• Home
  • /
  • Author: Daremo

Bétázásról I. Mi az a bétázás, és kinek hasznos ez?

A cikkekről

Egy új cikksorozat keretében szeretnék minél több tudnivalót és előnyt bemutatni a bétázásról, ami minden író legjobb „barátja” kellene, hogy legyen. Ma egy rövid bejegyzés keretében a bétázáshoz köthető alapvető fogalmakat szeretném tisztázni, illetve magát a bétázás menetét; később pedig szó lesz arról, hogy milyen egy jó béta, mit kell megtennie az írónak a bétázás előtt és után, és végül fel fogok sorolni néhány olyan jelenséget, ami teljesen el tudja venni az ember kedvét attól, hogy önzetlenül segítsen más írópalántáknak. Tartsatok velem a következő hetekben. 🙂

Alapfogalmak

Bétázás: írós, amatőr írós körökben azt nevezzük bétázásnak, amikor egyik író a másiknak önzetlenül segít kijavítani a története hibáit, véleményt mond az alkotásról. Nevezzük még írós köröktől függően lektorálásnak is.

Béta: az a személy, aki a véleményt vagy javítást elkészíti. Nevezik még lektornak is.

Hogyan is zajlik a bétázás?

Lényegében nincs kőbe vésve a folyamat, a fontos az, hogy neked és a bétádnak is megfeleljen. Van egy kifejezetten bétakeresésre létrehozott Facebook-csoport (Világ BÉTÁI egyesüljetek!), ahol a legtöbb felkínált történetre legalább két-három lehetséges béta is ugrik, úgyhogy én melegszívvel ajánlom mindenkinek ezt a csoportot — nemcsak annak, aki úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, hanem annak is, aki teljesen elégedett magával, ugyanis nincs olyan írás, amit ne lehetne még pofozgatni.

Általában azért a legtöbb blogos és írós csoportban felüti néha a fejét egy-egy olyan bejegyzés, hogy valaki segítséget keres (vagy ritkábban: felajánl) egy történet javításához. Ha a két fél megegyezik a részletekben, akkor már bétázásról beszélünk!

Leggyakrabban e-mailben vagy Facebookon keresztül történik a kommunikáció: az író elküldi a történetét a bétájának, aki azt elolvassa, és visszaküldi a hibák megjelölésével a szöveget, ezután pedig ezeket az író kijavítja, vagy ha valami nem világos számára, akkor megbeszéli azt a bétájával. Ilyen egyszerű, nincs benne semmi ördöngösség: a történet jobb lesz, és mindkét fél boldog.

Miért jó ez az írónak?

Nyilván ezt egyszerűbb megérteni: mert fejlődik ő is, és az írása is. Ha nem utasítja el a segítséget (erről majd egy későbbi cikkben fogok bővebben írni), nem úgy éli meg a bétázást, mint egy ellene való támadást, akkor hamar rá fog jönni, hogy mik a típushibái, mikre kell jobban figyelnie, pár dolgot akár már egyetlen javítás után megtanulhat.

Sokan azt hiszik, hogy elég, ha saját maguk átolvassák a történetüket legalább ötször, de el kell keserítenem őket: közel sem elég. Főleg közvetlenül a megírás után tapasztalom magamon is azt, hogy képtelen vagyok észrevenni a legnyilvánvalóbb hibákat is, mert én pontosan tudom, hogy mit akartam írni, és a saját agyam képes becsapni. Így történt például, hogy egy néhány héttel ezelőtti cikkben azt írtam, hogy „bemenni a könyvespolcba” — utólag teljesen egyértelmű, hogy nem a könyvespolc a megfelelő szó, de hiába olvastam át többször is azt a cikket, nem vettem észre. A hibák azonban nemcsak ilyen jellegűek lehetnek: például te, mint író, ismersz egy titkot, egy jellemvonást, egy múltbéli töredéket, amivel teljesen összeáll a sztori, de valami folytán elfelejted beleépíteni a történetbe, vagy túl későn derül ki. Ez esetben lehet, hogy számodra teljesen egyértelmű minden, míg az olvasó csak a fejét kapkodja, mert nem érti, miért nem áll össze előtte az egész.

Nem árt belegondolnod abba is, hogy néhány dologhoz te sem értesz, és sokszor nem elég a Google használata, hogy egy adott témában teljesen otthonosan mozogj. Például ha egy számodra teljesen ismeretlen mesterséget adsz a főhősödnek, akkor az ezzel foglalkozó jeleneteket nem árt átolvastatni egy olyan személlyel, aki érti a dolgát, még ha ez a szomszéd Jani bácsi is, aki ifjú korában kovács volt, mint a te főszereplőd.

Pár olyan dolgot soroltam csak fel, ami miatt hasznos, ha egy író bétáztatja a művét. Még nagyon hosszan ki lehetne egészíteni a listát, de a végtelenségig én sem szeretném sorolni; remélem, minden író és írópalánta megértette, hogy a bétázás mindannyiunk számára nélkülözhetetlen.

Miért jó ez a bétának?

Mármint azon kívül, hogy önzetlen cselekedetével segíti a másik írópalántát, és ezáltal letudja a napi jócselekedet-adagot?

Nem hazudik az a mondás, hogy az ember, míg más szemében a szálkát is észreveszi, addig a sajátjában a gerendát sem, és ezt érthetjük az írásainkra is. A másik írására úgy tudunk nézni, mint ahogyan a saját, minden pontjában ismert világunkra sosem. Észrevesszük benne a hiányosságokat, a hibákat, a suta párbeszédeket, a magyartalan mondatokat, az ügyetlenebb leírásokat, a logikai bakikat. Minél többet foglalkozunk azzal, hogy direkt szerkesztő módba kapcsolt figyelemmel olvasunk át írásokat, annál hamarabb építjük be az így észrevett, megtanult hibák felismerését és elkerülését a saját írói eszköztárunkba.

És ezt nem csak úgy a kisujjamból szoptam ki: minden ember, aki segíteni szokott mások írásainak kijavításában, azt mondja, hogy rengeteget lehet tőle fejlődni.

Én például azt is szoktam, ha nagyon félrecsúszott írással találkozom (pl. szinte nincs semmi karakterábrázolás, vagy van egy hatalmas logikai bukfenc a történetben, vagy rossz az információadagolás), hogy megpróbálom kitalálni, én hogyan javítanám ki, hogyan írnám át az adott történetet. Ezeket a gondolatokat nem igazán szoktam a történet írójával megosztani, mert ilyenkor jobbára a saját szájízem szerint alakítom fejben az ő történetét, és sosem akarnám ezt bárki másra ráerőltetni. Ezek csak fejben elvégzett gyakorlatok, amik segítenek az én fejlődésemben — az író ebből annyit fog megkapni, hogy szerintem mi a hiba, mit kellene javítani.

Láthatjuk, hogy a bétázás nemcsak az írónak kedvez, de magának a bétának is. Szerintem mindkét oldalt ki kellene próbálnia legalább egyszer mindenkinek! Nem kell nagy dolgokra gondolni: az is elég, ha egy kedves író barátunkkal közösen véleményezzük egymás írását, de vigyázzunk, hogy ne csapjon át a dolog egymás hátsó felének fényesre nyalásába! Akik még nem csináltak ilyet, azok beszéljék meg, tisztázzák le előtte, hogy a hibák kiemelése nem piszkálódásból, gonoszkodásból vagy irigységből született, hanem segíteni akarásból! (Van azért abban valami ironikus, hogy én is eljutottam odáig, hogy ha egy idegennek kommentet írok, akkor az elején és a végén is szükségesnek érzem leszögezni, hogy nem bántásból véleményezek így— erre is vissza fogunk még térni.)

Mikor kellene bétáztatni?

Tudnod kell, hogy minden írásod és megnyilvánulásod, amit kiteszel a netre vagy elküldesz valakinek (más írónak, kiadónak — tehát most nem bétázásra gondolok), az téged valamilyen módon jellemezni fog. Ha nem szeretnéd, hogy azt gondolják rólad az emberek, hogy szedett-vedett vagy, hogy nem becsülöd meg a saját írásodat még annyira sem, hogy a Wordbe beillesztve kijavítsd a leglátványosabb helyesírási hibákat, akkor bizony még azelőtt kell kijavítanod az írásodat, hogy bárhol elérhetővé tennéd.

Hidd el nekem, hogy sokkal könnyebb elviselni annak a személynek a kritizálását, akit erre kértél meg, mint amikor például a netre kitett írásod alá kommentelni kezdenek az emberek, hogy mit és hogyan rontottál el (én is mennyire kellemetlenül éreztem magam a könyvespolcos baki miatt, pedig nem volt nagy dolog!).

Onnantól kezdve, hogy kitetted az írásod az internet egy olyan szegletére, amit bárki megnézhet, elolvashat és véleményezhet, számíthatsz rá, hogy lesznek olyanok, akik kérés nélkül is leírják neked, ha valamit nem jól csináltál. Tökéletes történet ugyan nincs, és ha más miatt nem, akkor a saját ízlésétől való eltérés miatt bárki beszólhat egy írásra, de neked, mint (amatőr) írónak igenis meg kell tisztelned annyival az olvasóidat, hogy a lehető legtökéletesebb verziójában tárod az emberek elé az írásodat. És ebbe bizony beletartozik az is, hogy megkérsz valakit, hogy nézze át.

Leggyakrabban a rémesen rossz helyesírás megemlítésénél szoktam azt a választ kapni, hogy az írónak egyáltalán nem kell törődnie a mi drága anyanyelvünk szabályaival, elvégre majd ha egyszer kiadóhoz küldi, akkor az ott dolgozó lektor feladata ráncba szedni a szöveget, nem az íróé. Bizonyos helyzetekben ez még igaz is, hiszen senkitől sem várhatjuk el, hogy betéve megtanulja a teljes helyesírási szabályzatot, de szerintem igenis elvárható egy írótól, hogy minél jobban ismerje a mesterségének eszközét: a nyelvét, igen. (Az nagyon megmelengeti a szívemet, mikor valakitől azt olvasom, hogy diszlexiás, de mindent megtesz, hogy emiatt az olvasóknak ne egy hibáktól hemzsegő történetet kelljen olvasniuk, és tanulnak vagy segítséget kérnek. Kedves nem-diszlexiás társaim! Ha egy diszlexiás személy erre képes, akkor mi is legyünk azok!)

Összességében tehát bétáztatni mindenképpen azelőtt kell, hogy az internetre felteszed az írásodat, vagy elküldöd egy kiadónak. Pozitív benyomást akarsz tenni az olvasókban és a szakemberekben is, ezért nem várhatod tátott szájjal a sült galambot, azaz hogy majd egyszer talán valaki kijavítja neked az írásodat, hanem neked kell a lehető legjobban kidolgoznod. Az írás pedig pont az a szakma, amit nem kell teljesen egyedül csinálni.

 

Legközelebb felsorolom azokat a tulajdonságokat, amik szerintem minden bétának nélkülözhetetlenek. Tartsatok velem! 🙂

Ti kipróbáltátok már magatokat bétázott vagy béta szerepében? Hogy érzitek, tanultatok belőle? Vannak tanácsaitok olyanoknak, akik még nem mertek belevágni?

Kedves írópalánta, olvastál már valaha könyvet?

Minden valamire való írós tanácsokat osztogató cikk az írás alapjának nevezi meg az olvasást. Alapvető technikákat tanulhatunk meg mások műveiből, kikerülhetjük a sokszor előforduló kliséket, növeljük a szókincsünket — csak hogy párat említsek az olvasás jótékony hatásai közül, ami ránk, kezdő és gyakorlott írókra vonatkozik.

Éppen ezért döbbent meg engem, hogy az írói oldalakon és blogokon járva egyre gyakrabban ötlik fel bennem a kérdés: vajon azok a fiatalok, akik úgy döntenek, hogy alkotói pályára lépnek, elolvastak valaha életükben bármilyen könyvet? Látva, hogy mennyire alapvető dolgokat nem tudnak vagy rosszul gondolnak, amiket az egyszerű írópalánta kiküszöbölhetne vagy megtudhatna, ha maximum 5 darab regényt elolvasott volna élete során, sokszor arra a szomorú következtetésre jutok, hogy néhányan anélkül akarnak írói babérokra törni, hogy valaha is minőségi irodalmat vettek volna a kezükbe.

Számomra ez már csak azért is érthetetlen, mert ha nem olvasnak könyveket, akkor nem világos, hogy miért akarnak írni. Mi volt az az élmény, ami elindította őket ezen az úton? Emlékszem, én akkor ültem le először regényt írni (mármint kifejezetten regényt, nem meséket), amikor vártam a Harry Potter-sorozat utolsó részének megjelenésére. Annyira magával ragadott a könyvek világa, hogy képtelen voltam kivárni, míg megtudom a kis varázslótanonc kalandjainak végét, inkább kitaláltam és papírra vetettem a magam verzióját. Azt hiszem, nekem ez volt az első tudatos lépés az írás útján, még tizenegy-tizenkét éves koromban.

Annak, aki nem olvas, mi adta meg a kezdő lökést? Miért akar részese lenni egy olyan világnak, ami sosem szippantotta őt be?

Nem azért kezdtem el ezt a cikket megírni, hogy választ adjak a fenti kérdésekre. Megvan ugyan a magam verziója, egy elképzelés, de távol álljon tőlem, hogy bárkiről is ismeretlenül levonjak bármiféle következtetést. Így csak néhány olyan információt szeretnék itt felsorakoztatni, amit mindenki ismerhet, aki életében legalább öt könyvet elolvasott.

1. A fülszöveg és a prológus nem ugyanaz

Ezzel a problémával nemrég pont foglalkoztam, a 8 alapvető kezdő írói fogalomzavar c. írásomban, de megteszem még egyszer, hogy biztosan mindenki megjegyezze. 🙂 Tehát sokan keverik a két fogalmat, pedig két nagyon is különböző részei ezek egy történetnek.

A fülszöveg amolyan kedvcsináló, rövid, a történet végét nem lelövő tartalom. Ez szokott lenni a könyvek hátulján vagy a külső papírborító behajtott fülén, és azt a célt szolgálja, hogy felkeltse a könyvvásárló érdeklődését a történet iránt, de ne áruljon el túl sokat a csattanókról.

A prológus tulajdonképpen egy nulladik fejezet, ami valamilyen szempontból elkülönül a történet többi fejezetétől. Lehet ez egy visszatekintés a múltba, előrevetítés, tulajdonképpen a képzeleted szab csak neki határt. Nem tartalmi összefoglaló, hanem tényleges fejezet, ez a lényeg.

2. A prológus és az epilógus nem kötelező

Elég közkedvelt tévhit az is, hogy legelőször egy történet prológusát kell megírni, és csak azután jöhet a lényegi része. Ha kinyitsz találomra néhány regényt a polcról, vagy legalább elolvastál életedben kettő kötelező olvasmányt, akkor rájössz, hogy a történetek többségének nincs is prológusa és epilógusa. Lehet, de nem kötelező, rajtad áll.

3. Egy történetben nincsenek képek…

…maximum egy grafikus illusztrációi, extraként. Szintén kifejtettem már korábban (Kell-e Szereplők menüpont egy történetes blogra?), hogy addig nincsen semmi baj a képi tartalommal, míg azzal valamiféle pluszt adsz hozzá a történetedhez. Onnantól kezdve, hogy a hiányos írói eszköztáradat próbálod meg kipótolni azzal, hogy a történetben megjelenő dolgokat nem a szavaiddal írod le, hanem szemléltetésként beszúrsz egy képet, az már nem helyes. Egy igazi történetben ez nem így működik, maximum a mesekönyvekben.

4. Nincs olyan, hogy „tökéletes hosszúságú” fejezet vagy történet

Rengetegszer láttam írós csoportokban, de még Ask.fm-en is a kérdést, hogy ugyan milyen terjedelmű az ideális hosszúságú fejezet. És hány olyat láttam, hogy valaki ezt egy pontos értékkel meg szerette volna válaszolni!

Amikor tizenöt voltam, el szerettem volna kezdeni egy fanfictiont az akkori kedvenc zenekaron tagjairól. Akkor éreztem először úgy, hogy ideje lesz feltölteni egy folytatásos történetemet egy írós közösségi oldalra, az akkor még élő Anime-fanfiction Style-ra. Egy velem egyidős írópalánta ismerősömet kérdeztem meg, hogyan is szokott arrafelé menni a publikálás. Ő pedig határozottan kijelentette: csak figyeljek, hogy az egyes fejezetek négy oldal hosszúságúak legyenek! Az az ideális!

Évekbe telt, mire kineveltem magamból ezt a baromságot. Most pedig azért írok a Scrivener teljes képernyős módjában, hogy véletlenül se kösse meg a kezem a papírok számának látványa. Azóta zavar.

Te, kedves írópalánta, aki félsz, hogy túl rövid vagy túl hosszú lesz a fejezeted: nyiss ki öt könyvet a tartalomjegyzéknél, és vesd össze, átlagosan milyen hosszúak a fejezetek! Eltérő eredményeket fogsz kapni. Ugyanis senki sem tudja pontosan rajtad kívül, hogy milyen terjedelemben kell megírni a történetedet. Ha túl alacsony szószámba akarod beleszuszakolni a sztorit, könnyen lehet, hogy kispórolod belőle a lényeges leírásokat, míg ha mindenáron el akarod nyújtani a történéseket, mint a rétestésztát, a végén szörnyen túlírt lesz a műved. Ne görcsölj, csak írj! Az sem baj, ha nem lesz minden fejezet ugyanakkora terjedelmű. Úgy írj, ahogyan a TE történeted megkívánja!

5. Magyar történetnek magyar címe van

Tudom, sok olyan könyvet látunk, amin gigászi betűkkel tüntették fel az angol címet, és alatta egészen hangyányival a magyart — de éppen azért, mert ezek a történetek fordítások, így a magyar cím nem az eredeti! Sokan úgy keresik őket a mi polcainkon, mint a már ismert angol nyelvű regények fordításait, tehát könnyebb összekötni a magyart az eredetijével.

Egy eredetileg is magyarul írt történetnek, hacsak nincs különleges indoka az angol nyelvű címnek (pl. a főszereplőd neve a cím, vagy olyan nyelvterületen játszódik, ahol az adott kifejezés sokkal többet mond az eredeti nyelven, satöbbi), illik magyar címet adni. Hidd el, egy megkapó szóval, szókapcsolattal még azok is rá fogod tudni venni, hogy kattintsanak a magyar címre, akik valamiféle elvből maguktól nem tennék.

Hiába hangzik egzotikusabbnak az „I love you”, mint a „Szeretlek”, attól még ugyanolyan semmitmondó a történet szempontjából, mint magyarul. A legtöbb amatőr író angol címválasztásánál pedig pontosan azt érzem, hogy egy közhelyes, semmitmondó kifejezést szeretnének többnek mutatni, mint ami. Mielőtt adsz egy angol címet a történetednek, gondolkodj el: magyarul illeszkedne ez a sztoridhoz? Elmond róla valamit, vagy furán hangzik, nem oda illő? Ha nemmel felelsz, akkor tudd, hogy angolul sem fog hozzá illeszkedni, csak magadat csapod be. 🙂

Azokról pedig, akik szerint az angol „jobban hangzik és kész”, én nem szeretnék túl sokat írni. Ha nem szereted a saját anyanyelvedet, miért akarsz vele történetet írni? 🙂

 

Az általam felsorolt információk ténylegesen elérhetőek mindenki számára, aki szokott olvasni. Fontosnak tartom azonban leszögezni, hogy nem elég amatőr írótársaink történeteit bújni: igen, őket is kell támogatni, de legtöbbet a már ellenőrzött, javított, kiadott történetektől tanulhatunk. Ne vessük el a könyveket, főleg akkor, ha írni szeretnénk. Az olvasás jelenti a legelső lépcsőt az íróvá válás útján, de ha ezt kihagyjuk, akkor a további lépcsőket már el sem érhetjük.

Nektek melyik olvasmány adta a kezdőlöketet az íráshoz?

8 alapvető kezdő írói fogalomzavar

Amikor elkezdesz írni, természetes, hogy abban az új világban, amibe a művészeted által beléptél, még nem ismered az összes szakkifejezést, a szabályokat, a lehetőségeket, amikkel élhetsz, és bizony előfordul, hogy miközben mesélsz egy nálad tapasztaltabb írópalántának, az illetőnek ketté állnak a fülei a mondandódtól.

Én azt mondom, hogy irreális elvárás lenne az összes tollforgatótól számon kérni bizonyos szakkifejezéseket, főleg akkor, ha éppen csak belecseppentek az internetes publikálás világába. Tulajdonképpen egy alkotást sem az határoz meg, hogy az írója pontosan ismeri a helyes irodalmi kifejezéseket a művére: írhatsz jól novellát akkor is, ha regénynek nevezed, maximum majd valaki kijavít, hogy az bizony nem regény. 🙂 De ahogy egyre többet írsz, egyre többet tapasztalsz, minél több írót és írópalántát megismersz, egy idő után nem árt tisztában lenni bizonyos fogalmak jelentésével, mégpedig két okból. Az egyik pontosan az, hogy ne álljon ketté a másik író füle a szavaidat hallgatva, a másik pedig, hogy ez is hozzátartozik a tanulási folyamathoz. Azáltal, hogy tudod például, hogy mit írsz, könnyebben találsz a tiédhez hasonló műveket, amikből tanulhatsz, egyszerűbb kérdéseket feltenned a többieknek (és ha jól kérdezel, hasznos választ is előbb kapsz), és úgy egyáltalán, nem kelted annak a benyomását, hogy teljesen hozzá nem értő vagy. Minél régebb óta tanulsz valamit, annál több szakkifejezés kell(ene), hogy rád ragadjon.

Összegyűjtöttem néhány gyakran összetévesztett vagy nem ismert kifejezést, ami szerintem tényleg alapvető az amatőr írók szótárába. Nem kell semmiféle komolyra, elmélyültre gondolni, olyan apróságokat fogok felsorolni, amikre a legtöbben akár nem is gondolnának, de ha komolyabban szeretnétek az írással foglalkozni, akkor nem árt tisztában lenni velük. Előre leszegezném itt is, hogy ez a lista nem mások kigúnyolásáért született, hanem segíteni akarásból. Ha valaki magára ismert, hogy hibásan használt egy fogalmat, akkor nyugodjon meg, egyetlen konkrét személyre sem akarok mutogatni: ezek mindegyikét már legalább tíz embernél láttam, ezért tartom fontosnak, hogy beszéljünk róla.

1. Írok — Írók

Helyesírással kezdeném, mert ez viszonylag kilóg a lista többi eleme közül, viszont olyan gyakran látom az interneten, hogy rosszul használják, hogy muszáj megemlítenem.

Az ige szótöve: ír. Ez egyszerű, a jelentése nem is szorul magyarázatra.

De akkor mi a különbség az írok és az írók között? (Megjegyzem, hogy ha valaki már a hosszú í-t le tudta írni, akkor nem hiszem, hogy az ékezethiány állna a hiba mögött.) Hosszú ó-val (író) azt a szakmát jelenti, amit mi mindannyian űzünk vagy űzni szeretnénk (nézőpont kérdése, kit tartunk írónak), aki megírja a történeteket, amiket jó esetben kiad egy kiadó. Az írok pedig egy ige, az ír ragozott alakja, ami azt jelenti, hogy ÉN éppen ebben a pillanatban űzöm a tevékenységet, és a történeteimet körmölöm a lapra. Nem általánosságban, hanem a jelenben.

Most azt kérdezed, miért foglalkozom ennyire butaságnak tűnő példával? Azért, mert nem egyedi eset, hogy valaki keveri a kettőt. Márpedig szerintem igenis elvárható, hogy aki történetírásra adja a fejét, az legalább azt helyesen le tudja pötyögni, hogy tulajdonképpen mivel foglalatoskodik.

(Helyesírási hibák nem érvényesek diszgráfiásokra, ékezethiányért nem kövezünk meg külföldit, akinek nincs ékezet a gépén, ésatöbbi. Muszáj leírnom, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, mert páran még így is magukra fogják venni.)

2. Prológus — Fülszöveg — Tartalom

Néhányan hajlamosak ezt mindet egy kalap alá venni, ezért most tisztítsuk meg a ködöt.

A prológus egy bevezető rész, ami valamilyen szempontból elkülönül a történet további részeitől. Nem a sztori tartalmát foglalja össze, hanem lehet egy előzmény, egy izgalmasnak ható jelenet a mű közepéből, adhat háttérinformációkat, lehet egy elmélkedés (és most ne menjünk bele abba, milyen a jó prológus, de adok hozzá egy cikket).

A fülszöveg és a tartalom között (blogos értelmezésben) tulajdonképpen kevés, inkább árnyalatnyi különbség van. Mindkettő egy rövid összesítést ad a történet lényegéről. A kis különbség abból adódik, hogy fülszövegnek leginkább az olvasócsalogató, figyelemfelkeltő (és ezt mindenféle eszközzel elérő) tartalmat szoktuk nevezni, míg maga a tartalom kifejezés nem sejtet ilyen többletfunkciót.

3. Novella

Ne szégyelljük a Wikipédiát segítségül hívni, alapvető információkat nagyon is jól tud. Szóval akkor mi is a novella?

„Cselekménye általában egy szálon fut, és egyetlen sorsfordulat köré épül. Legtöbbször kevés szereplő jelenik meg benne. Lezárására jellemző a csattanó.”

Nyilván a szabályok azért vannak, hogy körültekintően és következetesen megszegjük őket, tudja ezt a Wikipédia is, ezért használ olyan kifejezéseket, mint pl. „általában” vagy „legtöbbször”. Viszont alapvetően egy novellára ezek igazak. Rövid mű, amit a regénnyel ellentétben nem bontunk fejezetekre, bár hangsúlyozom, hogy általában, mert igenis előfordulnak ellenpéldák (pl. Móricz Barbárok c. novellája).

Kezdő írói körökben viszont elterjedt egy igazán értelmetlen szabály (?), amit én is sokadkézből hallottam vissza, és főleg emiatt került be a novella a listába. Szóval egyesek asztalveregetve azt hangoztatják, hogy novella minden olyan irodalmi mű, ami maximum 4 részes. Jó lenne azért egy kicsit gondolkodni! Mi az, hogy pont négy rész? Ki találta ezt ki, miért pont négy, és akkor most egy 200 oldalas történet is lehet novella, ha én négynél kevesebb részre bontom? Gondolkodjunk kicsit, olvassunk utána a dolgoknak (nyissunk ki valódi könyveket is!), ne higgyünk el mindent, amit egy internetes megmondóember blogján olvasunk! (Ne, nálam se higgy el mindent. Én is tévedhetek, gondolhatok mást, mint te, bár észre lehet venni szerintem, hogy kik azok az emberek, akik kutatómunkát végeznek, mielőtt leírnak valamit, és kik azok, akik leírják az összes sületlenséget, ami eszükbe jut, emlékezzünk csak a 16 jó és rossz tanács az írásról c. cikkre, az pont erről szól.)

4. Műfaj — Zsáner

Én ugyan nem emlékszem pontosan, hogy hanyadik osztályos irodalomórákon került elő az irodalmi műnemek és műfajok anyaga, de a Google egy hatodik osztályosoknak szóló szöveget adott nekem ki, úgyhogy természetesen ez azokra nem vonatkozik, akik még nem tartanak itt, de a többiek szégyelljék el magukat minden egyes alkalommal, mikor megkérdezik valakitől, hogy milyen műfajú az illető regénye.

Tekintsük át, hogyan is épülnek fel a műnemek és a műfajok:

Tehát az irodalom három műneme a líra, az epika és a dráma. Ezeknek, ha úgy tetszik, az alkategóriái a műfajok, mint például az epikának a regény (csak hogy annál maradjunk, ami köreinkben legelterjedtebb). Tehát a regénynek, mint műfajnak nincs egy alműfaja, hogy romantikus, fantasy vagy sci-fi. Ezeket helyesen úgy hívjuk, hogy irodalmi zsánerek, és most megint a kedvenc írástechnikai blogomról mutatok meg egy nagyon hasznos zsánerösszefoglalót.

5. Évad — Rész

Blogregényeket és papíralapú regényeket is szoktunk bizonyos fejezetenként még felosztani, általában a könyveket így szedik szét több kötetre, valamilyen dramaturgiai egységenként (pl. a Harry Potterben minden rész/kötet Harry egy-egy iskolai tanévét veszi alapul). Ezt valamiért blogos közegben újabban évadnak szokás hívni, ami számomra teljesen értelmetlen, mert akkor ezzel az erővel hívhatnánk a fejezeteket is epizódoknak, ha már úgyis a filmsorozatoktól akarunk kölcsönözni. Mindkét művészeti ágnak megvannak a maga szakszavai, épp ettől szép, szerintem felesleges összemosni a kettőt.

6. Könyv — Történet — Kézirat

Mi a különbség történet és könyv között? A megjelenési mód. 🙂 Sokan szeretik a neten közzétett történeteiket a könyvüknek hívni, és ez bizony igenis szúrja egyes írópalánták szemét. Nem azért, mert az önbizalom halálos bűn lenne azok szemében, akiknek nincs, hanem mert sokunknak egy célunk, egy álmunk, hogy egyszer nyomtatásban, igazi könyvként jelenjenek meg a történeteink. Számunkra ez egy olyan cél, amitől sokszáz megírandó oldal, ezernyi történet és akár évek kemény munkája választhat még el, és azzal, hogy egyesek tudattalanul vagy éppen fellengzősen könyvként hívják az ugyanolyan értékű történetüket, mint a miénk, egyszerűen elbagatellizálják a fogalmat.

Kéziratnak a Könyvtár.hu oldal szerint ma már minden nyomdakész állapotú dokumentumot hívunk. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy neked olyan mintára kell formáznod a szövegedet, hogy már csak a nyomdába kelljen tolni, hiszen a kiadók is kéziratot, a történet szövegének nyers verzióját szoktak kérni a történetekből.

7. Béta

Blogos körökben így nevezzük azokat a személyeket, akik puszta kedvességből átnézik és segítenek kijavítani a történetünk szövegét. Nem keverendő össze a kiadóknál dolgozó lektorral, szerkesztővel és korrektorral, akiknek mind-mind más a munkakörük.

Mint az előző mondatból is nyilvánvaló, „segítője” nem csak az amatőr íróknak lehet, hanem a kiadottaknak is, ugyanis minden műre ráfér egy külső szemlélő gatyába rázása. A szerző nem mindig veszi észre a logikátlanságokat, a hiányosságokat a történetben, a nem megfelelő karakterábrázolást, sokszor még az elütéseket sem (mint pl. én is képes vagyok könyvesbolt helyett könyvespolcot írni), és nem azért, mert ne tudna jól írni vagy ne lenne tisztában a helyesírás szabályaival. Amikor egy szöveg felett már heteket-hónapokat-éveket görnyedtél, annyira benne élsz a történetben, hogy nehezedre esik észrevenni a saját hibáidat, például hogy egy fontos információt, amit te már magától értetődőnek tartasz, elfelejtettél megemlíteni a műben.

Nem ciki tehát megkérni egy vagy több embert, hogy segítsen jobbá tenni az írásodat, és nem utolsósorban rendkívül hasznos, ha ezt te magad teszed meg másokért! Nem azért, mert másokkal önzetlennek lenni jó érzés (bár nem elhanyagolható), hanem mert mások írásait javítva megtanulod, hogyan figyelhetsz oda tudatosan bizonyos hibákra, ezeket pedig bizonyos idő elteltével már saját magadnak is javítani tudod majd. Elleshetsz tippeket (nem másolásra gondolok!), módszereket a másik írásából, amiket a saját stílusodhoz igazítva te is felhasználhatsz. (Csak hogy biztosan tiszta legyen: ha olvasol egy nagyon jó írást, megvizsgálod, hogy mitől olyan jó, milyen módszerekkel érte el az illető, hogy neked ennyire tetsszen, mi az, ami a te írásodból esetleg hiányzik.)

8. Gondolatjel — Kötőjel

Érik már egy ideje egy külön poszt arról, hogy hogyan tudjuk megregulázni az MS Wordöt, például hogyan írhatunk kötőjel helyett gondolatjelet a párbeszédekhez. Mert ez a kettő bizony nem ugyanaz!

Gondolatjelet használunk a közbevetések jelölésére (erről bővebben A közbevetések helyesírása c. cikkben már írtam), párbeszédekben, vagy akár lazábban kapcsolódó mondatrészek között. (A teljes listát, és az egyszerűsítés kedvéért nem említett nagykötőjelet megtekintheted a Wikipédián.) Az egyszerűség kedvéért legegyszerűbb megjegyezni, hogy hol használjuk a gondolatjelet, mert bizony a kötőjel előfordulási formáiról sokkal többet lehetne írni (szintén jó hely a Wikipédia).

A lényeg, hogy a kettő egyáltalán nem ugyanaz, és bizony megvan mindkettőnek a maga helye a szövegben. Ezek nem ajánlatok, hanem helyesírási szabályok, amikkel igazából iskolában leginkább azért nem foglalkozunk eleget, mert kézzel írva egyáltalán nem feltűnő a kötőjel és a gondolatjel közti különbség.

A te történeted nem lesz rosszabb vagy jobb attól, hogy ezeket a szabályokat megtanulod, de egy sokkal profibb, hozzáértőbb összképet ad a történeted, ha pl. nem használsz az összes párbeszédnél kötőjelet (gondoltad volna, hogy a párbeszédek helyesírásáról is írtam már cikket?), hanem tartod magad a helyes gondolatjelhez.

 

Mint már a legelején is írtam, ezek igazán apróságok, amik összességében nem határozzák meg, hogy te jól vagy rosszul írsz, viszont olyan alapvető fogalmak, amikkel igenis illik tisztában lenni, ha már egyszer belevetetted magad az irodalom művészetébe.

Meséljetek: van ezek között, amiket ti sem jól használtatok eddig? Vagy emlékeztek még a kezdeti időkre, volt olyan kifejezés, aminek nem tudtátok a jelentését?

Visszahúz

Tartalom:
Mindenki életében van egy olyan szerelem, amit sosem lehet teljesen elfelejteni, bárhogyan is végződött. Aliz számára talán Simon jelentette ezt, bár erről ő maga sem tudott, míg szilveszter éjjel véletlenül össze nem találkoztak egy szórakozóhelyen.
Megírás ideje: 2017. április
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

 

– Már vagy egy éve láttalak utoljára.

Hiába lüktetett a fejemben a temperamentumos diszkózene, mintha egy pillanatra minden elnémult volna, mikor Simon a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett, hogy meghalljam a szavait. Bizsergett a bőr a nyakamon, ahogy szinte hozzám csapódott a lehelete. Úgy éreztem legalábbis, mintha szabályosan megütött volna az ismerős érzés. Csak korábban, mikor még együtt voltunk, inkább cirógatott a lélegzetvételeivel. A távolság és az idő megkeményítette a közénk álló teret.

Bólogattam, és közben mintha ismét dübörögni kezdett volna a zene. Néhány pillanat után jöttem rá, hogy csak a DJ kezdett bele egy új számba. Elfordítottam a fejem a mellettem ülő Simontól, kikémleltem a boxból az asztalunk felett, egyenesen az előttünk táncoló tömegre. Rita velem szemben állt a párja mellett, Ricsi még mindig ugyanúgy rázta a fejét a zene ritmusára, mint a többiek. De a barátnőm meg engem nézett. Rosszallóan vonta össze vastagon kihúzott szemöldökét, mindeközben a csípőjének ide-oda hullámzása egy pillanatra sem esett ki a lendületből. Rita egy kicsit felrántotta az orrát, kérdőn és haragosan egyszerre.

Míg a kezembe vettem az asztalon álló poharat, alig láthatóan megrántottam a vállamat. Aztán lehúztam a tiszta vodkát. Megborzongtam, elkaptam a tekintetemet a barátnőmről, és Simon felé fordultam.

Ő észrevette a néma beszélgetésünket Ritával, ő is a lányt nézte. Ismét a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett.

– Együtt jöttetek?

Megint csak bólintottam. Kiszáradt a szám, úgy éreztem, mintha porrá aszalódott volna a nyelvem. Ránéztem Simonra, nem szóltam semmit, csak az ujjammal a bárpult felé mutattam. Ő intett nekem, hogy maradjak, és elindult újabb italt hozni. Néhány percre egyedül maradtam: egy hatalmas, az újévet ünneplő tömeg közepén, ordító zenével a fejemben, és mégis egyedül, mintha egy fal választott volna el a többiek őrjöngésétől.

Míg Simon sorban állt a pultnál, én megint Rita felé fordultam. Ricsivel egymást átölelve, lassan andalogva forogtak a táncparketten, fittyet hánytak az éppen játszott dal pörgésére. Rita egyik kezével beletúrt a fiú tüsire nyírt hajába, közben a mutatóujjával olyan mozdulatokat tett, mintha rosszallná a viselkedésemet.

– Aliz! – tátogta a nevemet, de inkább csak a szájáról olvastam le, minthogy igazából hallottam volna. A zene egyre hangosabban szólt, együtt ütött a szívemmel minden egyes ritmust.

Simon visszatért, kezében két pohárral. Az egyiket, a vodkát felém nyújtotta, és én ezt is hezitálás nélkül kiittam. Futkosott a hideg a hátamon, közben pedig éreztem, hogy a fejemben egyre nagyobb a forróság.

Simon megérintette a blúzom ujja alatt a karomat.

– Aliz, ne idd olyan gyorsan, tudod, hogy nem bírod…

Kirántottam a karom a kezéből, és felpattantam az asztaltól. Elsiettem tőle, és ekkor áldottam a hangos zenét és a zsúfolt tömeget: a szilveszteri szórakozóhely tömött táncparkettjén egy-kettőre eltávolodtam a férfitől. Mint egy évvel korábban, a kocsmában is – ez a gondolat futott át rajtam, miközben a lábamat szedtem a mellékhelyiségek eldugott folyosója felé.

Odakint már nem dübörgött annyira a zene. Egy nyitott ablakon át vágtatott be a széllel a jeges, néhány percig még decemberi levegő. Belekapaszkodtam a párkányba, és kidugtam a fejem az udvarra. Mélyeket lélegeztem, és éreztem, ahogyan kezd a fejemben tomboló tűz is kihűlni.

– Legalább hozzám szólhatnál – hallottam meg kristálytisztán Simon érces hangját. Közelebb lépett hozzám, megállt a szomszédos ablaknál. – Mindig csak bólogatsz vagy rázod a fejed.

Görcsösen szorongattam a párkányt, és nem fordultam Simon felé. Szükségem volt a kapaszkodóra, mert éreztem, hogy lassan a fejembe száll az alkohol. Nem akartam elismerni, de a férfi, akit régen szerettem, nagyon is jól ismert, tudott rólam mindent, még azt is, hogyan hat rám a vodka. Egyre tompábban érzékeltem: a zene már messzebbről szólt, az udvar képe odakint kissé elhomályosodott, és úgy tűnt, mintha kesztyűt húztam volna, alig éreztem a kezemben a fagyos párkány tapintását. Az alkohol, jutott eszembe, és a gondolatra mosolyognom kellett.

– Min nevetsz? – próbálkozott kitartóan Simon.

Megrántottam a vállamat, ő pedig morogni kezdett magában. Egyszerre élvezni kezdtem, hogy kínozhatom őt a hallgatásommal.

– Ne csináld már, Aliz…

Közelebb jött. Két lépéssel mellettem termett. Ugyanannál az ablaknál álltunk, vacogtunk. Odabentről üdvrivalgás zaja hallatszott ki, és egy buta kis hang a fejemben azon szórakozott, hogy a szél, ami megfagyaszt mindkettőnket, mostantól már januári szél.

Simonon a fekete, sárga csíkos szegélyű kabátja volt. Csak a ruha ujját láttam magam előtt, meg a munkától kérges tenyerét, ahogy a párkányon pihentette a kézfejét. Régen mindig azzal az ostoba viccel piszkáltam, hogy egy nap majd véletlenül levágja a műhelyben az egyik ujját. Megszámoltam: a jobb kezén még megvolt mint az öt. Azon gondolkodtam, hogy vajon a bal is rendben van-e, mire észbe kaptam, hogy nem szabadna aggódnom érte. Nem szabadna érdekelnie.

Mégis óvatosan oldalra sandítottam, a balját lazán a teste mellett tartotta. Ott is megvolt mind az öt.

Megköszörültem a torkomat. A hangom halkan, rekedten szólt.

– Örülök, hogy jól vagy.

Felemeltem a fejemet, egyenesen Simon arcába néztem. Mosolygott.

– Én meg örülök, hogy velem töltötted el az éjfélt is.

Vagy húsz percbe telt elbotorkálni a házukig. Én végig hangosan nevettem arra gondolva, hogy Rita tudta nélkül osontam ki a diszkóból Simonnal. Ő belém karolt, úgy botorkáltunk el néhány utcán át, míg be nem fordultunk a kapunál.

– Halkabban, a szüleim alszanak!

Csendesen, de tovább vihogtam. A bejárati ajtóban megpróbáltam levenni a cipőmet, de nem sikerült kikötnöm a fűzőjét, Simon segített benne. Aztán egymásra néztünk, és csak vigyorogtunk.

– Mutasd meg az új gitárodat! – suttogtam szinte hangtalanul. Simon kézen fogott, a mutatóujját az ajka elé tartva utasított, hogy maradjak csendben, míg a szobájába nem érünk. Utánoztam a mozdulatát, majd színpadiasan, feleslegesen nagy mozdulatokkal osontam el a szülei szobájának ajtaja előtt. Lopakodni jó. Tilosban járni is jó.

Simonnal és a vodkával minden olyan jó.

Az ágyon hevert a gitár, amit azután szerzett, hogy különváltunk. A kezébe vette, de a szülei miatt nem játszott le egyetlen hangot sem. Inkább csak nézte a hangszert.

– Berúgtam – motyogta.

– Én is.

– Tavaly szilveszterkor is együtt rúgtunk be.

– Emlékszem.

A száját néztem. Előző szilveszterkor le sem tudtam szakadni az ajkáról. Neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert ekkor lerakta maga mellé a gitárt, és rám nézett.

A fenébe is Ritával, ő mindvégig tudta, hogy ez lesz.

Az ágymatrac fájdalmasan nyikordult Simon alatt, ahogy egy hirtelen mozdulattal belém karolt, és közel rántott magához. Megint forrónak éreztem a bőrömet, de ezúttal csak ott, ahol ő hozzám ért: a számon, a nyakamon, a derekamon, a hasamon.

Mintha halk zenét hallgattam volna közben. Lágy, melengető dallamokat, erős lüktetéseket, szisszenéseket és sóhajokat, elmormolt imákat, a gitárhúrok csilingelő hangját és Simon duruzsolását, ahogy újra és újra a nevemet súgta. Aliz, Aliz, Aliz…

Összefonódtunk egymásban. A bennünk feloldódott alkoholban. Szilveszter éjjel, az ő szobájában, megint.

Hajnalodott, mire felriadtam. Az ablakon át a nap első sugarait láttam, el kellett telnie néhány másodpercnek, mire egyáltalán bele tudtam gondolni, hol vagyok. És hogy hogyan kerültem oda.

Simon mellettem feküdt. A pólója valahol a földön hevert, ő meg kibújt felsőtestével a takaró alól. Lefogyott, mióta legutoljára láttam majdnem egy évvel ezelőtt. Nem tett jót neki a változás.

Hosszú ideig magamban tartottam a levegőt. Mikor kifújtam, azzal a lendülettel fel is ültem az ágyban. Kissé már fájt a fejem, és tudtam, hogy reggelre ez csak rosszabb lesz.

Addig kellett lelépnem, míg Simon nem ébredt fel.

Óvatosan másztam le az ágyról, nehogy megnyikorduljon. Az én ruháim is szanaszét hevertek a földön, gyorsan összeszedtem és magamra kaptam őket. Aztán megálltam a szoba közepén, és körbenéztem.

Csak apróságok változtak, mióta nem jártam itt. A faliújságról eltűntek a közös fényképeink meg az én ballagási meghívóm. Lett egy új lámpája, egy egészen aprócska, az éjjeliszekrényen. Korábban mindig panaszkodott, hogy szüksége van egyre, de sosem vett. A szekrény polcán egy új persely állt, abba gyűjtötte az aprópénzt. Már nem abba a zöld műanyag dobozba, amit még tőlem kapott.

Észre sem vettem, csak mikor már kellemetlenné vált, hogy megint magamban tartottam a levegőt. Egy olyan szobában álltam, ami egykor szinte az enyém volt, aminek minden pontját úgy ismertem, mint a tenyeremet, és mégis idegenként álltam a közepén.

Még Simon is más ember volt, mint egy évvel azelőtt.

Idegesen néztem ismét körbe. Egy árulkodó jelet kerestem, egy fényképet egy lányról, egy ott felejtett női ruhadarabot, bármit, ami arról mesélt volna, hogy Simon továbblépett. Nem találtam semmit, és ez megnyugtatott: Simon tehát nem tette ugyanazt, mint amit velem művelt egy évvel korábban, alig néhány héttel szilveszter után. Most nem lesz olyan lány, aki zokog amiatt, hogy a párja az alkohol gőzében más karjába bújt.

A kabátomért nyúltam, amit korábban az ágy végébe gyűrtem. Tudtam, hogy ami történt, annak sosem szabad megismétlődnie. Csendesen nyitottam és csuktam be magam mögött Simon szobájának ajtaját. Mint ahogyan reméltem is, a család még mindig nem szokott rá, hogy éjszakára bezárják a kaput, és most az egyszer ennek igazán örültem.

Befújt a kabátom alá a fagyos, januári szél. Lökdösött előre, ahogy szaporán szedtem a lábamat hazafelé. Mintha azt mantrázta volna, hogy nem vagyok elég gyors. Hamarabb kellene hazaérnem. Még azelőtt, hogy Rita odatelefonál a Tomival közös lakásunkba, hogy felriassza az igazak álmából a páromat, és kérdőre vonja, vajon tudja-e, hol is töltötte a barátnője a szilveszter éjszakát.

– Ali, Aliz, Aliz… – susogta a szél a kihalt utcákon, és én védekezve szorosabbra húztam magamon a kabátot.

 

Kell-e Szereplők menüpont egy történetes blogra?

Sok amatőr író kezdi pályafutását egy internetes oldalon: lehet saját blogja, vagy feltöltheti az írását egy kezdők számára létrehozott oldalon, pl. Wattpaden, Merengőn. Utóbbi oldalaknak ugyan több fajtája van, de jelen bejegyzésben csak azokról szeretnék szót ejteni, amik némiképp hasonlítanak a Wattpadhez, tehát az írás szövegéhez fel lehet tölteni más jellegű tartalmat is, képet vagy videót. Szerintem egy kezdeti lökés megadásához mindenképp célszerű ezen oldalak valamelyikére (akár saját blogra) feltölteni az írásainkat: képes feltölteni az amatőr író csekély önbizalmát, ha azt látja, hogy az emberek értékelik a munkáját, amibe ő (jó esetben) több órát és rengeteg energiát belefektetett.

Ma már azért a blogok (egységesen fogom így hívni azokat az oldalakat is, amiket az előbb leírtam, az egyszerűsítés végett) eléggé kinőtték a szerepüket, és rengeteg olyan extrát képesek felvonultatni, amik hiányoznak egy papír alapon megjelent regényből. Egyáltalán nem azt mondom, hogy blogon írni jobb vagy megbecsültebb, mint kiadott könyvvel bírni (elvégre szinte minden kezdő efelé orientálódik lassan), csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy milyen pluszokkal tehetjük élvezetesebbé a netre feltöltött írásainkat. Hiszen ha adottak bizonyos lehetőségek, akkor azokat ki kell használni, de nyilván nem mindegy, hogy hogyan.

A bejegyzés címében már utaltam rá, hogy vannak olyan blogok, amik kifejezetten egyetlen regény publikálására készültek el (más oldalakon pedig az egyes történeteket értelemszerűen különválasztják), az oldal teljes kinézete, címe, URL-je egy történetre fókuszál. Ezeken a blogokon jelent meg az az igény, ami mára már szinte elvárássá erősödött: legyenek bizonyos kötelező elemei egy ilyen blog menüjének.

Blogkritikákkal foglalkozó oldalakon, „hogyan kezdj bele a történetes blogodba” témájú bejegyzésekben mind írják, íme az általánosított lista: legyen fülszöveg(nek keresztelt tartalom), külön menüpont a szereplők felsorolásának, a történethez készült Youtube-trailernek (bemutató kisfilmnek), a fejezetek belinkelésének. Ha ezek közül bármelyik is hiányzik, akkor bizony csúnyán néz rád a véleményező, hiszen ez mind kell, ha pedig te magad nem értesz például a videók elkészítéséhez, akkor kérj meg valakit. Csak legyen. Mert kell.

Én azt mondanám, hogy ezek az extrák alapvetően akár hasznosak is lehetnek egy történetes blogban, de két hatalmas problémát látok velük kapcsolatban: az egyik a már előbb is említett kényszer (tehát a te történetes blogod nem teljes, ha nincs meg az összes kötelező elem), illetve az, hogy egyesek nem extraként, hanem az írásukban fellelhető hiányosságok pótlékaként használják ezeket. Azt szeretném ma megmutatni nektek, hogy én mit tartok hibásnak, és szerintem hogyan lehetne ezeket az elemeket hasznosan felhasználni egy blogon. Természetesen ez az én véleményem, így ha valaki nem ért egyet, nyugodtan mondja, szokás szerint bárkit meghallgatok, amíg észérvekkel jön — de hozzá kell tennem, hogy megint olyan témáról van szó, amivel kapcsolatban több író- és bloggertársam véleményét ismerem, és mind hasonlóan gondolkodnak, mint én.

1. A kényszer

Engem inkább megnevettet, mikor egy „komoly” történetes vagy véleményezős blogon azt olvasom, hogy kötelező bizonyos menüpontokkal ellátni a blogunkat. Kevesebb lesz a világ, ha az én regényem mellé nem töltöm fel azoknak a hírességeknek a képét, akik az én fejemben elszínészkedik a történetemet? Rosszabb az én történetem, ha nincs feltöltve egy úgysem jogtiszta anyagokból összeollózott videó a tartalommal a Youtube-ra?

Én alapvetően egy blogregénytől azt várom el, amit egy igazi, kiadott történettől: hogy szórakoztasson, anélkül, hogy közben a fejemet ráznám vagy fintorognék. Ennyi, nincsenek nagy igényeim: győzzön meg a szöveg maga, az extra tartalomnak pedig maximum örülök, de csak akkor, ha már eleve tetszett a történet.

Két elemet tartok kötelezőnek egy történetes blogra. Az egyik a fülszöveg vagy tartalom feltűnő helyre írása. Az igenis zavaró, ha az ember felmegy egy blogra, és nem tudja eldönteni, hogy egyáltalán milyen témájú írást lát. Néhány sor gondolatjelekkel kezdődik, akkor ez most regény, vagy valaki ilyen élethűen meséli el a saját életét? És ha ki is derül, hogy történet, akkor milyen zsáner? Egy aranyos, romantikus történet gimnazistákról, egy saját világban játszódó fantasy vagy brutális horror? Sokszor a cím és a fotókból összevágott fejléc, illetve a dizájn színvilága nem teszi ezt egyértelművé. Egy rövid tartalom eligazítja az olvasót, hogy hol jár, mire számítson, az illető pedig el tudja dönteni, hogy kíváncsi-e az adott tartalomra, vagy sem. Manapság mindenki olyan görcsösen próbálja jól beosztani az idejét, és ha te végigolvastatsz valakivel két hosszú fejezetet, hogy a harmadikban jöjjön rá, hogy a sztori egyáltalán nem olyan irányba fog elmenni, mint amire ő számított, akkor szegény olvasó nagyon mérges lesz rád. (A példám felvet egy másik problémát is, az írói ígéret megszegését, de erről majd máskor.)

A másik kötelező elemnek a fejezetek linkelését tartom. Nem muszáj külön menüpontba, lehet oldalsávba, akárhogyan, de kell. Ha egy harmincfejezetes (vagy hosszabb) blogot szeretnék az elejétől kezdve elolvasni, akkor ne kelljen tíz percet eltöltenem azzal, hogy ötbejegyzésenként léptetem vissza a blogot a legalján. Előnyben vannak itt az írós oldalak (Wattpad), mert automatikusan listázza a rendszer a már közzétett részeket. A bloggerek pedig tanuljanak ebből.

A két felsoroltból szerintem egyértelműen látszik, hogy amit én kötelezőnek érzek, azok leginkább kényelem és funkcionalitás szempontjából lényegesek. Manapság az embereknek kevés idejük van olvasni, igenis kicsit meg kell küzdeni a figyelmükért. Általában kétféle vásárló akad egy könyvesboltban: az egyik a fülszöveget olvassa el, a másik az első oldalt. Neked ezeket a blogodon is nagyon egyszerűen elérhetővé kell tenned két kattintásból, úgyhogy élj a lehetőséggel, különben az olvasó visszateszi a történetedet a virtuális polcra.

2. A hiányosságok pótlása

A nagyobbik problémához értünk. Véleményem szerint egy blog extra tartalmai nem létezhetnek csak azért, mert az író ezekkel próbálja meg palástolni a hibáit, a hiányos szókincsét, a karakterábrázolással kapcsolatos nehézségeit, hanem ezeknek az elemeknek csakis és kizárólag valami pluszt kell hozzáadniuk magához a megírt történethez.

Az egyik probléma például a történet szövegébe beillesztett képekkel adódik. Igenis kellenek képek: hívogatóbb a szemnek egy hangulatos fotó vagy rajz, mind egy hatalmas szövegtömb, és akár azt is megmutathatja, hogy a jelenetben leírt helyzetet hogyan képzeli el az író. De a leírást nem helyettesítheti. Főleg kezdőbb íróknál látom az alábbi megoldást (vagy hasonló verzióját):

Reggel ezt a szettet húztam fel:

Írók vagyunk (vagy mi a szösz, szeretnénk azok lenni, értelmezés kérdése), és hacsak nem kisgyerekeknek írunk képes mesekönyvet, akkor nem helyettesíthetjük a szavainkat képekkel. Legtöbbször én ruhák, épületek vagy emberek leírását látom így helyettesítve, és csak arra tudok gondolni, hogy ezek az írópalánták nehézségnek érzik, hogy hitelesen, jól mutassák be ezeket az elemeket. Semmi probléma, nem ciki, személy szerint én egy komplett ruházat leírását bármire elcserélném, mert nőiesen bevallva elég hiányosak az ismereteim mindenfajta különlegesebb ruhaneművel kapcsolatban. De ezt tudom magamról, elismerem, és — most figyelj! — ha már tisztában vagyok vele, akkor gyakorolhatom ezeket a típusú leírásokat. Olvashatok olyan könyveket vagy cikkeket, amikről tudom, hogy foglalkoznak ilyen témával, és általuk növelhetem a szókincsemet. És fejlődöm, ahelyett, hogy kibújnék a feladat alól egy kép beillesztésével, és soha életben nem lépnék szintet íróként. Ilyen egyszerű, de tényleg.

A másik az, mikor külön menüpontot/bejegyzést szentelnek az írók annak, hogy felsorolják a történetük főbb szereplőit, beszúrjanak mindegyik névhez egy képet egy hírességről, aki illik a szerepre, és egy rövid adatlappal ellássák a karaktert.

Alapvetően szerintem ez nem rossz, jó eszköz lehet arra, hogy becsalogasd az olvasókat, például ha valaki szereti az átlagos lány és szexi rosszfiú kombinációját, akkor rögtön tudja, hogy jó helyen jár-e vagy sem; vagy egyértelműsítheted, hogy fantasy regényről van szó (mert pl. leírod, hogy a főszereplők fele vámpír, a másik fele ember). Ha ügyes vagy, nagy spoilert nem árulsz el ezekkel az információkkal, de kedvcsinálóként működhetnek a blogodon.

Viszont itt és érvényes az a szabály, amit már az előbb írtam: nem válthatod ki ezekkel az adatlapokkal a karakterábrázolást. Ha fontosnak érzed, hogy a férfi főszereplő barna hajú, akkor nem elég ezt a regény huszadik fejezetében megemlíteni, nem lehetsz biztos benne, hogy mindenki elolvasta a bemutatkozásokat, és hallottam már olyat, hogy valaki hosszú időre kiábrándult egy írásból, mert teljesen máshogy képzelte el az egyik szereplőt, mint ahogyan az a történet közepén kiderült. Apró példa, mert általában nem a főszereplő hajszíne fogja kukába vágni a sztorit, de ez is előfordult már.

Ha te viszont kitalálod, hogy X-nek nagyon különleges hobbija van, megeshet, hogy valakit ez fog meggyőzni, hogy rákattintson az első fejezetre. De ha sosem említed meg a történetben ezt a hobbit, akkor tulajdonképpen átverted az olvasódat. Az nem baj, ha te többet tudsz a szereplőidről, mint amennyit maga a történet elárul, de ha egy jellemvonásnak egyáltalán nem akarsz szerepet szánni, akkor ne is hívd fel rá a figyelmet, hogy van olyan.

Ugyanígy érvényes, hogy a szereplők belső tulajdonságait sem elég leírni egy külön adatlapra, illetve, amit oda leírsz, az ne üssön el attól, amit a történetben bemutatsz. Ha leírod, hogy az egyik nő csendes, nyugodt, alig beszél, akkor ne kezdjen el minden apróságért kiabálni fejezetenként kétszer. Ha azt jegyzeteled ki, hogy a főszereplő lányka egy stréber, és mindennél fontosabb neki, hogy jó jegyeket szerezzen, akkor ne lógjon el a szülei háta mögött tanulóidőben pasizni (kivéve, ha azt akarod bemutatni, hogy milyen rossz hatással is lehet valakire a szerelem), vagy még rosszabb, ha a történetben egyáltalán nem említed meg a tanulást. Légy következetes, ha leírsz valamit a jellemzésben, akkor azt mutasd meg a történetben is, mert ott kezdődik maga a sztori, nem a címszavas jegyzeteid között.

Aminek én személy szerint sosem láttam túl sok értelmét, azok a történethez készített Youtube-videók. Nem, nem azt mondom, hogy ne csinálhatok ilyet, vagy hogy ez szabályellenes, ez tényleg csak az én személyes véleményem. Ismerek sok embert, akik imádják ezeket a videókat nézni, úgyhogy egészen biztos vagyok benne, hogy van rá kereslet, éppen csak arról van szó, hogy én egész életemben maximum kettő darab ilyen videót néztem meg ezidáig; szerintem ugyanis az író által megfogalmazott rövid tartalomból már sok esetben le lehet szűrni, hogy akarom-e olvasni az adott történetet vagy sem. De legyen videód, ha úgy érzed, hogy ezzel több olvasót tudsz a blogodon marasztalni, ha elengedhetetlennek érzed a művészeted kifejezéséhez. Csináld, vess be mindent, hogy minél több emberhez juttasd el az írásaidat.

Csak ne menjen a történet írásának kárára.

Tanuld meg beosztani az idődet és az energiádat, és ne vegyen el a körítés többet belőled, mint maga az írás. Nemcsak a Youtube-videókra gondolok, hanem a megfelelő képek kiválogatására, az amatőr borító-szerkesztésre, a tuti blogdizájn megkomponálására is. A legjobb, legminőségibb ne a videód vagy a fülszöveged legyen, hanem a regényed, azt foltozgasd minél tökéletesebbre.

Sok helyen látom, hogy a körítés szinte fenomenális. Ütős reklámszövegek a Facebookon, megkapó tartalomleírás, ügyesen szerkesztett fejléc, az író minden apróságra ügyelt, de a történet fejezeteit meg alig írja, mert lefoglalja az a számtalan extra, amivel az olvasóit akarja odacsalogatni. A probléma csak az, hogy nem elég, ha benéznek az emberek, hanem a blogon is kell őket tartani, és egy történetes blogot csak akkor futtathatsz fel, ha a benne lévő írás is legalább olyan minőségi, mint a külcsín. Ezek legyenek másodlagosak: akkor foglalkozz csak a Photoshoppal, ha már több szöveged van a történethez, mind fél fejezet. Nem minden esetben, de gyakoribb az, hogy aki már a kezdetekkor hatalmas jelentőséget tulajdonít a blogján található pluszoknak, és már azelőtt elkezdi felépíteni a blogger-várát, hogy két fejezetet is befejezett volna, az általában hamar abbahagyja az írást. Ne a történeted legyen a blogért, hanem a blog a történetért, szóval akkor kezdd el feltenni a részeket a netre, ha már biztosan tudod, hogy ebben a történetben te igenis benne élsz, és nem pörögsz jobban arra, hogy minél harmonikusabb színösszeállítással tedd lenyűgözővé a fejlécedet.

Az írás ne a körítésekről szóljon, hanem magáról a történetről. Ha valamiféle extra tartalommal szeretnél kedveskedni az olvasóidnak, akkor azt azért tedd, hogy ők is valami pluszhoz jussanak, de ne ezekkel próbáld meg elfedni a hiányosságaidat. Sokkal hatásosabb, ha gyakorolsz. 🙂

1234