• Home
  • /
  • Author: Daremo

#ezvagyokén kihívás Bogie-tól

Bogie blogjáról indult útnak ez a kihívás, amit már a hétvégén is futólag említettem (igen, kicsit késett a másnapra beharangozott bejegyzés, de nem maradok tovább adós vele). Megfogadtam, hogy idén megpróbálom némileg személyesebbé tenni a blogot, többet írni magamról és arról, aki én vagyok — ennek az egyik állomása lesz most ez a kérdőív.

A szabályok:

1. Kihívtak? Fogadd el — vagy ne, rajtad áll — és szánj egy bejegyzést a kérdések megválaszolására.
2. Hívj ki Te is néhány további bloggert, akiknek kíváncsi vagy a válaszaikra. Annyi jelölted lehet, amennyit akarsz.
3. Másold be a szabályokat (a kérdésekkel együtt), hogy kihívottjaid tudják, mi a dolguk. Bejegyzésedben ne felejtsd el megemlíteni a bloggert, aki Téged hívott ki.

Én inkább külön szedtem a kérdéseket, hogy az eleje ne nyúljon indokolatlanul hosszúra, de a végén odateszem majd őket a válaszaim nélkül is, hogy a kihívottjaimnak könnyebb legyen átmásolni őket.

A kérdések pedig:

1. Ki vagy Te?

Maximalista, a hosszú út legelején döcögő írópalánta, másodállásban mérnöktanonc (na jó, inkább az írás a másodállás). 21 éves vagyok, lehetetlenül állatbolond és természetesen könyvmoly.

2. Mi az álmod?

Írni, írni, mindig csak írni — egyszer saját regénnyel megjelenni.
Diplomás építőmérnökké válni.
Kiköltözni a Duna partjára egy faházba.

3. Mi a kedvenc emléked?

Talán az, amikor először jelent meg novellám antológiában. Ezt megtudni felért egy csodával. 🙂

4. Mi jelenti számodra a boldogságot?

Az az állapot, amikor minden sikerült, mindent elintéztem, megcsináltam, nem kell idegeskedni, és úgy fekszem le aludni, hogy nem kell kora reggelre ébresztőt beállítanom, és mellettem szuszog a párom.

5. Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy szépség?

Egy szép borítójú, megfelelően rendszerezett jegyzetfüzet.

Ha már itt tartunk, megmutatom a saját jegyzetfüzetemet, meg a(z azóta már betelt) Tartalomjegyzéket. 😀 Egyébként a saját jegyzetfüzetemet még mindig nem találom megfelelően rendezettnek, de sajnos bele kell törődnöm, hogy a kézírásom alapvetően nem az, így nehéz a füzetet tökéletessé tennem. Épp ezért teleírt oldalakat egyelőre nem is mutatok.

6. Szerinted hogyan írnának körül Téged a környezetedben élők? Mennyire egyezik ez az első kérdésre adott válaszoddal?

Ha a csoporttársaimat megkérdezem, akkor ők azt mondják, hogy rajtam mindig van valami fekete, és mindig magammal hordom a laptopomat.

Viccet félretéve: nem nagyon szeretem kimutatni, de ha valaki kicsit jobban ismer, akkor tudja, hogy kicsit kevés az önbizalmam, végtelenül lelkiismeretesen végzem a dolgomat, és ráadásnak elég szétszórt vagyok. A könyvmolyságot és az állatbolondságot mindenki rögtön látja rajtam, ez nem kérdés. 😀

7. Mi a legnagyobb félelmed?

Elrontani valamit. Bármit.

8. Hogyan látod magad 1 év múlva?

Még mindig egyetemista leszek, és ha rajtam múlik, akkor még mindig blogolni fogok itt, és remélhetőleg sokkal több írásom és cikkem fog addigra felkerülni a blogra. Valamint a második pontra írt válaszaim közül az egyik már teljesülni fog addigra, ha minden igaz. 😀

9. Mi volt a legnagyobb őrültség, amit valaha csináltál?

Túl introvertált és gátlásos ember vagyok ahhoz, hogy említésre méltó őrültségeket csináljak.

10. Ki vagy mi az első számú motivációd?

Általában belülről jön a motiváció, magam miatt akarok előre haladni.

11. Mit csinálsz, ha valaki elkezdi igazságtalanul kritizálni egy barátodat, de nem tudja, hogy közel áll hozzád?

Az attól függ, ki kritizál. Ha vizsgán ülnék, és éppen a tanár a kettesemről döntene, akkor felőlem mondhatna bárkiről bármit, nem állnék le vitatkozni vele. 😀

Viccet megint félretéve, nem szeretem az igazságtalanságot, ki szoktam állni ellene.

12. 5 év múlva emlékezni fogsz arra, mit csináltál tegnap?

Kevés jelentős dolgot csináltam tegnap, de van köztük olyan, aminél remélem, hogy utólag nem válik jelentőssé.

+1. Fejezd be a mondatot: Arra vágyom, hogy…

…végtelen sok időm legyen.

 

Ezek voltak a válaszaim. Ma ismét továbbküldöm őket, és nem lesz nagy meglepetés, hogy kiknek, hiszen a listám megegyezik a múltkorival, ezért nem is fűznék hozzá semmit sem a nevekhez:

Eszter
Thea Blanchet
Miklóssy Niki

És hogy a kérdéseket könnyebb legyen kimásolni:

1. Ki vagy Te?
2. Mi az álmod?
3. Mi a kedvenc emléked?
4. Mi jelenti számodra a boldogságot?
5. Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy szépség?
6. Szerinted hogyan írnának körül Téged a környezetedben élők? Mennyire egyezik ez az első kérdésre adott válaszoddal?
7. Mi a legnagyobb félelmed?
8. Hogyan látod magad 1 év múlva?
9. Mi volt a legnagyobb őrültség, amit valaha csináltál?
10. Ki vagy mi az első számú motivációd?
11. Mit csinálsz, ha valaki elkezdi igazságtalanul kritizálni egy barátodat, de nem tudja, hogy közel áll hozzád?
12. 5 év múlva emlékezni fogsz arra, mit csináltál tegnap?
+1. Fejezd be a mondatot: Arra vágyom, hogy…

Ma is fenntartom, hogy ha valakinek elnyerte a tetszését a kihívás, akkor nyugodtan töltsétek ki, és hivatkozzatok rám kihívóként. 🙂

Tea Díj TEsztertől

A hétvége folyamán két blogos díjat is kaptam, ma az egyiket fogom feltenni, holnap a másikat.

Kezdjük is a korábbival: TEsztertől a Tea Díjat kaptam, amit itt is nagyon köszönök! 🙂 Esztert még egy írós csoportban ismertem meg a Facebookon (ha az emlékeim nem csalnak), és tavaly nyáron az Aranymosás pikniken élőben is találkoztunk (és remélem, idén erre megint sor kerül valahol). Eszter maga is írópalánta, így a kérdései is ehhez kapcsolódnak. Lássuk!

A díj szabályai:

1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.

2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illessz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.

3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.

4. Írj újabb 8 kérdést, amiket a te jelöltjeid fognak megválaszolni.

5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.

+1 Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Akkor az idézet:

„– Ennyi év után is?
– Örökké.”

Egyrészt mindenképp Harry Potter-idézetet szerettem volna (éppen most olvasom újra a részeket), másrészt úgy érzem, rám is teljesen igaz, hogy semmit sem tudok könnyen elengedni, amit/akit megszeretek, ahhoz évekkel később is jó érzésekkel, nosztalgikusan térek vissza, a személyeket pedig értelemszerűen nem is tudom elengedni az életemből.

Íme Eszter kérdései, és az én válaszaim:

1. Van kedvenc íród? Ha igen, ki az, és miért pont ő?
Szemfülesek, régebbi olvasók, ismerősök szerintem már unják, de muszáj itt is kifejtenem, miért vagyok oda On Sai műveiért és írói pályájáért.

Azt hiszem, rajtam látszik, hogy igyekszem tudatosan fejlődni (amatőr) íróként, próbálok írástechnikai anyagokhoz hozzájutni, minél többféle írói módszert, praktikát kipróbálni, bétázok és bétáztatok, és a véleményeimet/tapasztalataimat összegezve megosztom itt (szerintem ez utóbbi is hasznos). Vallom, hogy az íráshoz a tehetség maximum egy alap, de nem visz el önmagában a sikerig, és hosszas út fog engem is elvezetni ahhoz, hogy egyszer saját kiadott könyve(i)m legyen(ek), ehhez még rengeteg technikáját kell megtanulnom az írásnak.

On Sai munkásságában pontosan azt látom, amit én is el akarok érni: laza profizmussal, szinte játszva dobálja egymás után a szavakat, már annyira beépült az eszköztárába a tudás, amit én gyűjtögetek, hogy tudom, hogy ha egy könyvön az ő nevét látom, akkor az garancia a sikerre. Mert ő nemcsak próbál jól írni, és véletlenül sikerül neki, hanem pontosan tudja, hogy hogyan kell ezt csinálni. Alig párszor beszélgettem eddig vele, meg a neten is mindig megnézek és elolvasok mindent, ahol ő nyilatkozik, és nem túlzok, hogy mindig találok valami olyat, amit elraktározhatok a saját kis írói utam részeként. Íróként ő a példaképem, mondhatjuk így is.

2. Mi motivál az írásra?
Az, hogy azt a rengeteg világot és karaktert élővé tegyem, ami a fejemben születik. Mert amíg csak összeszedetlen, rendszerezetlen gondolatokként léteznek, addig nem elég valóságosak, de papíron (vagyis laptopon) és az olvasóban már valóságossá válnak. Előtte meg csak lüktetnek a fejemben, és kiabálnak a szabadulásért, szóval azt hiszem, az író, mint állatfaj, egyfajta pszichiátriai kezelést igénylő lény. 😀

3. Mi az eddigi legnagyobb írói sikered?
Nincsenek még nagy sikereim, de igyekszem őket gyűjteni. Eddig három novellám jelent meg nyomtatásban (Ott állt Anya, Visszahúz és Vigyázzunk rá), de szeretnék természetesen nagyobb babérokra törni a jövőben.

4. Melyik volt az a könyv, amely elindított az olvasás/könyvmolyság útján?
Elég hamar elkezdtem olvasni, már oviban is faltam a mesekönyvet, de az első nagy mérföldkő a Harry Potter-sorozat volt. Imádtam, folyamatosan azt olvastam, régebben évente újraolvastam az egész sorozatot. Az első regénykezdeményem is egy HP fanfiction volt (csak sosem fejeztem be; meg amúgy korábban is írtam részekre bontott firkálmányokat, de az volt az első alkalom, hogy úgy ültem le a géphez, hogy tudtam, hogy na én most regényt írok, és akkor írtam le életemben először az „1. fejezet” kifejezést).

5. Melyik írásodra vagy a legbüszkébb? Miért?
Talán az Ott állt Anya címűre. Nagyon sok kutatómunkát végeztem, hogy hitelesen tudjam ábrázolni az egyik szereplőt (nem, nem spoilerezem el), és vallom is, hogy a művészetnek igenis foglalkoznia kell a való élet viszontagságaival, a betegségekkel, a szenvedéssel, a fájdalommal, mert ez is az életünk része.

6. Kerültél már írói válságba? Ha igen, hogyan kecmeregtél ki belőle?
15-17 éves koromban egyáltalán nem írtam, vagy csak nagyon elvétve. Az egy nehéz korszaka volt az életemnek, amibe egyszerűen nem fért bele az alkotás. Utána, ahogy rendeződtek a dolgaim, az írás is visszatért az életembe. Talán ez volt az egyetlen komolyabb írói válságom, amúgy maximum olyan szokott előfordulni, hogy ha túl sok a tennivalóm, akkor pár hétig kevesebbet írok, mert elfáradok.

7. Próbálkoztál már a társírással? Mi a véleményed róla?
Nem szeretem. Tudom, hogy vannak, akik meg igen, szóval bocsássatok meg a véleményemért. 🙂 Valószínűleg ez abból adódik, hogy egyrészt nekem az összes ilyen kísérletem kudarcba fulladt, másrészt ilyen dolgokban nem vagyok csapatjátékos, szeretem, ha az írós dolgaimban minden úgy történik, ahogyan azt én eltervezem (mániákus vázlatíró, tervezgető is vagyok amúgy). Utoljára szerintem nyolcadikban-kilencedikben írtam közösen, az akkori legjobb barátnőmmel elkezdtünk egy fantasyt, mindketten más nézőpontot vittünk, de a főbb pontjait előre megbeszéltük a történetnek. Néhány fejezet után én dobtam be a törülközőt, egyszerűen nem éreztem jól magam ilyen szerepben.

8. Mit szólnál, ha megfilmesítenék egy regényed/novelládat? Örülnél neki, vagy visszautasítanád? Miért?
Biztosan megtisztelőnek érezném, de kicsit szkeptikusan is állnék hozzá, elvégre a feldolgozás mások szemében az én művemet is minősítheti (és most visszakanyarodtunk ahhoz, hogy intorvertált egyedül dolgozó vagyok…). Biztosan minden munkafolyamatot ellenőrizni akarnék, és ami nem tetszik, abba beleszólnék, szóval utálna engem a rendező.

És íme az én kérdéseim:

1. Ki a kedvenc saját karaktered? Mutasd őt be!
2. Mikor tudatosult benned, hogy az írás számodra több, mint unaloműző hobbi?
3. Milyen író vagy: az, aki szorgosan megtervezi az alkotásait, vagy vázlat nélkül veted bele magad az írásba?
4. Szoktál lapra/füzetbe (azaz kézzel) írni?
5. Van különleges vagy vicces írói szokásod?
6. Melyik az a műfaj és zsáner, amelyek a legtávolabb állnak tőled (íróként és olvasóként is, akár külön-külön)?
7. Hogyan egyezteted össze a mindennapi teendőidet az írással?
8. Hogy állsz a mindennapos írással? Fontosnak tartod, te magad is írsz mindig, vagy csak alkalmakként, ha elkap az ihlet?

A kihívottjaim/díjazottjaim pedig:

Először is örülnék, ha Eszter is válaszolna az én kérdéseimre. Nem azt mondom, hogy megint keressen bloggereket, akiknek továbbküldi, de ha nem bánja, a válaszaira én kíváncsi lennék. 😀

Másodszor Thea Blanchet, hogy ösztönözzem ezzel is a blogja felélesztését. 😀

Harmadszor pedig Miklóssy Nikinek küldeném, akinek még csak nem rég óta ismerem a blogját, de egy nagyon tehetséges, fiatal írónőt ismerhettem meg a személyében. 🙂

Utólag pedig rájöttem, hogy Nyírő Szabinát sem szeretném kihagyni a listából, így megkérem, hogy ő is válaszoljon a kérdéseimre. 🙂

 

Ezen kívül felajánlom a lehetőséget minden írópalántának, akiknek esetleg megtetszettek a kérdéseim, hogy töltse ki nyugodtan ezt a kis kérdőívet, és jelöljön meg engem, mint akitől a díjat kapta. 🙂 Szeretnék most is új írópalántákat, bloggereket megismerni, itt az alkalom! Ha válaszolgattok a kérdésekre, akkor természetesen a ti blogjaitokat is beveszem a díjazottjaim listájába. 🙂

Miért ne egyenesen a blogod szerkesztőjébe írj?

Ma egy olyan jelenséget szeretnék bemutatni, ami miatt minden alkalommal fáj a szívem, ha megjelenik. Ez pedig nem más, mint amikor amatőr írók vagy bloggerek úgy írják a történeteiket vagy bejegyzéseiket, hogy egyenesen a blogjuk szövegszerkesztőjébe írnak, tehát sehol sem mentik el a műveiket. Újabban még divat lett telefonon pötyögni, például a már sokszor említett Wattpad nevű oldalnak van mobil alkalmazása is, amin keresztül az ember könnyedén feltöltheti az új történeteit, és azokban a csoportokban, amikben tag vagyok, látom, hogy sokan szívesen élnek ezzel a lehetőséggel.

Hogy miért baj ez?

Röviden: mert bármikor bármi tönkremehet. Például a Wattpad rendszerét elég gyakran jellemzi a rövidebb (pár órától pár napig terjedő) leállás, amikor a fejlesztők továbbépítgetik az oldalt — ilyenkor pedig a magyar Wattpad-csoportokban elszabadul a pokol, és pár óra alatt legalább 50 olyan bejegyzés születik, amikben az írók kétségbeesésüket fejezik ki eltűnt történeteik iránt. Mert máshol már nincsenek meg, és értelemszerűen ilyenkor megijednek, hogy ha ne adj’ isten a Wattpadnek befellegzene, akkor minden írásuk azzal együtt köddé válna.

Egy másik példa: a régebben elég népszerű Anime-Fanfiction Style nevű oldal, amire amatőr írók tölthették fel fanfiction és saját világú írásaikat, egy ideje meghalt, és hosszas huzavona után derült csak ki, hogy bizony az összes feltöltött történet és a rájuk érkezett megszámlálhatatlanul sok komment eltűnt, köddé vált, nincsenek róla biztonsági mentések. Ekkor jött elő itt is, hogy bizony sokaknak csak ott voltak feltöltve a történeteik, már a saját számítógépükön sincs meg, és már nem is reménykedhetnek benne, hogy valaha még megszerezhetik őket, hacsak valamelyik másik tag korábban le nem mentette ezeket a saját gépére (hogy erről én mit gondolok, azt majd egy másik bejegyzésben kifejtem).

Azt sem tudnám már megszámolni, hányszor láttam az évek alatt olyan elkeseredett kérdéseket a neten, hogy vajon vissza lehet-e még szerezni az elmentetlen szöveget, amit a blog (egyszerűség kedvéért ezentúl minden csak blog) szerkesztőjébe írtunk, ha egyszer véletlenül elkattintottunk onnan. Ha írás közben elment a net? Ha elfelejtettünk az ablak kiikszelése előtt menteni?

A megoldás elég egyszerű: ne írj közvetlenül a blogodra vagy más oldal szövegszerkesztőjébe!

Ja, és még mielőtt belelendülünk: ne értsen félre senki, ez nem beszólás, leszólás akar lenni azoknak, akik eddig igenis a blogjukba pötyögték a történetük új fejezeteit; nem szónokolás a magas lóról, hogy hogyan kötelező írni, és természetesen felőlem továbbra is mindenki oda írja a műveit, ahová akarja. Csak én szóltam, ennyi.

Oké, ne oda írj, de akkor hova?

Tényleg nem akarok fellengzősnek hangzani, ezért gondoltam, végigvezetem, hogy én hogyan védtem eddig az írásaimat, egészen kis általános iskolás koromtól kezdve. Természetesen most sem állítom, hogy a végére kialakult módszerem a tökéletes, az abszolút legjobb, de a tény, az tény: mégpedig az, hogy nekem már évek óta nem veszett el semmim, és nincsenek is álmatlan éjszakáim, amikor a plafont bámulva aggodalmaskodom azon, hogy vajon másnap is meglesznek-e a firkálmányaim.

Legelőször is: ha tényleg azt akarod, hogy semmid se vesszen el, írj lapra. 😀 Ismerek olyan írópalántát, aki mind a mai napig füzetekbe körmöli a történeteinek első verzióit, és csak ezután viszi fel őket a gépre, és az tény, hogy ő aztán még semmit sem veszített el (bár az is tagadhatatlan, hogy a füzet elveszhet, illetve a begépelt verzió attól még köddé válhat, és tegye fel a kezét, akinek lenne kedve mondjuk egy komplett regényt ismét bemásolni, és esetleg újra kijavítani a hibáit…), viszont a módszer még mindig nem tökéletes.

Legtöbben ma már egyenesen a gépünkre írunk, hiszen így a legkönnyebb eljuttatni a műveinket másokhoz, akár véleménykérésre, akár blogon való publikációra, és azt se felejtsük el, hogy egy kiadóhoz sem küldhetjük el a kézírásos kéziratunkat (akkor sem, ha a szóból pont erre lehetne következtetni), és ha egy kiadó éppenséggel nyomtatott verzióban kéri be az alkotásokat, akkor is előbb-utóbb szükség lesz a digitális változatra.

Szóval eleinte én is papírra, füzetekbe írogattam a kis történeteimet, meséimet, bár ennek a legfőbb oka az volt, hogy nem szerettem a közös családi gépen, a nappali közepén írogatni. A helyzet akkor változott meg, mikor megkaptam az első saját számítógépemet, onnantól kezdve nem írtam többé lapra (csak jegyzeteket, vázlatokat). Rövid idő alatt jutottam el arra a felismerésre, hogy azért az a számítógép sem marad meg örökké, sosem lehet tudni, mikor szedek össze véletlenül egy vírust, ami miatt körömrágva állhatok majd a szaki előtt, hogy vissza tudja-e varázsolni a rengeteg tartalmat a gépemről (volt rá példa), tehát tovább kellett fejlesztenem a módszeremet. Ekkor lépett színre az én szeretett kis szürke pendrive-om, aminek (magamat ismerve) még saját neve is volt, és csak az írásaimat tároltam rajta. Merthogy egy pendrive jó: ha nincs bedugva a gépbe, nem szedhet össze vírust, és az is előnyös, hogy bármikor vihetem gépről-gépre a fájljaimat. Azt hittem naivan, hogy megtaláltam a világ legzseniálisabb megoldását a problémámra.

Egészen addig, míg egy szép napon, mikor a munkám befejeztével ki akartam húzni a pendrive-ot a gépemből, az a kezemben maradt. Mármint az egyik fele. A másik fele, amit körülbelül 3 milliméteren tartott össze valami, még mindig a gépbe bedugva, szinte szétesve várta a sorsát.

Én hülye, ezután beszereztem egy másik pendrive-ot, ami szintén az írásaim tárolására szolgált, szintén szürkét, de ennek ezúttal mosolygós kiscica-formája volt (a macskák a gyengéim). Nem túlzok, hogy körülbelül egy hónapja volt szolgálatban szegény, és én tényleg úgy bántam vele, mint a hímestojással, nehogy ez is darabjaira essen (morbid lett volna egy kiscicánál). Nem is ez lett a baj, hanem egyszer csak, egyik napról a másikra, a gépem nem ismerte fel. Azaz én hiába csatlakoztattam, mintha ott sem lett volna. Természetesen az írásaimat ezúttal is csak és kizárólag ezen a pendrive-on tároltam. Mázlim volt, mert nagyjából a századik próbálkozásnál hirtelen megint érzékelte a pendrive-ot a gép, és gyorsan lementettem róla mindent. Utána soha többet nem voltam képes csatlakoztatni, a cicából polcdísz lett.

Szóval ezért mondom azt mindig, hogy egy pendrive-ra, külső winchesterre nem elég rábízni a művészetünk darabjait. Nekem kétszer épphogy, de mázlim lett, viszont hallottam már olyan történeteket, amik nem így végződtek.

Ami nekem ezután bejött, az a felhő, azaz egy olyan internetes, ingyenes tárhely, ami elmenti a fájljaidat, és ha úgy gondolod, egy másik eszközről is elérheted a tartalmaidat. A legjobb, ha ez automatikusan történik meg, azaz nem szükséges észben tartanod, hogy írás után feltöltsd a frissített dokumentumodat a netre, és esetleg még arra is képes, hogy írás közben is elmentse néha a munkádat. Én évek óta a Tresorit nevű programot használom erre, ami igazából a dokumentumaim mellett képeket és iskolai beadandókat, fájlokat is ment nekem teljesen automatikusan, és mindent elérhetek több gépről. Az egyetlen hátránya, hogy a tárhelyem nem végtelen, és a fájlok eléréséhez szükségem van arra, hogy az adott gépen telepítve legyen a Tresorit, viszont mivel van Androidos verziója is, ezért a mobilomon is elérhetem az írásaimon túl például a beadandóimat és a jegyzeteimet is. Nekem eddig ez a program vált be legjobban, de nyilván ez nem jelenti azt, hogy ennél nincs jobb vagy hogy én sosem fogok váltani, de egyelőre kielégíti az igényeimet.

Többektől hallottam még, hogy a Google Docsot használják írásra, mert van egy olyan előnyös tulajdonsága, hogy automatikusan menti a dokumentum változásait, és nem kell hozzá külön programot feltelepíteni, bármelyik gépről elérhető a böngészőből, valamint másokkal is könnyen, gyorsan megosztható. Azt hiszem, ha nem élvezném ennyire, hogy a Scrivenerbe írok, akkor én is a Google Docsot használnám. Erről az oldalról majd a későbbiekben szeretnék még bővebben, külön bejegyzésben is írni.

Na és a mobil?

Őszintén szólva én a saját mobilomban sem bízom, soha nem bíztam annyira egyikben sem, hogy mondjuk fontos jegyzeteket tartsak hosszú távon rajtuk. Nekem sosem volt szerencsém az okostelefonokkal, bár mindig igyekszem jobb fajtát beszerezni, de nálam alig pár évig szokták húzni. A legutóbbi telefonom egy idő után felvette azt a kedves szokását, hogy kikapcsolás után mindig véletlenszerűen letörölt magának egy applikációt — és mivel akkoriban éppen érettségi időszak volt, minden egyes nap kikapcsoltan le kellett tennem a telefonomat a tanári asztalra. Több tekintetben is lutrisak voltak azok a napok, hát mi lett volna, ha éppen a jegyzetelő alkalmazásom veszik el?

A telefonokkal amúgy is bármi történhet, ha leejted, széttörhet, ha vízbe ejted, tönkremehet, és néhány példány hajlamos mindenféle látszólagos ok nélkül beadni a kulcsot. Számomra éppen ezért az okostelefon, mint írói eszköz nem játszik komolyan, néhány naponta az arra írt jegyzeteket mindig átviszem gépre vagy rendes füzetbe. Meg amúgy is, ember legyen a talpán, aki képes akár egy teljes regényt lepötyögni azokon a pici gombokon…

A konklúzió

Miért kockáztatnád meg, hogy eltűnjenek a munkáid? Kicsit gonoszan hangzik, de ha nem tettél semmit annak érdekében, hogy ne vesszenek el az írásaid, akkor sajnos ne csodálkozz… Viszont ezt a bejegyzést tényleg azért írtam, hogy segítségül szolgáljon azoknak is, akik esetleg ebbe még nem gondoltak bele, vagy már történt velük hasonló tragédia, de nem tudják, hogyan tegyék teljesen védetté az írásaikat.
Legtöbbünknek az írás nem szimpla unaloműző időtöltés, éppen ezért én úgy vélem, hogy megérdemlik az alkotásaink, hogy a lehető legbiztonságosabb helyen tároljuk őket. Még akkor is, ha néhány év után már vihogógörcsöt kapunk, ha a kezdeti próbálkozásainkat olvassuk vissza, szerintem igenis jó érzés tudni, hogy még minden megvan, és legalább látjuk elejétől a folyamatot, hogy hogyan értünk el az írásainkkal oda, ahol ma tartunk. Az a rengeteg befektetett munka, amit a kezdeti írásainkba öltünk bele, igenis jelentősen hozzájárul ahhoz, ahogyan a jelenben írunk, tehát igenis megéri őket nagy becsben tartani, vigyázni rájuk; a mostani műveinknél pedig egyértelmű, miért nem szeretnénk elveszíteni őket.

 

Ti hogyan tároljátok az írásaitokat, beadandóitokat, egyéb jellegű munkáitokat a gépeteken? Előfordult már, hogy elveszett valami? Úgy érzitek, hogy mindent megtettetek annak érdekében, hogy ezt elkerüljétek?

Ami halott, eltűnhet

Messzi harang kongása vegyült a külváros éjszakai csendjébe. A fiú, a megboldogult Kovács gyerek szelleme régóta hallgatta a feszülő némaságot. Szótlanul nézte, ahogyan egy gebe kutya fellöki a lakóház bejárata mellé támasztott konténert, és éhesen beletúr a szemétbe. Az eb percekig kotorászott, majd elrágcsált valami maradékot, aztán a hideg elől bevackolta magát a felborított szemetes mélyére. Hűvös szelek sisteregve hozták a távoli utcák fegyverropogásait, de ebben a tömbben egyelőre csend honolt. Súlyos, ragacsos csend.

A Kovács fiú a harmadik emeleti ablak felé fordult. Odabent, ahol annak idején a családjával élt, még mindig pislákolt egy gyertya halovány fénye. A fiú tudta, hogy az apja megtiltaná, hogy ebben a vészterhes időben éjjel is világítsanak, de hiába: apa már vagy fél éve eltűnt a fronton. A Kovácsné meg a kislány még lefekvés előtt imádkozni szoktak, hogy apa épségben megkerüljön, de a fiú már tudta, hogy hiába. Az apja is meghalt, találkoztak odaát. A fiú nem is ezért tért vissza. Húga miatt jött, akivel egyszerre fogantak, és már túl régóta álltak a világ két külön pólusán. Annyira rég, hogy a lelkük közti kötelék már egyre erősebben húzta őket egymáshoz.

A fény pislákolni kezdett, majd az ablak sötétségbe borult. A fiú néhány pillanatig figyelte a csendet, megbizonyosodott róla, hogy a testvére még nem hunyt el. A gyenge holdfényben a saját kezét nézte: a halálakor elkékült körme mintha egyre halványodna. Talán csak képzelte, de a bőre is kezdett áttetszővé válni. Sietnie kellett, különben ő örökre eltűnik, ha a húga életben marad.

Határozott léptekkel a lakóház bejáratához tartott. A megbúvó kutya visszhangzó csaholása dörgött rá a szemetesből, de az állat nem támadt rá. Megriadt az ismeretlen látogatótól. A néhai Kovács fiú előtt kinyílt, majd mögötte becsukódott a kulcsra zárt bejárati ajtó. Ahogy a gyerek elindult felfelé a lépcsőn a harmadikra, egyre csak azon gondolkodott, mennyi minden megváltozott idebent, mióta ő meghalt. A lakásokból ásító, idegőrlő csend volt a legfeltűnőbb. Például az a kedves bácsi az első emeletről, aki mindig cukrot adott a ház előtti téren bolondozó kölyköknek, már nem lakott az épületben. Ő két héttel a háború kitörése előtt hunyt el, álmában. Aztán hiányzott még a másodikról az az egyedülálló nő is, aki állandóan helyre teremtette a zajosan játszó gyerekeket az utcán. Ő még élt valahol, azt beszélik, meglépett a szeretőjével a behívó elől.

Ott nyílt az ő ajtajuk, a harmadikon. Fehér, repedezett, a zsanérjain meglógó faajtó volt egykor cikornyás aranybetűkkel, amik már koptak, mióta apa elment. Csak ovác maradt belőlük, az is fénytelenül.

A fiú nesztelenül átlépett a küszöbön, az ajtó ezúttal is bezárult mögötte. Ketten éltek már csak a házban: a kis, beteges Kovács lány, akinek a lelkét erővel húzta a túlvilág, meg az özvegy, és mindketten aludtak épp. A fiú nem várhatott tovább — ha nincsenek együtt, ő és a lány, akivel egyszerre nőttek anyjuk méhében, a fiú elhalványul.

És ha túlságosan is elhalványul…

Megrázta a fejét, nem akart erre gondolni. Mélyet próbált sóhajtani, de a még életében megdagadt nyaka nem engedte. Krákogott, mint aznap éjjel, mikor megfulladt a betegágyon, és ez eszébe juttatta, hogy ő már nem szokott lélegezni. A halottaknak erre nincs szükségük. Már nem érezte a padlóból felszálló por állott szagát, mint régen, míg emlékezetből végighaladt a sötét folyosón, és befordult balra a konyhába, ahonnét az utcáról a fényt látta.

Ott voltak mindketten.

Először a húgát pillantotta meg. A lány a padlón, hevenyészve összedobált párnákon és paplanokon feküdt, szinte mozdulatlanul. A fiú sokáig figyelte őt a félhomályban, mire észrevette az enyhén fel-le mozgó mellkasát a takaró alatt. Aludt. Homlokán hideg verejték gyöngyözött, és a nyaka… A nyaka ugyanúgy kezdett megdagadni, mint a fiúé, mikor még életében megbetegedett.

A kis Kovács elfordította tekintetét. Anyja egy szék támlájára rogyva elszenderedett, kezében a ronggyal, amivel a lánya arcát törölgette. Nem is baj, hogy elaludt. Akkor legalább nem látja, ahogyan a lánya is elmegy. A fiú arra gondolt, éppen elég lehetett ott lenni, mikor ő megfulladt, nem kell még egyszer végignéznie. Csak remélte, hogy anya valamiképp megérti, hogy nem volt más választása: muszáj volt magával vinnie húgát, ha nem akarta, hogy ő maga végképp elhalványuljon.

A lányhoz lépett, mikor anya, mintha megérezte volna, hogy valami készülődik, magához tért. Keresztülnézett a konyha közepén álló, valamikori fián, akin nem fogott az idő, és a mosogatóhoz lépdelt, kicsavarta a rongyot. Az asztalon meggyújtott egy újabb gyertyát, aztán leguggolt, és lefelé görbülő szájjal gyengéden törölgetni kezdte a didergő lány arcát. Halkan motyogott magában, és a fiúnak közelebb kellett lépnie, hogy hallja a szavait. Riadtan arra gondolt, talán azért kezd megsüketülni, mert bármelyik pillanatban eltűnhet, ha nem viszi végre magával a húgát. Aztán meghallotta, hogy anya róla beszél. Halkan búgó hangon szólt eszméletlen lányához.

— Nem akarom, hogy a testvéred után menj…

A kis Kovács fiú megrettent. Anya talán tudta, hogy ő is ott van? Akkor miért nem hozzá beszélt?

Kiabált. Törékeny, sipákoló lélek-hangján üvöltött, de az előtte térdeplő nő mintha meg sem hallotta volna. Toporzékolt, talpa alatt élesen csattogott a csempe, de ezt csak ő hallotta, és ettől egészen elevennek érezte magát, majdnem annyira, mint a halála előtti utolsó éjjelen, mikor ébren tartotta őt a folyamatos köhögés. Odakintről a kóbor kutya riasztó csaholása is felhallatszott, a zajra az özvegy felpattant, és kitárta az ablakot. Közeledett a fegyverropogás. A nő a szája elé kapta kezét, lábujjhegyre állva próbált minél messzebbre ellátni a házak között, és a fiú tudta, hogy elérkezett az idő.

Letérdelt a húga mellé, és szelíden a nyakára tette hideg tenyerét. A kis Kovács lány tüsszögni kezdett, majd egyre csúnyábban köhögött. Anya háttal állt, még mindig az ablakból kihajolva, egyre szorosabban markolta a párkányt. Nem nézett hátra, mikor a száraz köhögés csatakos, mélyről szóló hörgéssé erősödött. Csak akkor fordult meg, mikor a lány hangja belesimult a feszülő éjjeli csendbe.

A két gyerek kézenfogva állt a konyha közepén. Többé nem látta őket senki, de együtt már nem halványodhattak el. A hajnali nap fényével búcsúztak el anyjuktól, nem sokkal azelőtt, hogy a katonák betörték volna a bejárati ajtót.

Néhány furcsaság egy író életéből

Azt hiszem, nem véletlenül mondják, hogy az írók és az írópalánták csodabogarak. Nemcsak, hogy máshogy látjuk a világot, hiszen mindenre hajlamosak vagyunk lehetséges történetösszetevőként tekinteni, de akad pár kézzelfogható furcsaság, amit azok, akik sosem írtak történeteket, nem igazán érthetnek meg.

A következőkben csak néhányat szeretnék ezek közül felsorolni, azokat, amik az én életemben leginkább jelen vannak. Ez a bejegyzés most amolyan „használati utasítás”, ami a legtöbb íróra — tapasztalataim szerint legalábbis — igaz, úgyhogy mutassátok meg az értetlenkedő rokonaitoknak/barátaitoknak is a listát!

1. A böngészőm előzményei

Nem, nem kell megijedned, ha a gépemen böngészve azt látod, hogy a közelmúltban rákerestem, hogyan lehet minél rövidebb idő alatt eltüntetni egy holttestet. Ráadásul attól, hogy fiatal nő vagyok, még rákereshetek a terhesség korai tüneteire is, ettől még nem biztos, hogy anyai örömök elé nézek. A sátánista motívumok meg igenis érdekesek, bárki bármit mond! Sőt, szerintem az sem beteges, ha arra kerestem rá, hogy ugyan milyen hatással lenne a Földre, ha egy helyett két holdja lenne… (És egyáltalán, miért szaglászol az előzményeim között?!)

Szerencsére az internet olyan, mint egy óriási, végtelen könyvtár, bármit megtudhatunk, amire szükségünk van a következő történetünkhöz. Éppen ezért az előzményeim miatt nem kell aggódnod, én nem kattantam meg (esetleg az egyik szereplőm igen, és ezért írtam be a Google-be a skizofrénia tüneteit). Egy írónak kutya kötelessége mindig hiteles információkat írni a történetébe, akkor is, ha némelyik csak egy kósza gondolatként szerepel a szövegben. Nem téveszthetjük meg az olvasóinkat, minden apróságra oda kell figyelnünk, ráadásul néha nemmindennapi témákkal is foglalkozunk. Ez egyáltalán nem ördögtől való: például a holttest eltüntetése lehet egy bűnügyi regény alapja, illetve lehet életében először terhes a szereplőm, vagy megpróbálok egy új világot kitalálni a science-fiction történetemhez.

2. A számítógép fölé görnyedve töltött órák

Hogy? Hogy már sok órája ülök a gép előtt és a külvilágról tudomást sem véve csak pötyögök? És hogy ezzel számottevő időt pazarolok el az életemből?

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az életemet nem a számítógép előtt ülve kell leélnem, meg hogy odakint milyen kellemesen csicseregnek a madarak, meg a friss levegő kell a szervezetemnek, de én most írok. És ha engem elkap az ihlet, a hangulat, a munkakedv, nevezzük akárminek, akkor igenis képes vagyok hosszú órákon keresztül csattogni a billentyűzeten, írni az újabb és újabb jeleneteket, és közben szinte teljesen kizárom a külvilágot.

Néha azt látod, hogy nem gépelek, csak kattintgatok, de olyankor az 1-es pont lép életbe, és valószínűleg (vagyis jobb esetben) nem a Facebookon böngészek, hanem kutatómunkát végzek a következő történetemhez. Esetleg mások munkáit olvasom, vagy egy saját régebbi írásommal foglalkozom, vagy írástechnikai anyagok olvasásával fejlődöm. Egy a lényeg: én ilyenkor nem csak üres fejjel tekintek magam elé, hanem dolgozom, és számomra ez a munka/hobbi az egyik legfontosabb az életemben.

Ja, és még egy lényeg: csak abban az esetben zökkents ki ilyenkor, ha a) ég a ház, b) kitört a zombiapokalipszis vagy c) kész az ebéd.

3. Borzalmasnak titulált könyvek a polcomon

Soha senki nem érti, hogy ha kézbe veszek egy könyvet, amiről kiderül, hogy bűnrossz (vagy még jobb, ha már előre tudom, hogy az lesz!), akkor azt miért nem teszem félre, miért kell nekem mindenáron befejezni. Plusz pont az értetlenkedők részére, ha állandóan hangosan panaszkodom, hogy mennyire utálom ezt a könyvet, mégis hogy jelenhetett ez meg, esetleg azzal fenyegetőzöm, hogy kivágom az egész kötetet a csukott ablakon át.

Szerintem néha igenis időt (és életkedvet) kell áldozni azokra a könyvekre is, amik nem nyerik el a tetszésünket. Tulajdonképpen ez az egész arról szól, hogy más szövegében a hibát mindig sokkal könnyebb észrevenni, mint a sajátunkban, szóval ez tulajdonképpen egy tanulási folyamat. Megvizsgálom a kéziratot az elejétől a végéig, próbálom „írói szemmel” nézni, és meghatározni a felmerülő problémákat. Ha a hibákat tudatosítani tudom, akkor később ezeket felismerhetem a saját írásaimban is, és kigyomlálhatom a gyengébb részeket. Végül is így könnyebb, meg inkább én találjam meg így a saját hibáimat, mint egy olvasóm vagy a szerkesztő.

 

Az én életemben ezek a leggyakrabban előforduló furcsaságok, ráadásul ezek szerintem tipikusak is, így a legtöbb író és írópalánta számára ismerősek lehetnek. Nyugodtan mutassátok meg a nem író ismerőseiteknek, akik folyton megkérdőjelezik az ép elmeállapototokat, hivatkozzatok ezekre! 🙂 Esetleg ki tudjátok valamivel egészíteni a listámat? Nektek milyen írós furcsaságaitok vannak, amit nem érthetnek azok, akik ilyesmivel még nem próbálkoztak?

1234