• Home
  • /
  • Author: Daremo

Vigaszdíj

Tartalom:
Egy alak, akiről nem tudod meg, kicsoda. Egy csecsemő, aki tudatlanul gügyög, és nem érti, miért sugárzik felé a gyűlölet. És egy napló, ami némán meghallgatja, hogyan alszik el egy élet gyertyalángja.
Megírás ideje: 2012. április
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 800 szó

A napló az ölemben hever, véres folt közepette, csupaszon és megtépetten, mintha valami öreg, szárnyaszegett madarat tartanék. A kezemben a toll sebesen siklik a lapon, de mik ezek a szavak? Mint a haldokló madár utolsó artikulátlan rikácsolása, szánalmas és otromba.

De most hadd meséljek neked, kedves naplóm, ha már oly szerényen meghallgatsz engem mindig, ha arra kérlek, hiszen engem szolgálsz, csakúgy, mint az összes többi tárgy a világon. Én vagyok a ti uratok, életeteknek egyetlen hitvány értelme.

Folyton csak ordított. Panaszkodott, zokogott és maga alá piszkított. Undorodtam tőle, s valahányszor meg kellett volna érintenem ványadt kis testét, inkább fintorogva elrohantam. Hogy jön ő a maga szánalmas gügyögésével ahhoz, hogy rám kényszerítse akaratát? Kettőnk közül mindig is én voltam a jobb, a hatalmasabb, az erősebb – nekem kellett hát győztesként végeznem a harcunkat!

A csend a négy fal között úgy hatott rám, mintha a magány fojtogató bűze lengené be a szobát, a tüdőm üres maradt, hiába lélegeztem, a karom a testem mellett lógott, bárhogy is akartam megmozdítani. Úgy éreztem, nincs tovább, nincs már mit tennem; az üresség, ami bennem honol, megöl engem, még mielőtt igazán élhettem volna.

Aztán egy gondolat hasította át a haldokló gondolatok idegtépő kavalkádját: ő tette. Ő akart megölni, az ő gyűlölete szorította lánccal a szívemet, úgy, hogy annak szüntelen dobogása csaknem alábbhagyott. A véremet akarta, a szenvedést az arcomon, látni a testemet kicsavarodva, de én nem hagytam! Életben kellett maradnom, de ezt csak úgy tehettem, ha urává válok az ő létezésének – s ha akarom, végleg kioltom a lelkében halványan pislákoló gyertyalángot.

Átszakítottam a korlátaimat, amelyek eddig védték őt, a mosolyt az arcán, rúgkapáló lábait a levegőben, védték vékony nyakát ujjaim szorításától, szemét megvető tekintetemtől, testét haragosan eltaposó lábamtól. De aztán már nem létezett semmi, ami megálljt parancsolhatott volna nekem, s tudtam: a háború perceken belül eldől, s én a nyertes oldalon fogok állni, diadalittasan és véresőben ázva.

Kiemeltem őt aprócska ágyából, szinte élettelenül hevert a karomban, aztán óvatosan hozzám simult, mintha az anyja lennék, mintha a bőröm melege megnyugvást ígérne számára. Akkor, egy pillanat töredékéig úgy éreztem, kettőnk közül én vagyok az, akit az ördög gonoszsággal megfertőzött: mégis hogy árthatnék egy ilyen védtelen gyermeknek?

Aztán az álomképet szétszaggatta a valóság: a karomban tartott lény egy elfajzott korcs, aki az életemre tört, szende mosolya álca csupán, amely megvédi őt a többi ember dühétől. De engem nem verhetett át többé! Én voltam az egyetlen, aki átlátott rajta, aki többé nem hagyta magát becsapni – az egyetlen, aki megmentheti mások világát mindattól a gyötrelemtől, amelyet ez a gyenge test magában hordozott.

Míg lassú léptekkel elszakítottam őt fekhelyétől, magához tért. Tekintetét sebesen kapkodta az arcom és a mellettünk elsuhanó táj között. Zavartnak tűnt, hiszen megleptem őt, mikor képtelen volt védekezni.
Ahogy az ajtó egy hangos robajjal becsukódott mögöttünk, aprócska szájából halk sóhaj szállt fel. Kegyelemért könyörgött. Irgalmat ígért számomra, ha még időben lemondok a szándékaimról. De én akkor már tudtam, nincs visszaút. A háború már eldőlt.

Botladoztam a járdán, majd’ elestem a saját lábamban is. A megfelelő hely után kutattam, ami méltó arra, hogy bevégezzem a küldetésemet. Ahol elpusztíthatom a kölyköt, a sátán ivadékát.

Egy kiálló, hegyes végű betondarab előtt álltam meg. Mélyeket lélegeztem, s eltartottam magamtól a szüntelenül gügyögő, ijedt ördögöt. Apró karjaival sután kapkodott értem, az életéért könyörgött, cserébe bármit megígért volna, amiről úgy hitte, hasznomra válhat. Pedig ő is tudta már, hogy az egyetlen, ami háborgó lelkemnek megnyugvást hozhatott, ha láthatom az ő arcán az élet kihunyását. Végeznem kellett hát vele.

Megfeszítettem az izmokat a karomban. A magasba emeltem őt, a fejem felé, s lecsúszott róla a rongydarab, amibe puha testét bugyolálta a nő, aki életet adott neki – minden szenvedésem tárgyának. Bőre csupasz volt és rózsaszín, mint a nyers hús, áradt belőle a hamis tisztaság szaga – nem tudtam többé ránézni. Undorodtam tőle, minden porcikájától, minden lélegzetvételétől, minden belőle áradó illatfelhőtől, minden sóhajtól, amely elhagyta ajkát.

Aztán a lábam elé hajítottam őt erővel. A kiálló, hegyes betondarabra.

Egy halk reccsenés száguldott végig bennem. Az a hang, amely kioltotta az ellenségem életét. Lenéztem rá a porba, láttam a lágyan teste mellé omló karját, az egyre terjedő vörösességet a feje alatt – de az, ami a leginkább magához ragadta a tekintetem, az a kék szempár volt, amely már céltalanul meredt az arcomra, s többé nem mozdult. Elrabolta őt a halál, s a láng, amely benne égett, végleg kihunyt. Én oltottam ki.

Nevettem. Azt hitte, legyőzhet engem! Azt hitte, ő fog diadalmaskodni! És mégis elbukott, hiszen ott feküdt előttem a sárban, a tekintete üveges volt, karjai többé nem mozdultak.

És akkor már láttam: ez az én jövőm. Az én feladatom, hogy megtisztítsam a világot azoktól a söpredékektől, akik óvatos gyilkosként járnak-kelnek közöttünk, s várnak arra a pillanatra, amikor lecsaphatnak ránk. A hátunk mögé lopakodnak, aztán a tarkónkra vágnak apró, csontos öklükkel, s kiverik belőlünk az életet. Hálásak lesznek mind, akiket megmentek majd a biztos végtől, mert elpusztítom ezeket az aljas, szánalmas dögöket.

Nem hiába mondják: a remény hal meg utoljára. Hiszen én vagyok az az isten, akiben az ostobák az utolsó lélegzetük vigaszát látják. Ha én elpusztulok, a nappalt felváltja az éjszaka, a telihold csendjében halálsikolyok vergődnek, a folyók vértengerré torzulnak – és eltűnik a világ. Szükségük van rám, mint utolsó szalmaszálra, bennem látják a megmentőt. De én megvetem őket is.

Úgyhogy most meghalok veled együtt, kedves naplóm.

Kereszttűzben

Tartalom:
Briana a romantikus történetek tipikus főszereplője: egy csetlő-botló tinilány, akit sosem venne észre Liam, az iskola legnépszerűbb fiúja. A lány úgy dönt, a csodákra bízza a dolgot, és elás egy fémpénzt az erdőben. Ezután tényleg megadatik neki a lehetőség, de biztosan erre van szüksége a boldogsághoz?
Megírás ideje: 2013. augusztus
Figyelmeztetések: fantasy
Terjedelem: 3400 szó

Aznap még az eső is elkapott, mielőtt beértem volna az iskola épületébe. A hajamból lassan csepegett a víz, a cipőm olyan volt, mint egy elsüllyedt csónak; a ruháimat pedig legszívesebben kiakasztottam volna száradni az ablakba. Mindent összegezve, úgy néztem ki, mint aki az utcán aludt.

Nem számított volna, dehogy is! Az érzés, hogy a bőrömhöz tapadt a nedves textil, kellemetlen, hogyne, de hát nem is én voltam az egyetlen, aki aznap pórul járt. Nem éreztem kellemetlennek…

…egészen addig, amíg be nem fordult a folyosó végén Ő. A nagy Ő. A fiú, akiért nem csak én, de az iskola lányainak döntő többsége bármit megadott volna. Rövid, szőke haja volt, ami a forgójánál mindig úgy meredezett az égnek, mintha éppen egy vad vágtáról jönne. Bal kezével folyton beletúrt hátulról, mintha még inkább azt az érzést akarná kelteni csodálóiban, hogy ő egy igazi hős, aki sosem áll le, aki folyton csak pörög, mindenkit megment, a szél pedig csak úgy borzolja a haját!

Meg aztán, volt a jobb vállán egy heg. Az volt a kedvencem. Habár hallottam pletykákat, hogy milyen sérüléseket szenvedhetett el kiskorában – egyesek szerint egyszerűen beleszaladt egy tüskés bokorba –, én nem hittem nekik. Tudtam, szentül hittem, hogy az a heg valami sokkal magasztosabb, sokkal inkább hozzá illő balesetben szerezte meg dicső helyét: talán megkarcolta egy fa ága, miközben bajba jutott kishúgát mentette meg, vagy megtámadta őt egy ittas alak, mikor ő a barátnőjét védelmezte.

Merthogy volt neki barátnője is.

Az a lány pedig mindent megtestesített, ami én nem voltam: magas volt, hosszú combokkal, íves lábfejjel. Hullámos, szőke tincsek keretezték az arcát, szemei úgy villogtak, mint a macskáé, és a rúzs az ajkain! Az ő arcával kellett volna hirdetni a szépséget. És ha nem lett volna elég, hogy a látványa több mint mámorító, észnek sem volt híján: gyönyörűen szavalt, értett a matematikához, hetente többször versenytáncra járt.

Olyanok voltak ők ketten, mint egy igazi álompár, olyasféle, ami csak a mesékben létezik.

Aznap, amikor bőrig áztam és még a hajam is tincsenként ragadt a koponyám különböző részeire, ők ketten, a csodálatos fiú és a csodálatos lány, felém tartottak a folyosón. Rettegtem. Remegni kezdett a lábam és a karom, szédítő gyorsasággal kezdtem kotorászni a kezemben tartott hátizsákban egy sálért, de hiába, minduntalan kicsúsztak a dolgok a kezemből: egy tolltartó, néhány füzet, aztán a legrosszabb – egy tisztasági betét!

Szóval ott álltam, olyan vörös arccal, ami egy igazi paradicsomnak is nehéz feladat lett volna, a lábam előtt pedig ott hevert az összetéveszthetetlenül hozzám tartozó betét. A gyönyörű pár pedig, kéz a kézben, egyre csak közeledett felém.

Hirtelen felindulásból – hiszen már nem tagadhattam volna le, hogy én vagyok az a szerencsétlen ott előttük, és nem volt időm összegyűjteni a földről az ingóságaimat – a fejemre húztam a hátizsákomat.

Igen, a fejemre.

Próbáltam olyan kicsire összehúzni magam a fal mellett, amennyire csak tudtam. A léptek zaja és a halk kuncogások neszei egyre csak közeledtek. Aztán egyszer csak elnémultak, de ahelyett, hogy ez megnyugtatott volna, csak jobban kétségbeestem. Ott álltak meg előttem.

Lágy, csilingelő kacagás hallatszott.

– Az ilyen pancsert mutogatni kéne! – trillázta, mire egy érdes, erőteljesebb hang is felhangzott. Nevettek. Rajtam.

Tudtam, magamtól sosem érhetem el azt sem, hogy egyáltalán szeretetteljesen, bizalommal nézzenek rám, és ne úgy, mint a világ legszerencsétlenebb kis csitrijére.

***

Késő délutánra elállt az eső, habár a föld még mindig latyakos volt és felpuhult. Addigra már megérett bennem az elhatározás: tennem kell valamit. Ez nem mehet így tovább.

A házunk mögötti erdőbe vetettem magam. Egy fának támaszkodtam, nehéz sóhaj szakadt fel belőlem.
Még ha… még ha Liam, az a csodálatos ember, azzal a lehengerlő mosolyával, az édes kis heggel a vállán, sosem fog rám úgy nézni, ahogyan én szeretném… akkor is itt volt az ideje tenni valamit. Valamit, ami kiemel végre a balszerencse ragadós hálójából. Még ha Liam nem is lesz sosem az enyém.

Halk, görcsös sírás tört fel belőlem, s ahogy az első könnyek végigszántották az arcomat, reményvesztetten térdre rogytam, bele a sárba. Halkan szipogtam, képtelen voltam beletörődni, hogy az, amire egész életemben legjobban vágytam – az általam tökéletesnek hitt fiú szerelme –, sosem lehet az enyém. Nem lehet. Az élet, a sors igazságtalan volt velem. Talán csak rossz döntéseket hoztam valamikor a múltban, s ez vezetett el engem oda, hogy sosem leltem meg a boldogságot. Talán csak sosem tudtam, melyik a jó út… De hát egyedül hogyan is tudnám ezt megítélni?

Valami hűvös, kemény dolog ért a térdemhez, ahogy belesüppedtem a sárba. Kíváncsian kotorászni kezdtem, s végül meglepetten emeltem ki a földből egy apró érmét.

– Valaki eláshatta? – morfondíroztam hangosan. Eléggé nevetséges ötletnek tűnt, hogy valaki a föld mélyébe rejtette az aprópénzt, pláne, hogy szinte semmit sem ért. Inkább… inkább babonából tehette. Talán ezzel akart magának szerencsét kovácsolni…

Villámcsapásként ért a felismerés. Én is megpróbálom! Elvégre, mit veszíthettem volna? Egyedül voltam az erdő mélyén, nem kellett attól félnem, hogy logikátlan tetteimmel gúnyos vigyorgást váltok ki az emberekből. Végre önmagam lehettem, a saját belátásaim szerint cselekedhettem.

Őszinte mosollyal az arcomon csúsztattam a zsebembe az érmét.

Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy szaladtam vissza a házunkhoz. A hirtelen jött energia, amit az akkor a lehető legokosabbnak tűnő ötletem pumpált belém, felpezsdítette a véremet. A fészerhez rohantam, szinte agresszíven téptem fel az ajtaját, és a sarokban heverő ásóért kaptam. Aztán jöhetett a futás vissza, az erdő mélyére.

Nem is figyeltem, merre szaladok, csak mentem, néha meg-megállva a nehéz ásó terhe alatt. Utamat apró lyukak jelezték: ezeken a helyeken torpantam meg és támaszkodtam meg a nyélben.

Azt hittem, már ismerem az egész erdőt, éppen ezért lepett meg, amikor egy addig sosem látott, apró tisztásra értem. Olyan békésnek tűnt… Kedvem lett volna leheveredni egy fa tövébe, a sáros föld ellenére, és aludni egyet. Elhatároztam, hogy máskor még felkeresem a helyet.

A tisztás közepére siettem, erélyesen megragadtam az ásó nyelét, eszeveszetten ásni kezdtem a nedves homokban. Eleinte olyan könnyűnek tűnt, azonban mélyebben, ahová nem ért el olyan sok víz, a föld kemény volt, gyenge karjaim alig bírtak lefelé haladni. Elhatároztam azonban, hogy legalább fél méter mély gödröt fogok ásni.

A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek, a karom remegett az erőfeszítéstől. De nem álltam meg. Egy erélyes mozdulat, és az ásó vége néhány centiméterre beleállt a földbe. Aztán apró nyögéssel ráemeltem a súlyomat a nyélre, s így fordítottam ki azt a kevéske homokot. Majd újra. Megállás nélkül. Úgy éreztem, ha megtorpanok, elveszik a hirtelen támadt energiám, s soha többé nem tudok majd kitérni az engem övező szerencsétlenségből. Nem szabadott megállnom, míg aztán a gödör elérte a kívánt mélységet. A tenyerem fájt, letöröltem vele a verejtéket a bőrömről. Aztán az égre emeltem a tekintetemet: a nap egy apró sugara megtörte a vastag felhőréteget, s úgy tűnt, mintha éppen felém, a kis tisztásra hullajtaná fényét. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, jó időben.

A zsebembe nyúltam az apró fémpénzért. Érdeklődve forgattam az ujjaim között, kicsit hitetlen voltam. Miért pont egy régi, semmit érő, kopott fémdarab változtatná meg az életemet?

Megráztam a fejem. Kételkedésnek nem volt helye, csakis a tiszta szív kívánságának. A gödörbe ejtettem az érmét.

Mikor az ásóval már a földet dobáltam vissza, halkan motyogtam a kívánságomat:

– Csak legyen rá mód, hogy dönteni tudjak jó és rossz között. Más nem számít.

***

Este korán feküdtem le aludni, de sokáig nem jött álom a szememre. Minduntalan az életemre, a balszerencsémre, Liamre és a kívánságomra gondoltam.

Vajon megváltoztathat mindent egy pénzérme eltemetése? Vagy csak a gyermeki ostobaságom késztetett minderre? Tehetetlennek éreztem magam. Teltek a percek, majd az órák, de nem éreztem úgy, mintha a sejtjeimbe valamiféle túlvilági erő költözne, ami más emberré változtat.

Megdörzsöltem a szemeimet, és lustán a fal felé fordultam. Ostobának hittem magam, amiért egy babona vezérelt…

Ám ekkor egy halk nesz ütötte meg a fülem a szoba másik feléből.

Tudván, hogy az egyetlen vicces kedvű egyed a házban, a húgom az emeleten már rég békés álmaiba merült, rögtön megfeszítettem az izmaimat. Valami – vagy valaki – volt bent a szobámban.

– Mit akarsz? – próbáltam kipréselni magamból a szavakat, hátha csak a testvérem szórakozik velem, de a hangom valahol mélyen elakadt bennem, s csak artikulátlan nyögés hagyta el a számat.

Szinte éreztem, ahogy valami közeledik felém. Sietve a fejemre kaptam a takarómat, hátha megment az a gyermekkori csacska tévhit, hogy alatta nem árthatnak nekem a sötét árnylények.

Egy kéz puha érintését éreztem meg a takarómon, a hátamon. Óvatosan, lassan simogatni kezdett, mintha nyugtatgatna.

– Anya? – súgtam halkan, de választ nem kaptam.

Hirtelen rám szakadt az érzés, hogy nevetségesnek tűnök. Megijedtem egy árnyéktól, ami talán majd napsugarakat hoz nekem.

Bátorkodva rántottam le a fejemről a takarómat. Azonban, akit megláttam, nem hasonlított egyik családtagomra sem.

Alacsonyabb volt nálam, mégis olyan vékony volt, szinte ijesztően törékeny. A haja lágy, fekete fürtökben omlott vállára. Szemei sötéten csillogtak, ajkai vérvörösek. A ruhái, na, azok voltak csak igazán érdekesek! Térdig érő, csatos bőrcsizmát viselt, fekete nadrágjából hegyes tüskék álltak ki, ugyanilyen felsője viszont egyszerű volt és sötét, akár a csillagtalan éjszaka. Egyik fülében – csak az egyikben! – hosszú, lelógó, láncos fülbevaló.

Hirtelen szólni sem tudtam, csak egy elhaló nyögés szakadt ki belőlem.

Az előttem álló, baljós megjelenésű lány csibészes mosolyt villantott rám.

– Öltözz, aztán bevágódunk annál a srácnál!

Néhány perccel később már az utcákat róttam az idegen lány nyomában.

– Állj! – torpantam meg. Ő is megállt, meglepetten nézett rám.

– Parancsolsz?

– Ki a fene vagy te? – kérdeztem, szinte szavanként tagolva.

Olyan nemes egyszerűséggel válaszolt, hogy kis híján kinevettem.

– Az angyalod.

– A micsodám?

Türelmetlenül forgatta a szemeit, mintha nem tudná felfogni, miért értetlenkedtem.

– Az angyalod, aki irányítja a sorsodat. – Halkan kuncogott. – Vagy legalábbis megpróbálja.

Hirtelen mintha világosság támadt volna az elmémben.

– A kívánságom! – kiáltottam fel. – Hát eljöttél, hogy segíts rendbe tenni az életemet?

Egykedvűen vonta meg a vállát.

– Így is mondhatjuk. És persze, mielőtt elfelejteném – hirtelen megállt, hogy szembefordulhasson velem –, a nevem Celerina. Mit is mondtál, téged hogy hívnak?

– Még nem mondtam – ráztam a fejem. – Briana vagyok.

– Rendben, akkor most már minden fontos infót tudunk! – Azzal hátat fordított nekem, és mintha minden a lehető legtermészetesebb mederben folyna, folytatta a sétát a kihalt utcán. Azon rágódva, hogy vajon mindezt csak álmodom-e, követtem őt.

– Hová viszel? – próbáltam szóval tartani. – Ha a szüleim észreveszik, hogy nem az ágyamban vagyok…

– Ne aggódj feleslegesen! – rivallt rám hirtelen, én pedig összerezzentem. – Nem vagy te már pólyás, hogy anyád minden éjjel belessen a szobádba, leestél-e az ágyacskádról…

Lehetett volna kicsit kedvesebb is.

– Nincsenek szárnyaid – mondtam ki azt, ami hirtelen szeget ütött a fejemben.

– De, vannak. Csak nem használom őket, amíg nem muszáj.

Némán bólintottam, igyekeztem egyszerre feldolgozni a hallottakat és kigondolni, milyen kérdéssel álljak még elé.

– Hová megyünk?

– Liamhez.

Megtorpantam.

– É-én oda nem mehetek… – A hangom remegett, akárcsak a tagjaim, de nem a hidegtől. – Azt s-sem tudja, ki vagyok. Mit fog szólni, ha é-éjnek idején beállít k-két ismeretlen a h-házába?

– Észre sem fogja venni – rángatta a vállát Celerina. – Nem tudom, hogy nem hallod már innen, mekkora házibulit tart éppen…

És valóban: a távolból, alig hallhatóan szólt a zene, a szívem pedig beleremegett a gondolatba, hogy nemsokára ott leszek, nála, az ő házában, az ő buliján…

– Nem hiszem el… – suttogtam magam elé, s hallottam, ahogy Celerina is magában kuncogott ezen.

Akkor kezdtem el fényesebbnek látni a jövőt.

***

Már majdnem ott voltunk. Már láttam a házat, a bentről kiszűrődő fényeket, hallottam a zene vad ritmusát, éreztem, hogy ez most mind a valóság – a balszerencse kezdett kimosódni a szervezetemből.
Hirtelen, szinte a semmiből, fagyos szél támadt fel, s pillanatok alatt lehűtötte felhevült vérű testemet. Nem tulajdonítottam volna neki figyelmet, ha ekkor Celerina nem torpan meg előttem.

– Mi az? – kérdeztem. – Mi tört…

– Várhattál volna kicsit tovább is, Amira – szólt bele a sötétségbe Celerina. Riadtan néztem körül, de az utcán rajtunk kívül senki sem állt. A lányra pillantottam: ő pedig felfelé emelte tekintetét. Hasonlóan tettem.

Az égből egy lány szállt alá. Nem hasonlított Celerinára, sőt, jobbára az ellentéte volt: hosszú, ezüstszőke haja a vállát verdeste, fehér és arany ruhái fenségesen hatottak rajta. És a hátából… a hátából szárnyak emelkedtek ki!

Egy angyal közeledett felénk.

Halkan, sőt nesztelenül ért földet néhány lépésnyire tőlünk. Arca jóságos volt, mégis úgy éreztem, tömény haragot sugároz felénk.

– Nem szabadott volna nélkülem eljönnöd. – Nem értettem, miről beszélt. Zavartan kapkodtam a tekintetemet, mire rájöttem, Celerinához beszél. Néhány pillanatig kettejük néma párbeszédét figyeltem, aztán bátorkodtam hallatni a hangomat.

– Celerina… mi folyik itt?

A lány lehunyta szemeit, mintha magában átkozódna, majd halkan megszólalt:

– Amira a másik angyalod.

Ekkor zavarodtam össze teljesen. Nem elég, hogy egy angyalt kaptam a sorsom kialakításának segítésére, kettőt is? Hát mivel érdemeltem ki ezt az isteni kitűntetést?

Amirára néztem, mintegy megerősítést várva, ő pedig magabiztosan bólintott.

– Együtt kell mennünk Liamhez. Mindketten, én és Celerina, egy-egy oldalt képviselünk. Mindkettőnket meg kell hallgatnod, mielőtt döntesz.

Nem értettem. Egy-egy oldalt? Milyen oldalt? Hát nem azért vannak velem, hogy terelgessék az életemet?

Amira azonban folytatta.

– Celerina a bátorságot képviseli. Ő az, aki mindig arra fog buzdítani, hogy vágj bele bármibe, ne hátrálj meg, addig fog sarkallni a harcra, amíg meg nem nyered a csatát – vagy el nem buksz. Éppen ezért kell óvatosan bánnod vele, meg kell fontolnod gondosan, melyik tanácsát fogadhatod meg. Félelem nélkül akar majd olyan dolgokra rávenni, amelyekről te is tudhatod, hogy nem vagy rá képes.

Bólintottam, s továbbra is figyeltem Amirát.

– Az én dolgom, hogy ellensúlyozzam Celerina megfékezhetetlenségét. El kell érnem, hogy néha a szívedre hallgass, és meghátrálj, ha az a helyes. A te dolgod csak az, hogy eldöntsd, melyikünk oldalán állsz.

Azzal Amira, és a nyomában Celerina, ráérősen Liam házának bejárata felé indultak.

A zene fülsiketítően szólt, a basszus a szívemet rázta, a dob a fülemet ütötte. Mégis, hárman, töretlen lelkesedéssel haladtunk előre a megszámlálhatatlanul sok fiatal tánctól verejtékező teste között, tekintetünkkel Liamet kerestük.

Én láttam meg legelőször, és abban a pillanatban szertefoszlott minden reményem. Hát persze, hogy is feledkezhettem meg a barátnőjéről? A tökéletes pár, akikből mindig árad a boldogság, hogy gondoltam, hogy közéjük állhatok? A harc eldőlni látszott már akkor, és én a vesztesek oldalán álltam.

– Fel ne add máris! – ripakodott rám Celerina, karon ragadott, és visszavezetett az utcára. Amira mögöttünk lépkedett, rosszallóan nézte tevékenykedésünket.

A ház előtti tölgyfa törzsének takarásában álltunk csak meg.

– Ez nem fog menni, lányok – ráztam meg a fejemet, s ezzel egyidejűleg éreztem, ahogy az első, forró könnycseppek lesiklanak az arcomon. – Ott a barátnője…

– Majd nem lesz! – legyintett Celerina. – Csak kell neked egy kis csinosítás… Megtennéd, Amira?

Celerina félreállt, utat adva a másik lánynak. Ő elém lépett, kezét az arcom elé tartva, mutatóujjával a homlokomhoz ért. Földöntúli erőt éreztem magamban, a bőröm felforrósodott, majd kihűlt, a hangulatom hullámzott, a testem rázkódott. Egyszer zokogtam, egyszer kacagtam, néha felsikoltottam, úgy éreztem, menten darabokra szakadok.

Aztán, amilyen hirtelen jött, ugyanúgy múlt el minden. A testem, a hangulatom megnyugodott, ismét jól éreztem magam a bőrömben.

Celerina elismerően bólogatott, ahogy rám nézett Amira válla felett.

– Kicsit túlzásba is vitted – nevetett. – Azt akarjuk, hogy Liam szeressen belé, ne az összes férfi, aki csak meglátja!

Nem értettem, miről beszél, és már éppen kérdezősködni kezdtem volna, amikor ismét belém karoltak, hogy szelíd erőszakkal visszavigyenek a házba.

Belépve egy tükörrel találtam szembe magam – még lélegezni is elfelejtettem hirtelen.

Nem ismertem meg a lányt, akit láttam! Hiszen nekem egyszerű, vékony szálú, sehogy sem álló, fakóbarna hajam volt, mintha sosem látott volna fésűt, a fülem sosem találkozott fülbevalóval, a testem pedig hírből sem ismerte a tapadós, dekoltázst kivillantó miniruhát. Egész egyszerűen nem én voltam az a lány, akinek a haja göndörré változott és csokoládébarna színben tündökölt, fülében pedig gyémánt csillogott. És az a falevélzöld ruha!

– M-mit… mit tettetek velem?! – suttogtam magam elé.

– Egy kis angyalvarázslat – nevetett Amira, majd közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgta: – Azt hiszem, a herceged már észre is vett téged. Legyél ügyes!

Mire odafordultam volna hozzá, már eltűnt, akárcsak Celerina.

Aztán egy kéz meleg érintését éreztem a vállamon.

Liam volt az.

Meleg mosollyal üdvözölt, kivillantva hibátlan, fehér fogsorát. Úgy éreztem, mintha minden kiüresedett volna, csak ketten álltunk a szobában, a zene is elhallgatott, mikor ő csak annyit mondott nekem:

– Szia. Nem láttalak még erre. Hogy hívnak?

A szívem a torkomban kezdett el dobogni, alig tudtam hebegve-habogva megmondani neki a nevemet.

– Briana… – ízlelgette. – Gyönyörű. Akárcsak te.

A kezemért nyúlt, közelebb húzott magához.

– Gyere, igyál meg velem valamit!

Szinte sokkhatás alá kerültem, nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik – bólintottam, és követtem őt.

A fejemben ekkor megszólalt egy hang.

Amira hangja.

– Azért ne ess túlzásokba, az első éjszaka elég, ha csak a kezedet fogja meg…

Hirtelen egy másik hang – Celerináé – letromfolta.

– Még mit nem! Ne hátrálj meg, itt a nagy lehetőség! Bele kell adnod mindent, hogy megszerezd őt!

Ott voltak velem, bennem. Még ha nem is látta őket senki, a gondolataimban élve segítettek terelgetni engem a sorsom ösvényén.

Szelíden mosolyogtam, ahogy Liam a konyhába vezetett, ami afféle bárpultként működött aznap este.

– Mit iszol, te szépség?

Zavartam köszörültem meg a torkomat.

– Én… kólát…

Liam felnevetett, azt hitte, vicceltem. Aztán, amikor látta, hogy arcom komoly maradt, az ő mosolya is lehervadt.

– Szóval igazi jó kislány vagy – kuncogott. Végül töltött nekem egy kólát.

A poharammal a kezemben tértem vissza a szobába, ahonnét a vadító dallamok áradtak. Liam a derekamra tette kezét, s intett egy barátjának. Néhány pillanat múlva az eszeveszett dübörgés abbamaradt, s egy lassú, békés dal ölelt minket körbe.

A lágy ütemre lépkedni kezdtünk, karjaimat Liam nyaka köré fontam. A szívem hevesen vert, a fiú mindvégig a szemembe nézett, néha elmosolyodott, ilyenkor éreztem, hogy elpirulok.

Minden tökéletesnek tűnt.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, s mire kinyitottam, Liam arca sokkal közelebb került az enyémhez. A távolság pedig – a szívem egy hatalmasat dobbant a gondolatra – egyre csak fogyott közöttünk.

Számtalanszor elképzeltem már, milyen lehet az első csók, amit Liamtől kapok majd. Az ajkaink először csak óvatosan ízlelgetik egymást, aztán vad, erőszakos játszmába kezdenek, falják egymást, kettejük között a levegő felforrósodik, szinte éget, a testem többet akar majd, a kezeim a mellkasára csúsznak, ő szorosan átölel, és tudjuk, mindketten tudjuk egyetlen csókból, hogy kettőnk sorsa megpecsételődött, végleg összefonódott.

Aztán Liam ajkai valóban elérték az enyéimet.

Nem teketóriázott cseppet sem: ajkaival agresszívan lecsapott az enyéimre, nyelvét a számba erőszakolta. Próbáltam viszonozni, de túl akaratos volt, nem éreztem a perzselést sem kettőnk között. Aztán halkan felnyögött, bele a csókba, hirtelen beleharapott az ajkamba, és én felszisszentem.

Elhúzódtam tőle.

Liam magabiztosan elmosolyodott.

– Talán túl jó volt?

Éreztem, ahogy az egész arcom vörösbe csap át. Hogy lehetséges, hogy a korábban tökéletesnek hitt csók nemcsak otrombán erőszakos, de hideg és élvezhetetlen is volt számomra?

Alig láthatóan megráztam a fejem. Celerina szavait ismételgettem magamban.

– Bele kell adnom mindent, hogy megszerezzem őt, nem hátrálhatok meg…

Bátorságot gyűjtöttem, s ezúttal én hajoltam Liam szája felé. Próbáltam az ő stílusát átvenni: aprókat haraptam, a nyelvemet előre toltam, halkan dünnyögtem közben.

Ekkor ő tolt el magától. Zavartan pislogott felém.

– Ne ilyen erőszakosan – nevetgélt zavartan. Aztán ajkai széles mosolyra húzódtak, egy apró csókot lehet az arcomra, magához húzott, és tovább lejtettük táncunkat a lassú dallamra.

De a boldogságom, mint egy törékeny üveggolyó, egyik pillanat alatt darabokra törött.

Liam válla felett egy varázslatos szépséget pillantottam meg: magát a megtestesült tökélyt. Arca még úgy, gyűlöletbe mártva is több volt, mint gyönyörű.

– Liam! – rikoltotta kétségbeesetten. – Mi folyik itt?!

Szerelmem felé fordult, arca döbbenetről tanúskodott.

– Drágám, én… én… – hebegte. – Én csak táncoltam egyet…

A lány szemébe könnyek gyűltek.

– Láttam, ahogy megcsókoltad!

Liam karjai elengedték a testemet. Hidegnek éreztem magam körül a levegőt, nem értettem, mi történik. Hiszen ő… ő már az enyém.

Liam azonban mégis azt a másik lányt ölelte néhány pillanattal később. Fejét a saját mellkasához húzta, nyugtatóan simított végig a hátán újra és újra.

– Nem foglak elhagyni, édesem – duruzsolta a lány fülébe. – Ő csak… csak egy senki.

Úgy éreztem, összementem, egy aprócska porszem vagyok a lábuk előtt. A tüdőm összeszorult, nem kaptam levegőt. Fulladoztam. Azt hittem, meghalok, ha menten nem kerülök a lehető legmesszebb az ölelkező párostól.

Nem is emlékeztem rá utólag, hogyan jutottam ki a zsúfolt házból az utcára. A tölgyfa mögött Amira és

Celerina vártak rám.

– Be kellett volna bizonyítanod, hogy jobb vagy annál a lánynál… Elbuktál. – Celerina lenézően legyintett.

Szörnyen éreztem magam, hiszen igaza volt. Elbuktam! Előttem volt a lehetőség, Liam már félig az enyém volt, mégis hagytam őt kicsúszni a kezem közül.

– Megvesztél?! – kelt ki magából Amira. – Még így is túl messzire ment…

– Hallgass! – némította el őt Celerina, aztán felém fordult. – Jól figyelj, Briana. Csak te, és senki más nem dönthet. Te olyan vagy, mint egy… egy fal. Két oldala van, az egyiket én képviselem, a másikat Amira. De… de nem dönthetünk helyetted. El kell döntened, hogy a lelked a fal melyik oldalán áll. De tudnod kell: most még visszamehetsz, hogy megszerezd Liamet. Ha most meghátrálsz, ő már nem lehet a tiéd sosem.

– Te a fal melyik oldalán állsz, Briana? – sürgetett Amira.

 Akkor már tudtam, mit kell tennem. A kezeimet óvatosan a ruhám zsebébe csúsztattam, és a lányoknak hátat fordítva elindultam hazafelé.

– Hová mész? – értetlenkedett Celerine. – Liam bulija nem arra van…

– Tudom – vágtam a szavába. – De végre tudom, melyik oldalon állok.

A két angyal kíváncsian nézett rám. Szélesen elmosolyodtam.

– Ha Liam egyszer ezt megtette, máskor is megtenné… Többé nem kergetek olyan szerelmet, ami nem valódi. Majd egyszer… egyszer jön valaki, aki csak engem fog szeretni. Addig egyedül járom végig a sorsom útját, bármit is tartogat számomra.

A macska, aki embert nevel

Csizmás K. Andúr a parkban sétáltatta fiatal, mindössze nyolcévesnek mondható emberét. Fiatal volt még az, folyton rángatta a pórázt, állandóan meg akarta kergetni a körülötte hancúrozó kutyákat és embereiket. Persze Andúr nem hagyta, elvégre ő volt a város legnevesebb embernevelője, hát értelmet kellett vernie az oktondi kölyök kicsiny fejébe.

– Jó napot, Vah úr! – köszönt oda a tőle nem messze az emberét sétáltató Vahnak, a vadászkopónak. – Hát a maga emberét mi lelte?

S csakugyan: az idős férfi, akinek egész testét ősz szőrszálak borították, megtörten szundított a pad alatt, amelyen Vah úr kevélyen üldögélt. Az ember néha meg-megremegett, mintha fájdalmai lennének.

– Öregszik ez már, Andúr! – legyintet Vah úr. – Kicsit reumás, kicsit bolhás, kicsit mocskos is, hát mit csináljak vele?

Andúr rosszallóan ráncolta szemöldökét, s emberét, a kis Danit leakasztotta a pórázról, hogy az kezet rázhasson Vah emberével. Aztán odasétált a padhoz, és leült rá.

– Ugye tudja, kedves Vah úr, hogy a mai modern emberorvoslás már korszerű gyógyszereivel enyhíteni tudja a reuma tüneteit, a bolhák ellen pedig már évtizedek óta felfegyverkeztünk?

Vah úr hátracsapta fejét, és hahotázni kezdett, a pad alatt az emberek összerezzentek éles hangja hallatán.

– Mit mond, Andúr? – kacagott. – Költsek vagyonokat erre az öreg dögre? Hát úgyis elviszi majd valami, aztán lesz másik… Hiszen ez csak egy háziállat.

Andúr a fejét csóválta, s többet nem mondott semmit.

***

A négy fal között, mikor Dani már apróra gömbölyödve szundított a kosarában, Andúr bekapcsolta számítógépét, hogy virtuális papírra vethesse aznapi gondolatait egy újság számára.

Az állatok nagyon elkanászodtak. Hát kik vagyunk mi, kérem, teremtők? Istenek? Feljebbvalók?
Tanúja voltam a minap, hogy szerencsétlen emberek milyen kevés tiszteletet kapnak tőlünk. Nem azt mondják, hogy az ember a legjobb barátunk? És mégis, hogyan neveljük őket? Mi értelme volt a háziasításuknak, ha egyszer képtelenek vagyunk a nekik járó tiszteletet és törődést megadni?

Andúrt érzékenyen érintette a téma, dühösen kapcsolta ki a számítógépet, anélkül, hogy befejezte volna az aznapi irományát.

***

Másnap azzal a sziklaszilárd elhatározással indult neki napi sétájának Danival, hogy minél több állatot igyekszik meggyőzni a felelős embertartás mibenlétéről. Célirányosan a parkba tartott, az emberbarátok fő gyülekezőhelyére.

Találkozott is Cecíliával, a perzsa macskával, s ha vonakodva is, de odasétált hozzá és annak emberéhez, Prüntyihez.

– Prüntyikém, Prüntyi-müntyim, gyere ide anyucihoz! – susogta mézesmázosan emberének, egy apró termetű lánynak, akit szemmel láthatóan nem sok öröm töltött el annak tudatában, hogy a nyári kánikula ellenére vastag kötött pulóverben kellett sétálnia.

– Nahát, Cecília kisasszony, nem gondolja, hogy barbárság azt a szegény embert ily körülmények között pulóverben járatni? – Csizmás K. Andúr mindig is a nyugalom macskája volt, néha azonban, amikor bajuszközelből lehetett szemtanúja szeretett embereinek ilyesfajta megkínzásának, sosem tudta türtőztetni magát.

– Parancsol… uram? – rebegtette szempilláit Cecília, miközben lenézően végigmérte Andúrt. – Nem tudom, hogy maga közönséges mezei kandúr mit érthet az emberneveléshez…

– Kérem szépen, kisasszony, nagyon is sokat! – húzta ki magát Andúr. – A 2011-es Világközi Összefogás az Embernevelés Nagyjai Között kongresszuson magaménak tudhattam az előadói posztot a Viselkedés az állattal és nélküle témá…

– Hogyne, persze! – kuncogott Cecília. Aztán karmait mutogatva azt lihegte: – Vésse az eszébe, maga mocskos bevándorló, hogy nem szólhat bele a nevelésembe! Prüntyikém boldog és trendi!

Andúr szőrgombócot köpni sem tudott a döbbenettől.

***

A következő nap Ham Hörivel találkozott, valamint annak emberével, a tisztán tartott, egészséges életű Andrissal.

– Drága barátom! – ölelte keblére őt Andúr. – Olyan boldog vagyok, hogy látlak titeket!

– Ne is mondd! – bólogatott Höri. – Hiányzott már nekünk Dani is.

– Látom, még mindig jó egészségben vagytok.

– Hogyne! Hiszen havonta járunk emberorvoshoz, tudod. Mindig is mondtam, abban mutatkozik meg egy állat értelmi szintje, hogy hogyan bánik az emberével!

– Magam sem mondhattam volna jobban! – Csizmás K. Andúr szeme könnybe lábadt, s sokáig csak szótlanul nézte, ahogy Dani és Andris a kert végében sakkoznak békességben.

***

Eltelt egy hét, majd kettő, s Andúr lelkében lassan alábbhagyott a vihar. Még ha az állatok nem is értenek vele egyet, minden bizonnyal szeretik az embereiket, még akkor is, ha nem tudják, hogyan kell őket nevelni. Hiszen a világ rendje nem bolygatható fel.

A szokásos sétán futott bele Vah úrba, aki ez alkalommal embere nélkül tűnt fel az utcán.

– Hát a kedves Bonifác? – érdeklődött udvariasan Andúr.

– Lelőttem – hangzott az egykedvű válasz.

– Mit csinált?

– Lelőttem – hangsúlyozta Vah úr. – Minek etessek egy vén dögöt, ha vehetek helyette egy újat? Tudja, van Kuf Irca, ott a főúton, rengeteg minőségi tenyésztőtől szerzi be a legújabb emberfajtákat: kínait, dél-amerikait, de még afrikait is…

– Hát nem is hiányzik magának a Bonifác?!

Vah úr meglepetten nézett Andúrra.

– Maga talán azt hiszi, hogy ezek a primitív lények érdemelnek annyit az életükben, mint mi, az állatok?

Lenyellek, hogy érezzelek belülről

Csontsoványság. Kínzó éhség azon a helyen, ahol egykor a gyomrom lehetett – most már csak szemgyönyörködtető besüppedés. Elhidegült karok, bennük csak csont, rajtuk csak bőr, s a kettő szorosan, izzadtan csapódik egymáshoz: nincs közöttük semmi. Remegő lábak, kiugró térdkalács és szakadó ízületek, reccsen és arrébb csusszan.

Leszakadt függönyökön át süvít be szikrázva a napfény, a szoba egy sarkába gyűlik, és nem mozdul tovább. Talpam alatt feltöredezett padló sikolt, fejem felett a falakról lepattogzott vakolat zúdít rám kínzón áriát. Ordítanak mind, ahogy a torkukon kifér.

Pálcikaujjak, mint egy-egy apró csont a sírból, nyúlnak reszketve a messzeségbe. Néhányuk megbicsaklik útja során, s szégyenteljes pózba csuklanak, hogy aztán rángatózva tovább csússzanak a fémes tárgyak felé.

Gyengeség. Mindent betölt a gyengeség szaga. A hányadékban fetrengve a vézna combjaim is bemocskolódtak. Az orromat facsarja a bűz, a gyengeség és a halál bűze. Az egyik belőlem árad, míg a másik valahonnan távolról, de egyre hangosabban súg nekem vad nótát, eljön értem, bizony, s együtt fogunk hemperegni a szoba mocskos padlóján. Együtt.

Sosem éreztem magamhoz olyan közel senkit, mint most. De itt van, érzem: csont és bőr ujjaim lassan ráomlanak a kis tasakra, benne a lében apró buborék száll fel. Érzem, hogy az enyém, velem van – de nem eléggé.

Érezni akarlak, ahogy eggyé válunk, de hogy is tehetném?

Felállok, testem minden porcikája remeg, a csontok, amelyek még egyben tartanak, már nem viszik előre testemet. Orra bukom, a tasak kicsusszan ujjaim gyengéd szorításából, s a földön felszakadva ontani kezdi varázslatos nedvét.

Érzem már az illatod, látom már folydogálásodat. Csak most, csak egyszer, mi is váljunk eggyé.

Csontból épült pálcikák, nyúlok az egyre nagyobb folttá fejlődő lé felé. Vörösen sötétlik előttem, szaga betölti az apró szobát, s mikor ujjaim megérkeznek, érintése nyomán a bőröm skarlátosra színeződik. Magam elé emelem őket, s csak nézem, ahogy folyik le rajtuk az éltető nedű.

Ha ez az ára annak, hogy te és én egyek legyünk, hát nem hátrálok meg. Érezni akarlak.

Kiszáradt ajkamhoz emelem az egyik ujjamat. Nyelvem hegyét nyújtom csak előre, megízlelve az ismeretlent, aztán felbátorodva előregörnyedek. Mohón belenyalok a mocsokban folyó gyönyörbe, az ízek torokfojtó arzenálja végigszánt rajtam.

Elfordulok, öklendezni kezdek, s épp, mikor már megnyugodnék, minden, ami a gyomromban ült, kimarja magát belőlem – kisuhannak belőlem éles hanggal, loccsanással, nyomukban a gyengeség szagának újabb felhőjével.

Ismét a tócsára nézek, lassan, mértékletesen nyújtom ismét a nyelvemet. Az első korty a vörösségből összerázza zörgő csontjaimat, a második elbódítja tudatomat, a harmadik kéjes rángással jutalmazza meg satnya testemet.

Lenyellek.

Végigszánt rajtam a hideg íz, kimarja a torkomat, de csak nyalogatom a földről, míg el nem fogy. Érzem már jeges szorítását, annyira magáévá tesz, hogy az éhség érzete is teljesen megszűnik. Nincs szükségem több táplálékra, míg élek. Csak a vörös folyadék kell nekem, hogy éljek.

Eggyé válunk. Te és én. Most és mindörökké.

Hirtelen megállok, s egy új gondolat szökik elmémbe. Mintha erő költözne vézna karjaimba, letépkedem magamról a ruháimat. Szakadó cérna hangja tölti be a csendet, mindent abba a sarokba dobok, ahol a napfény összegyűlt.

Meztelen testemet belemerítem a földön elterülő folyadékba, a kiálló csontok, amelyek majd’ kiszúrják bőrömet, megszívják magukat az éltető lével, s én nyomban életrevalóbbnak érzem magam. Forgolódok, ragadjon a hajamba is, mindenhová, hadd váljunk igazán eggyé.

Egy újabb tasakért nyúlok a hátam mögé. Sarkát a fogaim közé kapom, egy rántással felszakítom. Kitátom a számat, mint éhező madárfióka, s míg azt érzem, a valóság kezd képlékeny sötétséggé válni, öntöm magamba a vörösséget.

Sosem leszek már magányos.

Lenyellek, hogy érezzelek belülről.

A gyermekvásár

Tartalom:
Elisának egy gyermekkori betegség következtében nem születhetett gyermeke. Idősödő asszonyként a városi bíróság épületébe jár, ahol az elszegényedett családok élelemért adják el gyermekeiket. Elisa azt reméli, kevéske vagyonából örökbe fogadhat egy rossz sorsú fiatalt, akinek végre anyja lehet. Ebben a miénkhez hasonló, mégis eltávolodott világban ugyanis bárki vehet magának egy gyereket a bíróság intézményében, és bármit megtehet vele.
Megírás ideje: 2016. augusztus
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 2000 szó

Sűrű füst kavargott a bíróság domborművekkel szegélyezett emeleti ablakából. A tüzet már eloltották, majd egy öblös kiáltás kíséretében a védelmező kőoroszlánok mellett kirepült az utcára néhány elszenesedett tésztadarab. Palacsinta, a gyerekeknek. Sercegve siklott az aszfalton, aztán áthajtott rajta egy autó széles kereke. A kőoroszlánok között megjelent két erős férfikéz, és az ablakot becsukták.

Folytatódott az árverés.

Odabent, a tárgyalóterem távolabbi végében egy emelvényen állt a hosszúkás asztal, ami mögött csupa öltönyös, szenvtelen képű férfi ült. Kezükben okiratok tucatjai fordultak meg percenként: egy alacsony, hajlott hátú öregúr hozta be őket az asztal mellett nyíló szomszédos helyiségből. Odaadta a hozzá legközelebb álló öltönyösnek, aki fontoskodva átpörgette a papírokat az ujjai között, majd továbbadta a mellette ülőnek; és így tovább.

A hosszú asztal közepénél, a többiekénél magasabb széken ült az ítészek közül a legidősebb. Az agg férfi szakálla lelógott az előtte heverő, kinyomtatott névsorra. Homloka szüntelenül ráncokban állt, hosszú, horgas orra majdnem a lapot súrolta, mikor a férfi a szeméhez közel emelte a listát. Amikor azonban megszólalt, hangja erőteljesen dörrent a vele szemben, a padsorokban ülő népekre.

– A következő: Denis a Sárvárosi útról!

A negyedik padsorban egy beesett arcú, törékeny asszony furcsa csuklásfélét hallatott. Az ajtó kinyílt, a hajlott hátú férfi csoszogott be, kézen fogva egy kisfiút. Lassú léptekkel és remegő kézzel vezette a gyermeket a bírák asztala elé. Szembefordította a hat hosszú, tömött padsorral. Lassú mozdulatokkal megperdítette a portékát a vásárlók előtt, miközben a főítész recsegve felolvasta a leírását.

– Öt esztendős, a Sárvárosi út fogadójában született. A fogadót a szülei vezették, de tavaly, a nagy forróság idején leégett. Denis lelkesen végez házimunkát – Szavai hallatán a fiú kihúzta magát, majd megerősítést várva a padsorok között az anyjára pillantott. – Tudja használni a háztartási gépeket. Írni és olvasni még nem tud, de az esze jó. Fizikai állapota a korához képest kielégítő, nincs betegsége.

Az agg felpillantott, letette maga elé a lapot. Kezébe vette fakalapácsát, mire izgatott morajlás futott végig a tömegen. Leghátul, a szülők között Denis anyja belevájta körmét a tenyerébe, és élesen felszisszent. A mellette ülő apa rácsapott a nő meztelen vállára. Az ítészekhez közelebb ülő kosztümös hölgyek és ingbe bújtatott urak egyszerre fordultak hátra, hogy aztán rosszalló fejrázás után ismét a fiúra szegezzék éhes tekintetüket. A főítész kalapácsával az asztalra csapott.

– Kezdjük háromhavi ellátással a szülők javára! – Körbenézett a vásárlók között. Egy idősödő hölgy, akiről tudta, hogy a belváros szélén lakott és sosem született gyermeke, félénken felemelte ráncos kezét.

– Rendben! Ki adna érte többet? Négyhavi ellátás?

Elisa leengedte a kezét. Látta, hogyan tekintett le rá a főítész. Látta a szemében a sajnálatot, amit mindenki érzett, ha ő került szóba. Ő és a hosszúra nyúlt élete, amit mindvégig elkerült a gyermekáldás.

Az Elisa mellett ülők is lesajnálóan néztek le rá; alacsonyabb volt mindannyiuknál. Egészen azóta nem nőtt, hogy gyermekkorában egy télen a bátyjával feltörték a folyó jegét, és megfürödtek a vizében. Emlékezett rá, hogyan szúrta a bőrét ezernyi tűként a csontjaiba maró hideg, és arra is, hogyan izzadt paplanba csavart teste ezután hetekig a fullasztó láztól. Azóta apró maradt és vékony testű, és soha egyetlen gyermek sem fogant meg a méhében.

A magasba lendült egy másik kéz is. Elisa felismerte benne Cormickot, azt a férfit, aki minden hónapban megjelent az árveréseken, akárcsak ő. Sosem távozott üres kézzel, és már nem egyszer licitált rá Elisa kevéske ajánlatára.

– Rendben van, uram! – zengte a főítész. – Ki ad érte többet? Hathavi ellátás az elszegényedett szülőknek?

Elisa az ölébe hullajtott kezének ujjain számolgatta megmaradt pénzét. Ha belenyúlna néhai férjének hagyatékába, akár a háromszorosát is meg tudná adni. De akkor miből futná a gyermek nevelésére? A ruháztatásra, a taníttatásra, a könyvekre, a játékokra, az élelemre? Elisa felnézett, a főítész éppen őt figyelte. Állta a férfi erős tekintetét, de nem emelte fel többé a kezét. Az öreg fakalapács élesen csattant az asztalon.

– Eladva! Kérem, uram, vegye magához a gyermek ingóságait, amelyek az épület udvarán találhatók.

Cormick felállt, ráérősen odasétált Denishez, és megragadta őt a vállánál. A fiú tágra nyílt szemekkel meredt a magas férfi arca felé. Cormick lehajolt, és súgott valamit Denis fülébe, aki kisvártatva tétován bólintott. A férfi elmosolyodott, és a gyermeket maga után húzva köszönés nélkül elhagyta a tárgyalótermet. Nyomában az eladott fiú szülei haladtak: az anya könnyeit törölgette, míg az apa nyugtatóan duruzsolta neki, milyen jól fognak élni a következő négy hónapban.

Hogy aztán mi lesz, senki sem tudta. Elisa csak abban volt biztos, hogy a szorgos kisgyerek része lesz Cormick kiskorúakból álló takarítócsapatának.

A gyermekeket bekísérő öreg ismét eltűnt a teremből, a főítész pedig újfent kezébe vette a névsort.

– A következő: Annabelle a Végítélet Napjainak lezárt temetőjéből!

Kinyílt az ajtó, és a hajlott hátú férfi nyomában becsoszogott egy piszkos kislány. Seszínű haja fésületlenül, gubancokban lobogott, és csak egy szürke rongyot viselt, amit sáros föld borított az elején. A gyermek ujjai feketék voltak a kosztól, körme alatt lerakódott a homok. Egy palacsintát szorongatott, mohón tömte a szájába és hangosan csámcsogott.

A főítész fintorgott, míg a gyermekre rászóltak, hogy a hosszú padsorokkal szembeállva forduljon körbe, és mutassa meg magát a szemlélődőknek.

– Annabelle tíz éves. Az apja a temető szélére épített faházban él, ő a sírásó. Az anyja a születésekor elhunyt. Mióta a Végítélet Napjainak papja szentségtelen területnek minősítette a temető földjét, senki sem akar odatemetkezni. Annabelle nem járt iskolába, apjának segített az ásásban. Írni, olvasni nem tud, szókincse szegényes. A nehéz fizikai munkát jól bírja.

Elisa vacillált. Számba vette a gyerek rossz tulajdonságait: koszos, műveletlen és rossz életkörülményekhez szokott. Nyilván nem fognak érte versengeni sem a gyermektelenek, sem a fiatalokat munkáltatók. Az ára alacsony marad, talán a felét sem haladja meg annak, amit korábban Denisért fizettek, Elisa ezt biztosan ki tudná fizetni. Csak az a kérdés, akar-e vesződni vele, akar-e a házába egy olyan embert, akit talán még az evőeszközök használatára sem tanítottak meg. De akar-e anyja lenni egy anyátlan gyermeknek?

Annabelle szólalt meg:

– Mehetek már apához?

Zúgolódásként futott végig a felháborodott sutyorgás az előrébb álló padsorokon. Elisa már hallotta is valahonnan a legelejéről: ez a gyermek annyira ostoba, hogy nem tudja befogni a száját még akkor sem, mikor épp eladja őt az apja. Gyengeelméjű. Fogyatékos. Semmirekellő. Amúgy is furcsán dülledtek a szemei, mint valami beteges varangynak.

A főítész most nem mutatta ki ellenszenvét, ellenben a többi bírával, akik hangosan kacagtak, egyikük még meg is tapsolta a kínos bemutatót. A gyerek, félreértve a gesztust, felé fordult és szélesen vigyorgott. Két foga hiányzott.

– Kapálni talán jó lesz a kertbe – szólt gúnyosan a sorok legelejéről egy férfi, és mielőtt még a licitküszöb elhangzott volna, árat ajánlott: – Kétheti ellátás annak a koszos sírásónak. Többet nem ér.

Szinte nyomban koppant a kalapács az ítészek asztalán.

– Eladva! Ne vesződjön a gyerek holmijának keresgélésével.

A férfi felpattant, ruganyos léptekkel a gyerek mellett termett, és a kivezető ajtóra mutatott.

– Arra! Megmutatom a szerszámaidat, meg a fészert, ahol lakni fogsz.

Az apa nem ment utánuk, nem volt a teremben. Elisa sejtette, hogy nem engedték be őt, ha túl koszosnak találták a ruháit.

A főítész megköszörülte a torkát, és felolvasta a következő nevet.

– Cecily az Aranydombokról!

Izgatott morajlás futott végig az egybegyűlteken. Néhányan leplezetlenül mutogattak előre, az ítészek asztalának legszélén ülő úrra. Nehéz ráncok szabdalták az arcát, idegesen tépkedte nyakkendőjének végét. Elisa ekkor értette meg, mi az oka a szokatlanul nagy tömegnek az árverésen: a lóversenyekről ismert férfi fogadást veszthetett. A tét pedig, szürkült el a gondolatra a nő arca, a saját gyereke lehetett.

A szomszédos teremből égőpiros, aranyozott szegélyű nagyestélyi ruhában libbent be a finom vonású leány; nem kísérőjének kezét fogta, hanem elegánsan megemelte szoknyáját kétoldalt, hogy a selymes anyag ne érjen a földhöz. Fitos kis orrát a magasba emelve lépdelt az ítészek asztala elé, megpördült, aztán a vásárlók felé fordulva megdermedt. Ajkait vékonyra préselve nyomta egymáshoz. Szemét már-már eltakarta hosszú hajának csokoládébarna frufruja. Úgy állt ott a gyermek, mint törékeny porcelánbaba.

– Cecily tizenhárom éves. Apja a városi ítészek csoportjának tagja, aki vagyonát vesztette fogadásai következtében. A gyermek írni és olvasni tud, három nyelven beszél, kiváló az énekhangja. Szófogadó, illedelmes. Négy éve tanul zongorázni. Még szűz.

Elisa nem hitt a fülének. Mióta az árverésekre járt, még sosem hallott efféle tényt közölni a gyermekekről. A főítész mégis jelentőségteljes pillantást vetett az egybegyűltek szeme láttára az első padsorban ülő párra, akik a főúti bordélyházat finanszírozták. Ez az ajánlat nekik szólt. Cecily hangos szipogással vett levegőt, de nem szólalt meg.

Az apa a hátsó sorok felé nézett. Találkozott a tekintete Elisáéval. Felismerte a nőt, idegesen húzogatta össze szemöldökét. Elisa érezte, hogy magas nyakú blúzába beszökik a forróság és felkúszik az arcába. Bólintott, mély levegőt vett.

– A licit egyévi ellátástól kezdődik.

A bordélytulajdonos pár női tagja illetlenül szemrevételezni kezdte a leányt. Megállapításait rekedtes hangján közölte a vásárlókkal és a szülőkkel.

– Szép, szép, kellemes teremtés, könnyen lehetne betanítani… Az ártatlanságáért sokan fizetnének. Kár, hogy ez a hosszú, mindent eltakaró ruha van rajta, nem lehetne megnézni nélküle is?

Elisa egy ugrással talpra állt és szaladni kezdett. Fellökte a padsorában terpeszkedő férfiakat és nőket, az ítészek asztalához futva karon ragadta a selyembe bújtatott leányt. A hajlott hátú öregúr belekapott a vöröslő ruhába, de mikor a gyermek is meglódult az ajtó felé, az anyag elszakadt. A kiáltásokat maguk mögött hagyva Elisa és Cecily elfutottak a még eladásra váró négy gyermek mellett, és a sötéten ásító lépcsőház felé vették az irányt.

Senki sem állt az útjukba – nem tudták, miért szalad a nő és a gyerek. Cecily futás közben lerúgta magáról magas sarkú cipőjét, közben egyre szorosabban feszültek ujjai Elisa törékeny kezére. Az asszony tüdeje szúrt, ahogy futottak, de nem akart megállni, míg az egyik lépcsőfordulóban meg nem bicsaklott a bokája.

Elhasalt a hideg csempén, sajgó lábához kapott, és hagyta, hogy Cecily talpra állítsa őt.

– Menjél – nyögte, és kezével továbbtaszigálta a lányt. – Menj már.

Cecily hezitálás nélkül rohant tovább. A hátuk mögött megjelentek üldözőik, a fiatalabb ítészek és a nyomukban totyogó, hajlott hátú öregúr. Meg sem álltak Elisa mellett, futottak tovább a leány után. Csak a legutolsó férfi, a gyerek apja maradt ott. Megragadta és megcsókolta az asszony kezét.

– Köszönöm – lehelte.

Messziről jövő kiáltások zaja szűrődött a kivilágítatlan lépcsőházba. Cecily apja a keskeny ablakhoz lépett, kinyitotta, és kinézett a bíróság épületének tágas udvarára. Elisa odabicegett hozzá, a férfi hóna alatt éppen kilátott a szörnyűséges toronyra, amit az eladott gyermekek hátrahagyott ingóságaiból állítottak. Embermagasságú emelvénnyé nőtte ki magát az évek alatt, a képeskönyvek, játék mackók, zenélő plüssállatok csontszárazra aszalódtak a tűző napon. Mellette ott állt Cecily: Elisa nem látta az arcát, de felismerte piros ruháját, ami most lehullt a porba.

– A kapuhoz, drágám, a kapuhoz… – suttogta maga elé a lány apja. Kiabálni felesleges volt, a magasból Cecily nem hallhatta volna meg a hangjukat. Némán fohászkodtak, hogy eljusson a kijáratig, mielőtt kiérnek az udvarra az üldözők is.

Cecily azonban nem a kapuhoz igyekezett, hanem odaszaladt egy árnyékban hűsölő, cigarettázó férfihez; Elisa felismerni vélte benne Denis apját. Résnyire szűkítette szemét, hogy jobban lássa, mit csinál Cecily. Néhány szót váltott csak a férfivel, aki ezután a lány kezébe nyomott valamit, ami annyira apró volt, hogy az ablaknál kémlelők nem láthatták. A gyerek ezután a játékokból épített toronyhoz sietett. Leguggolt a szélénél, de nem látták, mit csinál. Néhány másodperc múlva vékony füstcsík szállt fel mellőle.

– Ne törődj a játékokkal! – kiáltotta az apa. – Fuss már!

De Cecily nem hallotta, és nem is mozdult a kupac mellől. Odakint megjelentek már az üldözők is. Míg lassan közelítettek, a tűző napon lángra kaptak a megsárgult könyvlapok és a megszáradt szőrpamacsok. Nem volt hová menekülni: az ítészek az égő tornyot körbeállva bekerítették Cecilyt, így már csak a háta mögött az egyre magasabbra kapó lángok börtöne hívogatta.

Vége, sóhajtott magában Elisa, hát nem tudta megmenteni a lányt. Belőle lesz a bordélyház legifjabb dolgozója. Az apa halkan szitkozódott.

Cecily hátat fordított az ítészeknek, és egyenesen belebámult a tűzbe. A lángok ugyanúgy vöröslöttek, mint ruhájának fodrai.

– Mit csinál? – kérdezte Elisa, de az apa nem felelt. Csendben figyelték, ahogyan a lány tesz egy lépést a tűz felé.

– Nem! – kezdett el ordítozni a férfi. Artikulátlan bömbölés hagyta el a torkát, és felmászott az ablakba. Elisa remegve belekapott az öltönybe, de a férfi kitépte magát a szorításból, és mikor a lánya belépett a tűzbe, elrugaszkodott az ablaktól.

Olyan hangosan ordított, hogy Elisa nem is hallotta a kislány sikoltását.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás