• Home
  • /
  • Author: Daremo

A magány

Tartalom:
Egy hosszú, sötét éjszaka, villogó kislámpa az asztalon, néma csend, az óra halk kattogása – és szavakba öntöttem, mit is jelent számomra a magány.
Megírás ideje: 2012. január
Figyelmeztetések: vér, szereplő halála
Terjedelem: 1000 szó

A magány a véremmel lüktetve szárnyal szét bennem, s visz az öntudatlanság képe felé, mint holmi drog az italomban szombat este. Csak egy szó: ajkaim között átfolyik, végigperzseli az egész belsőmet, hörögve fuldoklom az égető, szánalmas érzéstől; a körülöttem állók visszhangzó nevetése tölti be a halotti csendet. Sikoltoznék, hogy álljon meg a világ, csak egy percre, csak egy végtelen másodpercre, míg erőt veszek magamon a lélegzéshez, míg átdobom magam a korlátaimon. Csak egy örökké tartó pillanatra, míg a bennem élő szavak hangja szét nem szakít, csak addig, míg erőt gyűjtök a halálhoz.

Aztán nevetek, krákogva és fuldokolva nevetek, míg könnyeim ki nem csordulnak a belsőmet égető magánytól, amely megfertőzi hangomat is: színtelen lesz és viszolyogtató. Hátranézek, és látom a megszürkült téglafalat, amely elválaszt a valóság hűvös mennyboltjától, mégis hiányoznak az ablakok, mégis érezni akarom a hideget a csontjaimban. Fuldoklom, füstszag terjeng a levegőben, s könnybe lábadnak a szemeim, átsüvít rajtam, bántja orromat, bántja lelkemet, bántja szívemet.

Elfordulok, s vért köhögök, de ne lássa senki, az én keresztemet magam hordom. Ne lássák elgyötört lelkemet, ne lássák szorongatott szívemet, ne lássák homályba vesző tekintetemet. Csak azt lássák, amit látni akarnak, a felszínt, azt az ürességtől hemzsegő felszínt, amely megnevettet, amely fáradtan feszít arcomon. Azt, amiről érzem, menten megöl.

Haldoklom, a földre esek négykézláb, ajkaim között folyik ki a magány, összekeveredik a nyállal és a vérrel, tocsog a földön, apró tócsákba gyűlve. Az én magányomban taposnak, az én véremmel mosakodnak, az én nyálammal szólnak. Megölnek.

De ha látnák azt, amit csak én látok, s előlük eltakarózott, felsegítenének a földről, nem hagynának fuldokolni a ragacsos, sikamlós magányban, amely nem enged talpra állni. Bekúszom az asztal alá, s apróra húzom össze magam, a lábak között elveszek, ott rúgnak belém, ahol érnek.

De én nem ezt érdemlem! Én tudom, mire volnék hivatott, de a szennyes, kiüresedett valóság nem adja meg nekem a lehetőséget, folyton azt suttogja, ha az én keresztem, hordjam magam. Ha nem tudom megtartani, fulladjak meg a saját véremben, a saját nyálamban. Nem segít. Sosem segít. Önző módon maga elé néz, szemellenzővel lát, vaksötéten mered a világba. Ha a kezem nyújtom felé, megfogja azt, de nem emel a magasba, hagyja, hogy egyedül ússzak az árral, a saját, sötéten fénylő magányomban.

Látom a fényt a túloldalon, látom a Hold vígan hívó szavát, hallom a Nap lágy sugarait, érzem a vér hánytató, méregszerű ízét a számban, haldoklom már, tudom jól.

Csak nézz egyszer rám, kérlek, s halld meg ki nem mondott szavaimat. Csak nyújtsd a kezed, de hagyd, hogy egyedül kapaszkodjak fel rajta. Hagyd meg nekem az önérzetemet, segíts, hogy önmagam lehessek újra. Hiszen tudod, ki vagyok, hiszen tudod, ki lettem, hiszen tudod, mit akarsz te is, én is. Ez a kettőnk keresztje kell, hogy legyen, s ha te eldobod, én elsüllyedek a mocsárban.

Csak halld meg szívemnek dallamát, halld meg a szél szárnyán suhanó gondolataimat, hiszen tudod, mindet neked szánom. Érted nevetek önfeledten, ha kell, érted sírok, ha kell, érted várom csak a felkelő Nap sugarait: hogy megint láthassalak. Hogy azt hihessem, eljön majd a nap, amikor felém nyújtod a karod, s én végre megláthatom, mi van a sötétségen túl.

Fájdalom. Ó, micsoda fájdalom! Felszakítja mellkasom, s egy suta kéz kiemeli leszakított bordáim közül a szívemet, kitépi az őt fogva tartó erek szorításából, elválasztja tőlem, elvágja az érzéseim gyökerét. Nevetek. A szemeim vérben forognak, a szívem helyére egy sáros kődarab kerül, de a vérzés nem akar elállni, hisz nincs semmi, ami pótolná a veszteséget. Megszűnnek az érzések, s nevetésem hangja elhal a távolban. Már nincs semmim, egy érzéketlen, mocskos kődarab hever a szívem helyén, s nekem megfelel, hiszen nincs már, ami hozzád kötne. A még mindig dobogó szerv a földön hever, hányadék közepette, s mégis tiszta. Megtisztítják az érzések, melyeket egykor belé tömtem. Nevetések, sírások emlékei, ölelések, egy kéz a derékon, egy csók az ajkakon, halkan elmormolt vallomások, egymást kerülő pillantások.

Vér. A lábaid előtt heverek a saját véremben. A karomat nyújtom feléd, kérlek, kapj el, s szoríts magadhoz, míg nem késő. De te nem nézel rám. Valahová a távolba meredsz, s a hátam mögül egy kedélyes kacaj zendül fel. Ő az, tudom, meséltél róla: őt szereted. Válaszút előtt állsz, s én már ekkor tudom, elvesztem, bizonytalant bizonyosért senki fel nem ad soha.

Átlépsz felettem, s megfogod az ő kezét, magadhoz öleled, mintha ő lenne az egyetlen, aki valaha megértett volna.

Nyüszítek, a torkom összeforrt, a szavak nem találják útjukat. Mellettem voltál, melletted voltam. Nevettél, nevettem. Megfogtad a kezem, s én is megfogtam a kezed. Néztük őt, te is és én is, de sosem hittem volna, hogy egyszer a lábad előtt kell fetrengenem, s mégis az ő karjaiba szaladsz.

Elkorcsosult lélek vagyok a magamnak való szeretetével, tudom jól, és te is. De szeretem a mosolyod. Szeretem a kezed fogni. Szeretem a mosolyod látni. És tudom jól, hogy mindezek emlékétől sosem foszt meg senki.

A halál már suhan felém, érzem, olyan békés minden. Már nem vérzem. A szívem a vérben egyre lustábban ver, bemocskolódott. Lehunyom a szemem, s hallom a szavaid, amelyeket sosem mondtál nekem, mégis ott élnek bennem, s azután is fognak, hogy az én létezésem megszűnik. Elér a Hold vígan hívó szava, együtt fogjuk átszelni az égboltot, s megállapodunk egy csillagnál, amelyet rólad fogok elnevezni.

Ölelj meg, még egyszer, utoljára, míg érzem a vállaimban is tested melegét. Hagyd őt ott egy pillanatra, kérlek, s nézz rám, még ha szánalmas látvány is vagyok a saját elmém mocsarában, elsüllyedve a hiányodban, elveszve a végtelenben. Nézz rám, kérlek, hadd lássam a szemeid, de ne sírj sosem: nem érdemlem meg.

Ha lettem volna olyan erős, hogy kiállok magamért, ha képes lettem volna én is a szemedbe nézni, ahogyan te tetted velem, még ha hátat is fordítasz, megérte volna. Hiszen őszinte voltam veled is, magammal is. Remélem, tudod, hogy te vagy a mindenem, a levegő a víz alatt, a hang a némaságban, a fény a sötétségben, a víz a tűzben, te vagy az, aki azzá tett, aki most vagyok… teljessé.

S a magány, az italomba kevert drog elszakít mindentől. A valóságtól, a hangodtól, a kezed meleg szorításától, az arcomra hulló könnyeidtől. Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem voltam elég erős önmagamhoz.

A szívem pedig megáll. És én már nem tudom, hogy piszkos kaviccsal a mellkasomban tudok-e élni, tudlak-e szeretni úgy, mint régen, egyetlenem.

Vérvörös illatok

Tartalom:
Elvont elmélkedés arról, vajon mi történik a lélekkel a halál után.
Megírás ideje: 2012. május
Figyelmeztetések: halál
Terjedelem: 600 szó

Abban a pillanatban, amikor az utolsó lélegzet megakadt bennem valahol mélyen, én már repültem valahová messze, fénygömbökön, színpalettákon és illatfelhőkön át a végtelenségbe, mígnem megéreztem magam körül a valóságnak tetsző halált. A lelkem fénypálcika-lábai megvetődtek egy sápadt domborulaton, a talpam alatt halkan koppant a képlékeny föld. Aztán felmordult a csend és a világ imbolyogni kezdett, mint a hajónk a vízen, s kis fénytüdőmbe ezernyi vörösség megható illatáradata tódult: a bódító rózsáé, a zamatos almáé, aztán a véré, csakis a véré, s végül lelkem apróra húzta magát a csónak aljában, s arcát nem mutatta a világnak. De csak haladtam előre, folyton haladt, körülölelt a valóság minden búbánata és szenvedése. Vérszag szorongatta cérnavékony torkomat, a hangok, amelyek hazakérlelték volna elgyötört lelkemet, nem találták útjukat a nyelvemig.

Révészem, a halál fekete csuklyása kárörvendően villogtatta színtelen szemeit a csónak végéből, kezében hosszú fadarabot tartva vonta előre hajónkat játszi könnyedséggel. Tekintetét mindvégig rajtam tartotta, mintha azt várta volna gyenge fényességemtől, hogy erejét meghaladva a körülöttünk terpeszkedő vértóba vetem magam, hogy megmosakodjak a saját halálom bűzétől. Hiszen ott éreztem minden porcikámon: foltokban hulló hajamon, lepattogzott körmeimen, kifakult bőrömön. De ott volt még valami: pehelykönnyű illat áradt a közelből, éppoly tömény, mint gyöngéd, szerény, de követelődző, felejthetetlen és magával ragadó. Kerestem őt, a gazdáját, magamévá akartam tenni az illatot, hogy többé ne a férgektől rothadó hús szagát érezzem magamon, el kellett felejtenem a halál ígéretét, arra vágytam csak, hogy végre megleljem, de sehol sem találtam. A közelből szólt hozzám, kicsiny, törékeny karját nyújtotta felém, de én alig tudtam benne megkapaszkodni. Húztam őt magamhoz, egyre több és több maradt meg belőle, de ahogy még inkább birtokoltam, erősebben kellett megragadnom, hogy tovább érezzem mindenütt.

Hamisítatlanul, valódiként megleltem őt: belőlem jött, a testemből, a sejtjeimből és szöveteimből, de nem tudtam igazán birtokolni, míg nem éreztem forrását a két kezem között. Erőtlen, gyenge körmeimmel estem mellkasomnak, vájtam magamból a bőrt, a húst, cafatokban tépődött magamból az én, ami csakis az enyém, azt eldobtam, hogy mást szerezzek helyette. A vérem lefröccsent a csónak aljára, keveredett a vízzel, s szaga még erősebben csapott meg, gyorsabban kellett hát kiirtanom a bűzlő, mocskos ént önmagamból, míg nem késő, míg el nem nyel a gyomorforgató szag. Téptem, karmoltam és haraptam a gyűlölt lényt, ami elválasztott a csodás illattól, de ahogy egyre több véres cafat esett halk cuppanással ki a csónakból, már sokkal közelebb éreztem őt magamhoz. Már tudtam, éreztem, hogy nem kell sok, s magamévá tehetem őt, eggyé olvadhatok vele a vértengerben hajókázva.

A csontok zörögtek fásultan, de nem törtek el, ráztam őket, mert szenvedést okoztak, ott volt mögöttük a reményt ígérő illat a vörösségbe burkolózva, de számomra elérhetetlenül. Ordítottam, elgyötört hangom betöltötte a haláli csendet, vágytam boldogságra, de a céltól néhány lépésre megtorpantam, s nem tudtam áttörni az utolsó akadályon. Lelkemnek gyenge fénykarjai nem voltak elég erősek a végső küzdelemhez.

A csónak megállt hirtelen. Felpillantottam szétkaszabolt testemről, fekete csuklyás révészemet láttam magam előtt, ahogy hosszú botját a magasba tartva, lesújtásra készen állt előttem. Elhúztam vékony karjaimat vércsutakos mellkasomról, a hátamra feküdtem, s fejemet hátrahajtva vártam a mindent elsöprő fájdalomra, amelyet ő okoz majd nekem.

Egy halk suhintás, aztán reccsenés. Ordítás. Suhintás, reccsenés, ordítás. És megint. Recsegő sikoltás, vakító fájdalom – de ott volt ő is! Halványan, de a pokol lángjaitól megmenekülve ült bennem, de már kiszabadult, vad madárként repdesett körbe. Belekaptam a szárnyába, s ujjaim között vörös virággá szelídült. Magamhoz szorítottam, s közben egyre több lett belőle, lassan ellepte a csónakot, de az illata ott lebegett körülöttem, elbódított, nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak szívtam magamba a forróságot, mígnem annyira elteltem tőle, hogy fuldokolni kezdtem a szorongatásában.

Én és a révészem tovább csónakáztunk az alvilágban, míg én minden egyes evezőmozdulatnál kihajítottam egy piros virágot a sötétlő tóba. Lassan eltűntek az illatok, a színek és az érzések, már csak én maradtam és az üres, otromba Halál a vérvörös pöttyökkel tarkított mező végtelenjében.

Az elhatározás a legfontosabb

A helyzet az, hogy igazából sosem tudtam, hogyan kell jó, azaz megkapó, figyelmet felkeltő első bejegyzést írni. Mégis megpróbáltam vagy százszor, mert sosem tudtam egy helyben ülni a fenekemen, mármint virtuálisan, és mióta a blogol.hu megszűnt, valahogy nem találom a helyemet az internet világán belül. De most kijelöltem magamnak ezt a kis szeletet, letelepedtem, és nem megyek sehová, úgy bizony.

Írópalánta volnék, az ilyesmivel ma már Dunát lehetne rekeszteni. Hogy miben vagyok más? Nem tudom, mert nem akarom magamat, a művészetemet jellemezni, inkább meghagynám azoknak, akik olvasnak. Tizennyolc éves vagyok, és kereken tíz évvel ezelőtt írtam meg az első mesémet. Sosem vettem részt semmiféle tanfolyamon, de nem zárkózom el tőle, hogy egyszer kipróbáljam. Nincs pénzem rá, és nem is szimpatikus nekem a magánkiadás. Nem elsődleges célom, hogy megjelenjek nyomtatásban.

Én csak azért írok, mert muszáj. Mert függő vagyok, és ha nincs meg az adagom, ha nem írhatom le, ami kattog a fejemben, megőrülök, megveszek, idegessé válok és remegnek a tagjaim. Így nőttem fel, ezt tanultam meg: feldolgozni az életet az írás által. Ha valami bánt, írok róla, ha örülök, történetet szövök köré, ha valami nyugtalanít, alkotok róla. Mondanám, hogy kiskoromban anyám verte belém az irodalom iránti szeretetet, de hát nem kellett azt verni, nagyon fogékony voltam. Kétévesen már rengeteget szavaltam, szinte mindent megneveztem, ami körülöttem volt, óvodában a saját szórakoztatásomra olvastam meséket, és később is szinte minden könyvet a kezembe vettem, ami kartávolságon belül volt.

Hogy mikor döntöttem úgy, hogy írni fogok? Nem emlékszem rá, hogy lett volna egy konkrét pont, amikor ezt eldöntöttem volna. Ez nem választás kérdése volt, csak jött, mint egy belső kényszer, és követelte magának a figyelmet. Általános iskolában a barátaimmal füzetekben egy saját újságot vezettünk, amit csak egymásnak mutattuk meg, és cikkeket írtunk bármiről, ami érdekelte a magunkfajta kislányokat: állatokról, zenéről, tanulásról…

Az elmúlt időszakban, és ez bizony egy elég hosszú időszak volt, afféle írói válságban szenvedtem, úgy érzem, mostanság lábalok ki belőle. Hosszú hónapokig nem írtam, még ha volt is ötletem, nagyon ritkán vettem rá magam, hogy papírra vessem a gondolataimat. Úgy gondoltam, bizony van ilyen, hogy az ember kiskorában szakadatlanul ír, aztán egyszer csak abbahagyja, és többé nem nyúl tollhoz. Nem tetszett a dolog, legszívesebben kitéptem volna magamból az ilyen gondolatoknak még a csíráját is, valahol mélyen mégis azt hittem, ez a helyes, és a sóvárgás az írás után el fog múlni.

De nem múlt el, pedig egy időben aztán nagyon harcoltam érte. Ott van a génjeimben, hogy nekem márpedig le kell írnom a bennem kavargó történeteket, el kell mesélnem, mi történik azokkal, akik a fejemben élnek. Ez függőség, és néha fájdalmas. De szerintem az író egy mazochista állatfaj, és mindig megleli az örömét ebben a fájdalomban, amit az alkotás nyújthat.

Szóval én is ilyesfajta állatfaj vagyok, s ezentúl itt osztom meg a lelkemet idegenekkel.

171819