Kezével hosszan nyújtózva megragadott valamit: egy rongyos szélű füzetet, a legegyszerűbbet, amit korábban még kapni lehetett. Az ölébe vette, másik kezével pedig maga mögé nyúlva, a párnája alól egy tollat húzott elő. A füzetbe néhány szót kapart sietve, aztán felpattant. A tollat és a naplóját az ágyon hagyta.

Végignézett magán, a szürke pizsamáján, aztán a ruhásszekrényére meredt néhány pillanatig. Annak ajtaja tárva-nyitva állt, és üres volt. A lány egykedvűen ismét az ágy alá nézett, előhalászott onnan egy koszos zoknit, és azt húzta fel. Ezután magához vette a füzetet, és az ablak alatt álló íróasztalhoz sietett. A fémdoboz, amit korábban készített ki, nyitva hevert az összegyűrt papírok és cukorkás zacskók szeméthegye mellett. A füzetet a ládába helyezte, aztán rákattintott egy lakatot. Kezében a fémdobozzal kilépett a szobából. Az asztalon egy világos téglalap jelezte a helyet, ahol a láda hevert, körülötte mindenen megült a por.

A tágas, most üres nappaliba ért. Ahol korábban egy hosszú asztal állt, helyszínéül a hétvégi családi ebédeknek, csupán egyetlen szék hevert felborítva. Az ablakokat sötétítőfüggöny takarta. Nem zúgott a hűtő, nem kattogott az óra sem, ahogy a másodperceket számolta volna. Csak a lány léptei döngtek tompán, ahogy a vastag porrétegen lépkedett.

Ahogy a bejárati ajtóhoz ért, hirtelen megtorpant. Lassan, nyakát behúzva megfordult, és egyenesen a szemközti, nyitott ajtón át bekémlelt az egyetlen szobába, ahol még patinás rend uralkodott. Sehol egy pókháló, az ágy bevetve, a takarón nem voltak gyűrődések, a polcon a könyvek nagyság szerinti sorrendbe rakva. Bár a lány mindezt nem látta onnan, ahol ő állt. Csak egy fotel állt vele szemben, de háttal neki. Valaki ült benne, éppen csak a feje búbja látszott ki.

Az illető már nagyon régóta nem mozdult meg.

A lány összeszorította könnyektől égő szemeit, és kilépett az ajtón át az udvarra. Odakint az éj sötétje honolt, az égen megszámlálhatatlan ragyogó csillaggal, de a Hold nem fénylett. A hangok még ide sem értek el: a szél nem rázta össze a faleveleket, a baglyok nem huhogtak rejtekhelyükről, a messzi főútról sem ért el idáig az autók motorjának halk búgása. A világ elnémult már.

A lány a kapu mellett álló fészerhez indult. A látszólag sebtében összetákolt faépület ajtaja hiányzott, mellette, a földön hevert. Az ásó, amiért ő jött, szerencsére nem hiányzott. Megragadta azt, most már mindkét keze tele volt, hiszen a fémládát, benne a naplójával, még mindig magánál tartotta, egyik karjával az oldalához szorítva. A kaput emiatt csak nehézkesen, a könyökével tudta kinyitni, de egy pillanatra sem vált volna meg nehéz terhétől.

Az utcára érve jobbra is, majd balra is elnézett – sehol senki. A szíve nagyot dobbant a felismeréstől: egyedül volt. Tudhatta volna, tudnia kellett volna, mégis meglepte. Sebes léptekkel elindult a járdán, s onnantól kezdve csak ritkán, az utcasarkokon nézett szét maga körül.

Kereste a hangokat és az életet maga körül, de nem lelte.

Egyetlen lámpa sem világított és minden ház ablakában lehúzták a redőnyöket. Amikor elhaladt a kocsma előtt, zenét és beszélgető embereket várt, de ott is csak a némaság fogadta, a régi ismerős. Sehol egy reszkető fénysugár… de, egy mégis. Az ablakon bepillantva egy ódivatú gyertyatartót látott meg, messze a helyiség túlsó felében, egy kopott faasztalon. Három hosszúkás, vékony csonk égett még, lángjuk rezzenéstelenül lobogott.

Egy férfi ült a gyertyák mellett, teste belesüppedt a párnázott karosszékbe, ami sehogy sem illett a kocsma szándékosan elhanyagolt képébe. Bal kezében egy már félig üres üveget tartott, néha a szájához emelte, nesztelenül kortyolt belőle egyet, aztán karja visszahanyatlott a teste mellé. Homályos tekintettel révedt a gyertyalángokba, s jobb keze néha meg-megrándult, mintha a tartót szerette volna megragadni. De aztán sosem nyúlt érte. Csak ivott, aztán a keze megrándult, mint egy véget nem érő sorozat.

Mintha egy szélfuvallat kószált volna be a kocsmába, s a gyertyalángok kialudtak egyszerre. A lány még sokáig állt ágaskodva az ablak előtt, de a férfi odabent nem mozdult meg többé. Álla a mellkasára bukott, keze pedig elengedte az addig szorongatott üveget. Az milliónyi darabra törött, de csilingelő hangja nem ért el az utcára.

A lány azt kívánta, bárcsak elfuthatna. Messzire a csendtől, a ragadós némaságtól, ami körbeölelte a falut és őt magát leginkább, ami megbetegítette őt és elhallgattatott mindenkit, akinek valaha hangja volt. De nem szaladt, csak lassan baktatott tovább, elszántan, mert meg kellett találnia azt az életlángot, ami túl erősen égett ahhoz, hogy kialudjon.

A főtéren mindig látni lehetett néhány embert, éjjel a fiatalok korántsem titkos találkahelyéül szolgált. De amikor a lány befordult a legközelebbi sarkon, egy pillanatra megtorpant – tényleg embereket látott. Hiszen ebben reménykedett, mégis meglepődött.

Két fiatal, nő és férfi teste fonódott össze, ahogy átkarolták egymást szorosan. Arcuk a másik felé fordult, tekintetük összegabalyodva, légzésük gyors, izgatott ritmus volt. Alakjukat az utcalámpa vonta homályos derengésbe.

Talán az ő hangjuk, talán a szerelem kiáltása a legerősebb, ami képes megvetni a lábát a sötétségben és kiszakadni a siketségből. Ennek kellett lennie. A lány arcán halvány mosoly suhant át, egészen addig, míg a lámpa fénye villódzni nem kezdett. Hát ők is elbuktak. Még kétszer villant fel a fény, azután már nem tért vissza. A férfi gyengéden előredőlt, kedvesét lábáról ledöntve elfeküdtek a nyirkos fűben.

Tekintetüket a csillagok felé fordították, a szerelem mosolya az arcukra fagyott.

Talán ez volt az utolsó. Gyűlik a sötétség és szökik a zaj, az édes zaj. Vajon ha mind eltűnt, visszajöhet még valaha?

Maga előtt látta, hogy az utolsó láng még nem hunyt ki. A közelben égett, de halványan pislogott már. Néhány háznyira egy ablakból meleg fény vetült a járdára. A lány megszaporázott léptekkel sietett oda. Vékony karja már nehezen bírta megtartani az ásót, s annak vége egyszer csak a földre ért. A vas, ahogy végighúzódott a betonon, éles csikorgást hallatott. A lány szinte eldobta magától a nyelet, mikor hirtelen a füléhez kapott. Bántotta őt az éles hang, hisz’ már hozzászokott az elmélyült csendhez. Az ásó hangos csattanással vágódott el a földön, aztán minden elnémult megint, csak a lány nyöszörgött, míg a fejét szorongatta.

Ott állt végre az ablak előtt, ahonnan a fény áradt. Már csak gyengéden pihentette kezét a fülén, de így maradt, mikor belesett a házba. Megint hallotta a vére izgatott dübörgését a dobhártyáján.

Odabent egy aprócska fiú ült a szőnyegen, hangtalanul játszott egy piros kisautóval. A kezében fogta azt, a szőnyegen tartotta, aztán jobbra gurította. Aztán balra. Mindvégig erősen szorította a kisautót. Jobbra gurította. Aztán balra. Újra és újra. Laposakat pislogott, de nem vette le tekintetét a játékról. A fényt tucatnyi gyertya lángja ontotta, amelyek egy hatalmas körben fogták közre a kisfiút.

Jobbra és balra, újra és újra.

De aztán történt valami.

A fiú mozgása lelassult, homloka sűrűn ráncosodott, de csak tolta ide-oda a játékautót egyhelyben ülve. Amikor ezután jobbra tolta az autót, egy gyertyaláng kialudt a körben. A gyermek észre sem vette, tovább játszott az autóval mélán. Aztán kialudt még egy gyertyaláng. És sorban az összes.

A kisfiú mozdulatlanná merevedett, abbahagyta az autó tologatását. Lassan előre dőlt, s arccal a földre borult. Csak ekkor aludt ki az utolsó gyertyaláng.

A lány odakint nagyot lépett hátra, el az ablaktól, ahonnan többé nem áradt ki fény. Hiszen kialudt az utolsó is. Csak ekkor vette le kezét a füleiről, pedig már rég nem bántotta őt semmilyen hang.  Arcán néhány könnycsepp csordult végig. Hátat fordított az ablaknak, és felemelte az ásót a betonról. A járdáról lelépett a fűre, maga mellé tette a fémdobozt, s a kimerültségtől sajgó tagjaival nem törődve ásni kezdett. Csupán az ő fáradt lihegését lehetett hallani, meg a puffanásokat, ahogy a már kiásott földet egy halomba dobálta a gödör mellé. Lassan haladt, jóval lassabban, mint várta. A teste sokkal kevésbé bírta a megterhelő munkát, mint hitte. Éppen emiatt egy hosszú, de nem túl mély gödröt ásott; azért egy megtermett, felnőtt ember akár kényelmesen bele is fekhetett volna. Az ásás befejeztével a lány a földre rogyott, s hosszú percekig csak lihegett hangosan, karja remegett a megerőltetéstől.

Egy végső pillantást vetett az ablakra, ahonnan az utolsó fény is kialudt. Aztán a fémdobozért nyúlt, ami a naplót rejtette magában. A gödör mellé állt, s óvatosan beletette az apró ládát.

Túl kicsi volt a doboz. Legalábbis a gödörhöz képest. A lány egy darabig eltűnődve állt a lyuk mellett, érezte, hogy valami hiányzik. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a gödörbe ereszkedett. Egyik karjával magához szorította a fémdobozt, a másikban az ásót tartva megpróbálta magára húzni a földet.

Valamikor valaki majd mindent megért…

Éles, metsző hang szaggatta fel dobhártyáját, aztán az ő fénye is kihunyt.

Papír vagy számítógép? Mindkettő!

Azt mondják, elég sokaktól hallottam, állást kell foglalni a kérdésben: papírra írjunk tollal vagy pötyögjünk a számítógépen? Merthogy együtt a kettő nem játszik, szentségtörés, árulás… állítólag.

Míg kicsi voltam, a számítógép, mint eszköz az írásra, a tudatalattimban sem jelent meg. Nagyjából azóta írom a meséimet, történeteimet, hogy megtanultam a kézírást, idestova 12 éve. Nem vagyok éppenséggel öreg, a mai generációt erősítem, de még az én kölökkoromban sem volt túl nagy térhódítása a számítógépnek. Igaz, én hamar elkezdtem megbarátkozni a dologgal, egész kicsiként már ki tudtam játszani a Tarzant, nagyon ügyesen navigáltam a Startlapjátékok.hu-n, és azt is kikönyörögtem, hogy apukám e-mail címet készítsen nekem. Na de írni, a számítógépen? Akkoriban ez még nem volt.

Szóval papíron kezdtem. Azt nem merem állítani, hogy minden egyes firkálmányomat megőriztem az utókor számára (hogy legyen mit a múzeumokra hagyni, ha egyszer kötelező tananyag leszek), hiszen például a legelső többrészes történetem fele már rég köddé vált. Eleinte anyukámtól csentem el a fehér lapokat a nyomtatóból, azokra írtam, de egy-egy papírra nehezebben vigyáz az ember, így történt az, hogy elkeveredtek valahol. Később már több eszem volt, ugyanis mappákba rendeztem a történeteimet, így az első regényeim hiánytalanul a birtokomban vannak (de soha senki nem fogja őket látni). Volt egy tollam, zöld színű, a vége felé fekete, jóformán csak azzal voltam hajlandó írni hosszú évekig, míg egy nap be nem dobta a törölközőt – darabokra törött. Azóta sem tartottam nagy becsben egyetlen íróeszközt sem, nem dédelgetem őket, csak lélektelenül kihasználom mindet, amíg a tinta ki nem fogy belőlük, aztán nyúlok a következőért.

Aztán felfedeztem, hogy a számítógépen nem csak az internetet lehet bújni és bugyuta játékokkal elütni az időt, hanem bizony van rajta egy olyan program, amit Jegyzettömbként ismerünk. Ez volt számomra a nagy áttörés, mindennap nyúztam a billentyűket. Akkoriban életem első (és utolsó komoly) fanfictionjét írtam egy tinizenekarról, aminek a tagjaiba fülig szerelmes voltam. Tizenegy-tizenkét évesen ez nem olyan ciki, ugye? Ugye?

Egészen addig tartott a töretlen lelkesedésem a digitális firkálás iránt, amíg nem szembesültem azzal, hogy ha az egész házban csak egyetlen számítógép van, amit a család majd’ minden tagja használ, a félkész történeteim nincsenek biztonságban. Már akkor kialakult nálam egy erős zártság ezzel kapcsolatban, és a mai napig kitart: félkész művekről nem beszélek senkinek és nem mutatom meg őket senkinek. Csak olyanról ejtek szót és olyat mutatok meg másoknak, amit késznek nyilvánítottam (vagy legalábbis elérte az “első kézirat” szintjét). Egyszóval rettenetes szívrohamot kaptam, amikor egy délután azt láttam, hogy a szüleim a számítógép előtt ülve az én romantikus regényem mind a harminc oldalát átnyálazzák, és bárhogyan is küzdöttem ellene (elég erőszakosan, meg kell hagyni), mindenáron végig akarták olvasni.

Nem sokkal később anyám apámra nézett, és valami olyasmit mondott neki: “Ezzel a gyerekkel kezdeni kéne valamit, mert nagyon jó.”

Azért egy darabig elzárkóztam a klaviatúrától, és ismét papírra írtam a regényeimet. Ekkor született a Szellemvilág (egyszer újraírom, egész biztosan, esküszöm), A legfontosabb dolog, a Farkaskór és még megannyi idétlen című, klisékkel teletűzdelt történetem, amiket manapság ugyan nem vállalnék fel akkor sem, ha kést szorítanának a torkomhoz, de azért szeretem őket. Kötődöm hozzájuk, emlékszem rájuk, ahogy görnyedtem föléjük, ahogy vázlatot írtam róluk vagy csak azt írtam, ami éppen eszembe jutott, ahogy mappákba rendeztem a lapjaikat, vagy éppen több A5-ös füzetet is megtöltöttem velük. Ebből az időszakból jóformán mindent megőriztem, néhány évvel ezelőtt tényleg csak azt dobtam ki, ami rövid, semmitmondó részletecske volt csupán. De még a félkész művek többségét is megtartottam, mert emlékeztem rá, mivel akartam megtölteni az oldalakat, mennyire ragaszkodtam a karakterekhez, hogyan görnyedtem a lapok felett.

Emlékszem, a földön hasalva írtam, pedig nagyon kényelmetlen testhelyzet volt. Akkoriban készülhetett el a jelenlegi szobám, talán még szőnyeg sem volt, csak az a csempe, amivel a ház előző tulajdonosai borították a helyiséget. Ha volt is már szőnyeg, az vékony lehetett és kemény, mert emlékszem rá, milyen fájdalmas volt hason fekve írni. De a világ minden pénzéért sem ültem volna az asztalhoz. (A képen az egyik nagyon korai füzetem látható, a vignettán a felirat: Fontos firkák, ne nézz bele!)

A jelenlegi állapot akkor kezdett kialakulni, mikor megkaptam az első saját számítógépemet a szobámba. Akkor megint megnyílt előttem a lehetőségek végtelen tárháza. Amellett, hogy felfedeztem a Wordöt, végre megtarthattam magamnak a félkész irományaimat, zavartalanul alakítgathattam a történeteimet anélkül, hogy a kíváncsi tekintetek kereszttüzében égtem volna.

Szerintem ennek is lassan már öt-hat éve.

Jelenleg megosztom a munkát papír és számítógép között. A jegyzeteket, vázlatokat szinte kivétel nélkül papírra írom, bár itt akad kivétel. Mikor nincs a kezemben papír, egy nagyon praktikus telefonos alkalmazást, a Google Keepet használom. Egy egyszerű jegyzettömb, amit a számítógépről is el tudok érni, így nem kell másolgatnom a jegyzeteimet vagy megkeresni, melyik eszközön is pötyögtem le azt a néhány szót, ami eszembe jutott napközben.

Tényleges íráshoz már csak a laptopon állok neki, és a Wordöt már elvetettem, igaz, a művek mindig egy ilyen dokumentumban kötnek ki. De maga az alkotás egy minimalista Windows 8-as alkalmazással, a Simply Write-tal történik. Megnyitod, és minden eltűnik, ami elvonhatná a figyelmedet (Facebook, Filmek és sorozatok mappa stb.), csak egy fehér kijelzőt látsz magad előtt meg a villogó kurzort, ami jelzi, hogy kezdheted a pötyögést. Ami még kifejezetten szimpatikus ebben a programban, hogy nem mér sem oldalakat, sem szószámot, éppen ezért elhal bennem az a görcs, ami a Wordben mindig megtámad, és azt suttogja, hogy “te jó ég, ez csak négy oldal, nagyon kevés, ennek az írásnak legalább hat oldalasnak kéne lenni”. Sokkal szabadabban írok, és ahogy észrevettem, többet is.

A jegyzeteket mappákban rendszerezem, mármint rendes, kézzelfogható darabokba, amiket egy fiókban tartok ott, ahonnét a zoknikat száműztem (de amint költözöm a mostani szobámból, végre nem fognak területharcot vívni egymással). Lapokkal, füzetekkel, papír fecnikkel tömtem meg a fiókot, néha egész komoly expedíció szükséges egy-egy bizonyos darab felkutatásához, de megéri. Képtelen lennék lemondani arról, hogy papírra írjam a vázlataimat. Sokkal szabadabb, személyesebb a saját kézírásom, a firkáim a margón. Egy komplett regényt, de akár novellát is azonban már képtelen lennék kézzel végigírni, hiába tettem meg annyiszor kölyökként. Az egyik indok a korábban említett terjedelem – frusztrál, ha tudatában vagyok annak, hogy mennyit írtam, összenyomja a lelkemet, a lelkesedésemet, megmérgezi a művészet tisztaságát. A másik már fizikai indok: a kezem. Egyszerűen nem bír túl sokáig körmölni, nagyon hamar elfárad, sajogni kezd, sokszor az iskolában, tanórán is meg kell állnom, megmasszírozom, hátha segít, igaz, nem szokott. Ha megint több száz oldalakat akarnék leírni, azt hiszem, letörne a helyéről néhány óra megfeszített tempójú munka után.

Sosem értettem tehát, miért kellene eldöntenem, papírra vagy digitális dokumentumra írjak-e. Nem tudom csak az egyiket vagy csak a másikat használni, ha egyszer mindkettőhöz fűződik praktikussági vagy belső lelki indok. És nem is hiszem, hogy választani kellene a régimódi és a modern között: köszönik szépen, nagyon jól megférnek egymás mellett.

A magány

Tartalom:
Egy hosszú, sötét éjszaka, villogó kislámpa az asztalon, néma csend, az óra halk kattogása – és szavakba öntöttem, mit is jelent számomra a magány.
Megírás ideje: 2012. január
Figyelmeztetések: vér, szereplő halála
Terjedelem: 1000 szó

A magány a véremmel lüktetve szárnyal szét bennem, s visz az öntudatlanság képe felé, mint holmi drog az italomban szombat este. Csak egy szó: ajkaim között átfolyik, végigperzseli az egész belsőmet, hörögve fuldoklom az égető, szánalmas érzéstől; a körülöttem állók visszhangzó nevetése tölti be a halotti csendet. Sikoltoznék, hogy álljon meg a világ, csak egy percre, csak egy végtelen másodpercre, míg erőt veszek magamon a lélegzéshez, míg átdobom magam a korlátaimon. Csak egy örökké tartó pillanatra, míg a bennem élő szavak hangja szét nem szakít, csak addig, míg erőt gyűjtök a halálhoz.

Aztán nevetek, krákogva és fuldokolva nevetek, míg könnyeim ki nem csordulnak a belsőmet égető magánytól, amely megfertőzi hangomat is: színtelen lesz és viszolyogtató. Hátranézek, és látom a megszürkült téglafalat, amely elválaszt a valóság hűvös mennyboltjától, mégis hiányoznak az ablakok, mégis érezni akarom a hideget a csontjaimban. Fuldoklom, füstszag terjeng a levegőben, s könnybe lábadnak a szemeim, átsüvít rajtam, bántja orromat, bántja lelkemet, bántja szívemet.

Elfordulok, s vért köhögök, de ne lássa senki, az én keresztemet magam hordom. Ne lássák elgyötört lelkemet, ne lássák szorongatott szívemet, ne lássák homályba vesző tekintetemet. Csak azt lássák, amit látni akarnak, a felszínt, azt az ürességtől hemzsegő felszínt, amely megnevettet, amely fáradtan feszít arcomon. Azt, amiről érzem, menten megöl.

Haldoklom, a földre esek négykézláb, ajkaim között folyik ki a magány, összekeveredik a nyállal és a vérrel, tocsog a földön, apró tócsákba gyűlve. Az én magányomban taposnak, az én véremmel mosakodnak, az én nyálammal szólnak. Megölnek.

De ha látnák azt, amit csak én látok, s előlük eltakarózott, felsegítenének a földről, nem hagynának fuldokolni a ragacsos, sikamlós magányban, amely nem enged talpra állni. Bekúszom az asztal alá, s apróra húzom össze magam, a lábak között elveszek, ott rúgnak belém, ahol érnek.

De én nem ezt érdemlem! Én tudom, mire volnék hivatott, de a szennyes, kiüresedett valóság nem adja meg nekem a lehetőséget, folyton azt suttogja, ha az én keresztem, hordjam magam. Ha nem tudom megtartani, fulladjak meg a saját véremben, a saját nyálamban. Nem segít. Sosem segít. Önző módon maga elé néz, szemellenzővel lát, vaksötéten mered a világba. Ha a kezem nyújtom felé, megfogja azt, de nem emel a magasba, hagyja, hogy egyedül ússzak az árral, a saját, sötéten fénylő magányomban.

Látom a fényt a túloldalon, látom a Hold vígan hívó szavát, hallom a Nap lágy sugarait, érzem a vér hánytató, méregszerű ízét a számban, haldoklom már, tudom jól.

Csak nézz egyszer rám, kérlek, s halld meg ki nem mondott szavaimat. Csak nyújtsd a kezed, de hagyd, hogy egyedül kapaszkodjak fel rajta. Hagyd meg nekem az önérzetemet, segíts, hogy önmagam lehessek újra. Hiszen tudod, ki vagyok, hiszen tudod, ki lettem, hiszen tudod, mit akarsz te is, én is. Ez a kettőnk keresztje kell, hogy legyen, s ha te eldobod, én elsüllyedek a mocsárban.

Csak halld meg szívemnek dallamát, halld meg a szél szárnyán suhanó gondolataimat, hiszen tudod, mindet neked szánom. Érted nevetek önfeledten, ha kell, érted sírok, ha kell, érted várom csak a felkelő Nap sugarait: hogy megint láthassalak. Hogy azt hihessem, eljön majd a nap, amikor felém nyújtod a karod, s én végre megláthatom, mi van a sötétségen túl.

Fájdalom. Ó, micsoda fájdalom! Felszakítja mellkasom, s egy suta kéz kiemeli leszakított bordáim közül a szívemet, kitépi az őt fogva tartó erek szorításából, elválasztja tőlem, elvágja az érzéseim gyökerét. Nevetek. A szemeim vérben forognak, a szívem helyére egy sáros kődarab kerül, de a vérzés nem akar elállni, hisz nincs semmi, ami pótolná a veszteséget. Megszűnnek az érzések, s nevetésem hangja elhal a távolban. Már nincs semmim, egy érzéketlen, mocskos kődarab hever a szívem helyén, s nekem megfelel, hiszen nincs már, ami hozzád kötne. A még mindig dobogó szerv a földön hever, hányadék közepette, s mégis tiszta. Megtisztítják az érzések, melyeket egykor belé tömtem. Nevetések, sírások emlékei, ölelések, egy kéz a derékon, egy csók az ajkakon, halkan elmormolt vallomások, egymást kerülő pillantások.

Vér. A lábaid előtt heverek a saját véremben. A karomat nyújtom feléd, kérlek, kapj el, s szoríts magadhoz, míg nem késő. De te nem nézel rám. Valahová a távolba meredsz, s a hátam mögül egy kedélyes kacaj zendül fel. Ő az, tudom, meséltél róla: őt szereted. Válaszút előtt állsz, s én már ekkor tudom, elvesztem, bizonytalant bizonyosért senki fel nem ad soha.

Átlépsz felettem, s megfogod az ő kezét, magadhoz öleled, mintha ő lenne az egyetlen, aki valaha megértett volna.

Nyüszítek, a torkom összeforrt, a szavak nem találják útjukat. Mellettem voltál, melletted voltam. Nevettél, nevettem. Megfogtad a kezem, s én is megfogtam a kezed. Néztük őt, te is és én is, de sosem hittem volna, hogy egyszer a lábad előtt kell fetrengenem, s mégis az ő karjaiba szaladsz.

Elkorcsosult lélek vagyok a magamnak való szeretetével, tudom jól, és te is. De szeretem a mosolyod. Szeretem a kezed fogni. Szeretem a mosolyod látni. És tudom jól, hogy mindezek emlékétől sosem foszt meg senki.

A halál már suhan felém, érzem, olyan békés minden. Már nem vérzem. A szívem a vérben egyre lustábban ver, bemocskolódott. Lehunyom a szemem, s hallom a szavaid, amelyeket sosem mondtál nekem, mégis ott élnek bennem, s azután is fognak, hogy az én létezésem megszűnik. Elér a Hold vígan hívó szava, együtt fogjuk átszelni az égboltot, s megállapodunk egy csillagnál, amelyet rólad fogok elnevezni.

Ölelj meg, még egyszer, utoljára, míg érzem a vállaimban is tested melegét. Hagyd őt ott egy pillanatra, kérlek, s nézz rám, még ha szánalmas látvány is vagyok a saját elmém mocsarában, elsüllyedve a hiányodban, elveszve a végtelenben. Nézz rám, kérlek, hadd lássam a szemeid, de ne sírj sosem: nem érdemlem meg.

Ha lettem volna olyan erős, hogy kiállok magamért, ha képes lettem volna én is a szemedbe nézni, ahogyan te tetted velem, még ha hátat is fordítasz, megérte volna. Hiszen őszinte voltam veled is, magammal is. Remélem, tudod, hogy te vagy a mindenem, a levegő a víz alatt, a hang a némaságban, a fény a sötétségben, a víz a tűzben, te vagy az, aki azzá tett, aki most vagyok… teljessé.

S a magány, az italomba kevert drog elszakít mindentől. A valóságtól, a hangodtól, a kezed meleg szorításától, az arcomra hulló könnyeidtől. Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem voltam elég erős önmagamhoz.

A szívem pedig megáll. És én már nem tudom, hogy piszkos kaviccsal a mellkasomban tudok-e élni, tudlak-e szeretni úgy, mint régen, egyetlenem.

Vérvörös illatok

Tartalom:
Elvont elmélkedés arról, vajon mi történik a lélekkel a halál után.
Megírás ideje: 2012. május
Figyelmeztetések: halál
Terjedelem: 600 szó

Abban a pillanatban, amikor az utolsó lélegzet megakadt bennem valahol mélyen, én már repültem valahová messze, fénygömbökön, színpalettákon és illatfelhőkön át a végtelenségbe, mígnem megéreztem magam körül a valóságnak tetsző halált. A lelkem fénypálcika-lábai megvetődtek egy sápadt domborulaton, a talpam alatt halkan koppant a képlékeny föld. Aztán felmordult a csend és a világ imbolyogni kezdett, mint a hajónk a vízen, s kis fénytüdőmbe ezernyi vörösség megható illatáradata tódult: a bódító rózsáé, a zamatos almáé, aztán a véré, csakis a véré, s végül lelkem apróra húzta magát a csónak aljában, s arcát nem mutatta a világnak. De csak haladtam előre, folyton haladt, körülölelt a valóság minden búbánata és szenvedése. Vérszag szorongatta cérnavékony torkomat, a hangok, amelyek hazakérlelték volna elgyötört lelkemet, nem találták útjukat a nyelvemig.

Révészem, a halál fekete csuklyása kárörvendően villogtatta színtelen szemeit a csónak végéből, kezében hosszú fadarabot tartva vonta előre hajónkat játszi könnyedséggel. Tekintetét mindvégig rajtam tartotta, mintha azt várta volna gyenge fényességemtől, hogy erejét meghaladva a körülöttünk terpeszkedő vértóba vetem magam, hogy megmosakodjak a saját halálom bűzétől. Hiszen ott éreztem minden porcikámon: foltokban hulló hajamon, lepattogzott körmeimen, kifakult bőrömön. De ott volt még valami: pehelykönnyű illat áradt a közelből, éppoly tömény, mint gyöngéd, szerény, de követelődző, felejthetetlen és magával ragadó. Kerestem őt, a gazdáját, magamévá akartam tenni az illatot, hogy többé ne a férgektől rothadó hús szagát érezzem magamon, el kellett felejtenem a halál ígéretét, arra vágytam csak, hogy végre megleljem, de sehol sem találtam. A közelből szólt hozzám, kicsiny, törékeny karját nyújtotta felém, de én alig tudtam benne megkapaszkodni. Húztam őt magamhoz, egyre több és több maradt meg belőle, de ahogy még inkább birtokoltam, erősebben kellett megragadnom, hogy tovább érezzem mindenütt.

Hamisítatlanul, valódiként megleltem őt: belőlem jött, a testemből, a sejtjeimből és szöveteimből, de nem tudtam igazán birtokolni, míg nem éreztem forrását a két kezem között. Erőtlen, gyenge körmeimmel estem mellkasomnak, vájtam magamból a bőrt, a húst, cafatokban tépődött magamból az én, ami csakis az enyém, azt eldobtam, hogy mást szerezzek helyette. A vérem lefröccsent a csónak aljára, keveredett a vízzel, s szaga még erősebben csapott meg, gyorsabban kellett hát kiirtanom a bűzlő, mocskos ént önmagamból, míg nem késő, míg el nem nyel a gyomorforgató szag. Téptem, karmoltam és haraptam a gyűlölt lényt, ami elválasztott a csodás illattól, de ahogy egyre több véres cafat esett halk cuppanással ki a csónakból, már sokkal közelebb éreztem őt magamhoz. Már tudtam, éreztem, hogy nem kell sok, s magamévá tehetem őt, eggyé olvadhatok vele a vértengerben hajókázva.

A csontok zörögtek fásultan, de nem törtek el, ráztam őket, mert szenvedést okoztak, ott volt mögöttük a reményt ígérő illat a vörösségbe burkolózva, de számomra elérhetetlenül. Ordítottam, elgyötört hangom betöltötte a haláli csendet, vágytam boldogságra, de a céltól néhány lépésre megtorpantam, s nem tudtam áttörni az utolsó akadályon. Lelkemnek gyenge fénykarjai nem voltak elég erősek a végső küzdelemhez.

A csónak megállt hirtelen. Felpillantottam szétkaszabolt testemről, fekete csuklyás révészemet láttam magam előtt, ahogy hosszú botját a magasba tartva, lesújtásra készen állt előttem. Elhúztam vékony karjaimat vércsutakos mellkasomról, a hátamra feküdtem, s fejemet hátrahajtva vártam a mindent elsöprő fájdalomra, amelyet ő okoz majd nekem.

Egy halk suhintás, aztán reccsenés. Ordítás. Suhintás, reccsenés, ordítás. És megint. Recsegő sikoltás, vakító fájdalom – de ott volt ő is! Halványan, de a pokol lángjaitól megmenekülve ült bennem, de már kiszabadult, vad madárként repdesett körbe. Belekaptam a szárnyába, s ujjaim között vörös virággá szelídült. Magamhoz szorítottam, s közben egyre több lett belőle, lassan ellepte a csónakot, de az illata ott lebegett körülöttem, elbódított, nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak szívtam magamba a forróságot, mígnem annyira elteltem tőle, hogy fuldokolni kezdtem a szorongatásában.

Én és a révészem tovább csónakáztunk az alvilágban, míg én minden egyes evezőmozdulatnál kihajítottam egy piros virágot a sötétlő tóba. Lassan eltűntek az illatok, a színek és az érzések, már csak én maradtam és az üres, otromba Halál a vérvörös pöttyökkel tarkított mező végtelenjében.

Az elhatározás a legfontosabb

A helyzet az, hogy igazából sosem tudtam, hogyan kell jó, azaz megkapó, figyelmet felkeltő első bejegyzést írni. Mégis megpróbáltam vagy százszor, mert sosem tudtam egy helyben ülni a fenekemen, mármint virtuálisan, és mióta a blogol.hu megszűnt, valahogy nem találom a helyemet az internet világán belül. De most kijelöltem magamnak ezt a kis szeletet, letelepedtem, és nem megyek sehová, úgy bizony.

Írópalánta volnék, az ilyesmivel ma már Dunát lehetne rekeszteni. Hogy miben vagyok más? Nem tudom, mert nem akarom magamat, a művészetemet jellemezni, inkább meghagynám azoknak, akik olvasnak. Tizennyolc éves vagyok, és kereken tíz évvel ezelőtt írtam meg az első mesémet. Sosem vettem részt semmiféle tanfolyamon, de nem zárkózom el tőle, hogy egyszer kipróbáljam. Nincs pénzem rá, és nem is szimpatikus nekem a magánkiadás. Nem elsődleges célom, hogy megjelenjek nyomtatásban.

Én csak azért írok, mert muszáj. Mert függő vagyok, és ha nincs meg az adagom, ha nem írhatom le, ami kattog a fejemben, megőrülök, megveszek, idegessé válok és remegnek a tagjaim. Így nőttem fel, ezt tanultam meg: feldolgozni az életet az írás által. Ha valami bánt, írok róla, ha örülök, történetet szövök köré, ha valami nyugtalanít, alkotok róla. Mondanám, hogy kiskoromban anyám verte belém az irodalom iránti szeretetet, de hát nem kellett azt verni, nagyon fogékony voltam. Kétévesen már rengeteget szavaltam, szinte mindent megneveztem, ami körülöttem volt, óvodában a saját szórakoztatásomra olvastam meséket, és később is szinte minden könyvet a kezembe vettem, ami kartávolságon belül volt.

Hogy mikor döntöttem úgy, hogy írni fogok? Nem emlékszem rá, hogy lett volna egy konkrét pont, amikor ezt eldöntöttem volna. Ez nem választás kérdése volt, csak jött, mint egy belső kényszer, és követelte magának a figyelmet. Általános iskolában a barátaimmal füzetekben egy saját újságot vezettünk, amit csak egymásnak mutattuk meg, és cikkeket írtunk bármiről, ami érdekelte a magunkfajta kislányokat: állatokról, zenéről, tanulásról…

Az elmúlt időszakban, és ez bizony egy elég hosszú időszak volt, afféle írói válságban szenvedtem, úgy érzem, mostanság lábalok ki belőle. Hosszú hónapokig nem írtam, még ha volt is ötletem, nagyon ritkán vettem rá magam, hogy papírra vessem a gondolataimat. Úgy gondoltam, bizony van ilyen, hogy az ember kiskorában szakadatlanul ír, aztán egyszer csak abbahagyja, és többé nem nyúl tollhoz. Nem tetszett a dolog, legszívesebben kitéptem volna magamból az ilyen gondolatoknak még a csíráját is, valahol mélyen mégis azt hittem, ez a helyes, és a sóvárgás az írás után el fog múlni.

De nem múlt el, pedig egy időben aztán nagyon harcoltam érte. Ott van a génjeimben, hogy nekem márpedig le kell írnom a bennem kavargó történeteket, el kell mesélnem, mi történik azokkal, akik a fejemben élnek. Ez függőség, és néha fájdalmas. De szerintem az író egy mazochista állatfaj, és mindig megleli az örömét ebben a fájdalomban, amit az alkotás nyújthat.

Szóval én is ilyesfajta állatfaj vagyok, s ezentúl itt osztom meg a lelkemet idegenekkel.

181920