• Home
  • /
  • Author: Daremo

Paralízis

Alvásparalízis: Közvetlenül elalvás előtt vagy felébredéskor jelentkezik, és legfeljebb egy-két percig tart. Az érintett a szemén kívül egy izmát sem tudja megmozdítani, így még beszélni sem tud. Gyakran kíséri félelemérzet, társulhatnak hozzá hallucinációk vagy testen kívüli élmény. [wiki]

 

 

Hajnalodott, mikor magamhoz tértem. Már egyedül voltam az ágyamban. Néhány pillanatig mozdulatlanul fekve azon tűnődtem, hogy vajon mi ébreszthetett fel, amikor megint meghallottam a távoli hangot.

— Kriszta, Kriszta!

Ismerősen csengett. Hamar felismertem a nevemet a párom hangján szólni. Fel akartam kelni, válaszolni neki, megkérdezni, hogy miért jött haza ilyen korán a munkából. A fejem azonban mintha mázsás súlyú lett volna, a párnám úgy húzott magához, mintha a mágnes két ellenetétes pólusa lennénk. Nem mozdultam.

Még mielőtt visszazuhantam volna a békés tudatlanságba, ismét meghallottam a páromat. Ezúttal úgy tűnt, mintha egészen közelről, a földszintről szólongatna.

— Kriszta, Kriszta!

Muszáj volt válaszolnom, tudtam. Engem keresett, engem hívott, rám volt szüksége. Kinyitottam a szemem, a hálószoba nyitott ajtaján beszűrődő fénybe bámultam. Szólni kellene. Csak ki kellene nyitnom a számat. Úgy éreztem, mintha nem létezne ennél nehezebb feladat a világon. Csendben maradtam, és meg sem moccantam.

Mintha csak egy szemvillanásnyi idő telt volna el, mikor a szemem sarkából mozgást láttam. A tekintetemet az ágy végére fordítottam.

Ott ült egy idegen.

Ahogy kalapálni kezdett a szívem a rémülettől, minden porcikáját megfigyeltem és az emlékezetembe véstem. Fiatal férfi volt, piros pulóvert és fekete nadrágot viselt. A haja is barnás, a fülére lógott. Én őt bámultam, de ő nem nézett rám. Négykézlábra emelkedett, és egyik kezét a másik után rakva átlépegetett a lábam felett. Előre nyúlt, mintha az ágy melletti polcról akart volna elvenni valamit.

Azonnal levert a víz. A gondolataim lázasan cikázni kezdtek, nem tudtam eldönteni, hogy mi a biztonságosabb: ha továbbra is úgy teszek, mintha aludnék, vagy megpróbálok elfutni? És ha bántani fog?

Az ismeretlen alak nagyon lassan mozgott, óvatosan nyúlt előre. Ügyelt rá, hogy ne ébresszen fel. Úgy éreztem, mintha percekig figyelném, ahogyan előre nyúl, alig pár centit haladva egyszerre. Aztán kicsit lejjebb néztem, és láttam, hogy még mindig négykézláb áll, és az én lábam pontosan az ő teste alatt hever.

Ekkor kapott el pánik.

Segítség, segítség!

Úgy erőlködtem, hogy felordítsak, mint még soha életemben. Valaki jöjjön ide, kergesse el a betolakodót, mentsen meg! De nem tudtam szétfeszíteni az állkapcsomat. Nem tudtam csukott szájjal nyögni se. Képtelen voltam hangot kiadni. Az alakot többé már nem láttam magam előtt, csak a belsőmet éreztem mindenütt, a megfeszülő, de mozdulatlanságba meredt izmaimat.

Nem tudtam kiáltani.

A lábam! A lábam még mindig az idegen alatt volt. Undorítónak éreztem, hogy ez az alak az ágyamban áll, és minél messzebb akartam tőle kerülni. Mérlegelés nélkül rántottam volna ki a lábamat alóla. Megfeszítettem az izmaimat, és teljes erőből a mellkasom felé kezdtem el húzni a végtagjaimat. Úgy tűnt, mintha dübörögne a fejemben a vér, és remegne a lábam, mégis csak alig néhány centiméterrel sikerült arrébb húznom magamat.

Nem tudtam megmozdulni.

Minden izmomat megfeszítettem, nem volt más vágyam, csak elrohanni, messzire a betolakodótól, de mindeközben éreztem, hogy hiába akarom dobálni a testemet, csak egyhelyben, mozdulatlanul feküdtem tovább az ágyamban.

Meg fogja látni, hogy ébren vagyok, és bántani fog. Menekülnöm kellett.

Minden erőmet összeszedtem, és felültem az ágyamban. Zihálva körbenéztem: nem volt ott velem senki. Az éjjeliszekrényen heverő telefonom után nyúltam, kapkodva tárcsáztam a páromat.

— Voltál ma reggel itthon?

Néhány pillanat csend után válaszolt.

— Miről beszélsz?

Mobilon: Writeometer

Idén nyáron eldöntöttem, hogy a Camp NaNoWriMo alatt megírok egy kisregényt. Most szeretném bemutatni az egyik olyan telefonos alkalmazást, amit szinte mindennap használok írás közben, és igencsak megdobja a motivációmat.

Nagyvonalakban a NaNoWriMo-ról annyit érdemes tudni, hogy ez egy regényíró esemény. Novemberben a cél 50 ezer szó megírása, de a Campeken (áprilisban és júliusban) mindenki magának határozza meg az elérni kívánt célt. Én több szót most nem szeretnék erről ejteni, mert augusztus elején szeretném egy külön bejegyzésben részletesebben bemutatni ezt az eseményt, és vele együtt összegezni a saját tapasztalataimat.

Korábban már írtam erről az alkalmazásról, most azonban részletesebben is szeretném bemutatni.

Név, amivel megtalálod: Writeometer
Ára: ingyenes
Operációs rendszer: Androidon találtam csak
Nyelv: Az alapvető funkciókhoz nagyon minimális angol nyelvtudás kell. Ha jobban bele akarod ásni magad, vagy idegen nyelven írsz, akkor szükséges (és hasznos) a nyelvismeret.

Bemutatás:

A Writeometer alapvetően abban segít, hogy számon tartsd, mennyit írtál az aktuális projektedből, mennyit tervezel összesen, és egy kis motivációt ad azoknak, akik szeretnek saját maguk által felállított határidőre dolgozni.

Egyszerűen hozzáadhatod az aktuális projektedet az alkalmazáshoz, nem kell róla semmit sem írnod, csak egy címet, az elérni kívánt terjedelmet (szóban vagy karakterben), és ha beállítasz egy határidőt, akkor a program azt is kiszámolja neked, hogy naponta hány szót kell írnod, hogy sikerüljön. Ha már megkezdett írásról van szó, akkor megadhatod, hogy eddig mennyinél tartasz, úgyhogy teljesen reálisan tudod vezetni a statisztikádat. Akár emlékeztető jelzéseket is beállíthatsz, ha szükséged van arra, hogy a telefonod csörögjön, mikor hozzá kell kezdened az íráshoz.

Én a NaNoWriMo-ra 25 ezer szót tűztem ki célul, tehát naponta (az oldal szerint) 807-et kell megírnom. Ezt is számon tartja nekem az app, valamint számos érdekes statisztikát is megtekinthetek (ezek akkor érdekesek, ha már egy ideje rendszeresen használom a programot). Például kiszámolja, átlagosan naponta, hetente és havonta hány szót írtam, hány napos volt a leghosszabb időszak, amikor mindennap írtam. Diagramon ábrázolja, hogy egyes napokon a többihez képest mennyit írtam, és hogy a szöveg egésze milyen mértékben gyarapszik.

Az időzítőt elindítva ösztönözheted magad, hogy bizonyos ideig (beállíthatod, hogy meddig) kizárólag az írással foglalkozz, ne jusson eszedbe a például Facebookot böngészni. Én általában 15 vagy 25 percekre állítom be magamnak, mert azt tapasztaltam, hogy ennyi idő alatt általában nem jön közbe semmi fontos tennivaló. Ha végeztél, a beállításaidtól függően jutalmat kapsz: egy guavát, amit „beválthatsz” jutalmakra (pl. Facebookozásra, kutyasétáltatásra, de te is adhatsz hozzá díjakat).

Találsz a menüben egy Toolbox nevű pontot is: ez az a rész, amihez már szükséges az angoltudás, de mint írtam már, enélkül is használható a program. Ezek afféle extrák, amik inkább az angolul íróknak jelentenek segítséget.

Az első rész tulajdonképpen a nap szava. Egy különlegesebb kifejezés, aminek a magyarázatát is elolvashatjuk, illetve példákon keresztül mondatokban is szerepeltetik a szót.

A második rész egy értelmező szótár. Ugyanúgy a beírt szó magyarázatát és példákat ad ki.

A harmadik rész a thesaurus, ami tulajdonképpen egy olyan lexikon, ami a szavak szinonimáit, ellentétes jelentésű szavait, kapcsolódó kifejezéseket sorakoztat fel.

A negyedik rész pedig tulajdonképpen díszes betűtípusokkal tár elénk inspirálónak szánt szavakat, hogy megkönnyítse az írást.

Használnám-e a programot?

Szoktam használni, de azt nem mondom, hogy csak időzítővel állok neki írni. A Toolboxot nem szoktam megnyitni, magyarul íróként én nem találom hasznosnak. Viszont én az a fajta vagyok, akit igenis inspirálnak a grafikonok, szeretek magamnak határidőket állítani.

Kinek ajánlom?

Azoknak, akiknek szükségük van egy kis külső löketre az íráshoz. Néha az ember kicsit elkényelmesedik, vagy nincs teljesen rendben az önbizalma, és nehezebben áll neki az írásnak. Ilyenkor egy ehhez hasonló eszköz képes nagyon is megdobni az alkotókedvet, ezt saját magamon is tapasztaltam nem egyszer.

 

Ismeritek a Writeometert? Ki próbálta már ki? Esetleg használjátok rendszeresen?

Írók hét főbűne

Az utóbbi időben elég sok kihívást és kitöltendő írós kérdőívet kaptam, úgyhogy ezeket szeretném sorba venni (és emellett ismét tartani a heti egy elmélkedős bejegyzést, most, hogy a sulis dolgaim nem olyan sűrűek).

Először is Thea Blanchet saját kérdőívéré esett a választásom, innen is köszönöm neki a jelölést. 🙂 Én is írtam már sajátot korábban, és támogatok is mindenkit abban, hogy hozzunk létre új, a blogjaink témájához illő kérdéssorokat, lépjünk túl a megszokott, semmitmondó verziókon. Thea kérdőíve igazán ötletes, szerintem ebben egyet fogtok érteni velem. 🙂

Kezdésként bemásoltam Thea blogjáról, a Betűtemetőről a szabályokat:

Szabályok:

1. Köszönd meg annak, akitől kaptad!
2. Válaszolj a kérdésekre! Figyelj rá, hogy a szabályok és a kérdések is változatlanul kerüljenek a bejegyzésedbe!
3. Küldd tovább annyi embernek, amennyinek szeretnéd! A lényeg, hogy mindegyiküknek írj valamit, szerinted nekik mi a legnagyobb bűnük íróként!

Kérdések:

1. Kevélység: Melyik az a történeted, amire annyira büszke voltál, hogy nem fogadtad a rá érkező kritikákat? Utólag mit gondolsz erről?
2. Kapzsiság: Van olyan történeted, ami szerinted olyan jól sikerült, hogy pénzt is kérnél érte? Mennyit érne a belé fektetett munkád?
3. Bujaság: Melyik történetedben próbálkoztál először korhatáros jelenettel (nem feltétlen erotikus értelemben)? Utólag mit gondolsz, mi volt a legnagyobb hibája?
4. Irigység: Volt, hogy irigy voltál olyan történet olvasottságára, ami szerinted a tied nyomába sem érhet? Név említése nélkül szerinted mi volt a legnagyobb hibája?
5. Falánkság: Volt, hogy több történeten dolgoztál egyszerre? Mi lett az eredménye?
6. Harag: Formáztál valaha szereplőt élő emberről azért, hogy a történetedben megkapja azt az igazságszolgáltatást, amit a valóságban nem biztos, hogy meg fog? Ki ő, és mi lett a sorsa a történetben?
7. Lustaság: Melyik az a történeted, amit lustaság miatt félbehagytál, és a legjobban bánod?

Íme az én bűneim:

1. Kevélység:

Azt hiszem, az utóbbi években azért elkezdett benőni a fejem lágya, és elfogadom a kritikákat, de azért ez nem mindig volt így. Két esetet mesélek el, az egyik inkább cuki, a másik pedig, utólag átgondolva, már kellemetlen nekem.

Még általános iskola harmadik osztályában házi feladatként mesét kellett írnunk, szigorúan két, de maximum három oldal terjedelemben (mármint A/5-ös méretben). Velem eléggé elszaladt a ló, és a kalandos kis mesém hat és fél oldalra rúgott. Nagyon büszkén olvastam fel, kaptam is rá egy ötöst, viszont mivel ennyire felrúgtam az alapszabályokat, kötelező volt újraírnom a mesét, belesűrítenem három oldalba. Ez engem annyira szíven ütött, hogy egyáltalán nem voltam rá hajlandó, és végül anyukám írta meg helyettem…

Tizenöt-tizenhat éves korom körül lehetett, azt hiszem, mikor a G-Portálon kezdtem el megosztani az írásaimat, és mindenféle amatőr versenyeket tartottunk az oldalainkon. Én dacból beneveztem arra, amit az a lány szervezett, akit eléggé megvetettem, mivel sokszor úgy beszélt le a magas lóról, mintha ő már feltalálta volna spanyolviaszt (pedig nagyon nem). A megadott témára írtam egy novellát, amit ő aztán eléggé lepontozott, és a végeredménynél valahol a legutolsó helyek egyikén kullogtam. Utólag persze látom, hogy tényleg nem volt nagy szám az a novella, de akkor annyira kiakadtam azon a lányon, és hogy a köztünk lévő ellentét miatt engem úgy lehúzott, hogy jelenetet rendezve visszaléptem a versenyből. 😀 (Tini voltam, ne felejtsük el!)

2. Kapzsiság:

Őszintén szólva nem nagyon gondolkodtam még azon, hogy pénzt kérjek az írásaimért. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mintha szerénykednék, de tényleg nem. Olyat már csináltam, még gimiben, hogy egy-egy tábla csokiért meséket írtam az osztálytársaimnak, amikbe direkt személyes elemeket írtam bele róluk, és ajándékba adták a szeretteiknek.

3. Bujaság:

Kislányként rettenet szégyenlős voltam, és mikor még papírra írtam a történeteimet, a csókjelenetekhez is kifejlesztettem egy saját titkosírást (amit ma már nem igazán tudok kiolvasni), de a kérdést olvasva belegondoltam, hogy ezen kívül pl. szereplők halálát írtam le elég gyakran. Ugyanebből az időből volt pl. egy vérfarkasos történetem, aminek a végén az egyik főszereplő megöli a másikat, és érdekes, az ilyesmit gond nélkül leírtam. Mivel nagyjából 13 éves lehettem, ez nyilván egy elnagyoltan megírt sztori, de a mai napig az egyik kedvencem, és ha nem lenne már alapjaiban is feltűnően klisés, még újra is írnám.

4. Irigység:

Azt már elég régen észrevettem, hogy folytatásos regénnyel érvényesülni bloggerként egyszerűen könnyebb, mint novellákkal. Kicsit mindig bennem volt a féltékenység, ha azt láttam, hogy egy olyan történetnek van legalább tízszer annyi olvasója, mint nekem, aminek az írója még helyesen írni sem tud, de egyszerűen többen követik csak azért, mert hétről hétre lehet izgulni a karakterekért. Biztosan ennek is megvan a magyarázata, majd egyszer bővebben elmélkedni fogok róla. 🙂 Viszont próbálok már nem agyalni ilyesmin, mert rájöttem, hogy nem visz előre, meg amúgy is, törődjön mindenki a maga írói pályájával (még ha néha nehéz is nem átkukkolni másokhoz).

5. Falánkság:

A novelláimat igyekszem egyszerre, maximum két-három nap alatt megírni (nem számítva bele a javításokat), úgyhogy ezeknél nincs ilyen problémám. Inkább ha végre elhatározom, hogy írok egy regényt, akkor üt be, hogy nagyon hamar felkelti más az érdeklődésemet, és inkább félbehagyom az aktuálisat (meg mert nem elég jó, ugye), ezzel folyamatosan küzdök, de kezdem felfogni, hogy inkább lelki oka van nálam ennek a blokknak, és ezt igyekszem megtalálni.

6. Harag:

Nem. Nagyon ritka, hogy valós személyt formázok meg egy írásomban, és általában akkor is módosítok rajta, hogy inkább a fikció irányába forduljon át. Viszont nem szoktam igazságszolgáltatást eszközölni ezekben az írásokban, hanem sokkal inkább arra használom őket, hogy segítsenek feldolgozni egy eseményt az életemből, épp ezért az ilyeneket nem is szoktam publikálni.

7. Lustaság:

Volt egy vázlatom, ami A játéktesztelő munkacímen futott, még nagyjából három évvel ezelőtt. A vázlat során már elvittem olyan irányba a sztorit, amiről éreztem, hogy nem lesz jó, ezért leraktam a tollat, hogy majd egy néhány napos fejszellőztetés után egy bizonyos ponthoz visszatérve újra nekiülök az események kitalálásának. Azóta sem nyúltam hozzá, de néha eszembe jut, hogy annak a történetnek az alapja elég jó, megérné újra elővenni.

A kihívottak

Ezek voltak az én bűneim, illetve Thea szerint az, hogy még mindig nem fejeztem be egy regényt, mármint ami az utóbbi éveket illeti. 🙂 Most épp egyébként dolgozom valamin (megint), amivel remélem, már elégedett leszek annyira, hogy a nagyérdemű elé merjem tárni. 🙂

És hogy a kérdőív ötletgazdája se maradjon ki a jóból, én ezt szeretném visszaküldeni Theának. 🙂 Az ő legnagyobb bűne talán az, hogy néha félek, hogy túlpörög, annyira magas hőfokon ég mostanában, és folyamatosan csak dolgozik az írásain. 😀 Irigylem is tőle ezt valamennyire, de néha féltem is őt, hogy túlhatja magát. Szóval csak ügyesen, Thea! 🙂

Másodikként pedig Emília Mollának szeretném küldeni ezt a kihívást, aki nemrég nyitotta meg a blogját, a Kacatos dobozt. Remélem, a fellendítésében segíteni fog ez a kérdőív is, sok sikert kívánok!

Cyberbullying a bloggerek között

Az internet akár egy igazán sötét hely is lehet.

Igazából évek óta újra és újra megfogadom magamnak, hogy nem bonyolódom bele többé idétlen, gyermeteg netes vitákba, nem állok le belekötni idegenek hülyeségeibe, nem csatlakozom be már elkezdődött anyázásokba — mert nincs rá időm. Meg úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak azt az állapotot, amikor remegő ujjakkal legépelek valamit, és az enter lenyomása után szaporán dobogó szívvel várom, hogy mit fog reagálni a másik fél. Felnőttem ehhez, úgy érzem.

Néha mégis nehéz megállni. Sokszor sikerült már, úgyhogy tulajdonképpen elértem a célomat, már nem bonyolódom bele mindenbe, ami kicsit is szíven üt a blogos és az írós világban. De van valami, ami a mai napig kihoz a sodromból: a cyberbullying.

Mi az a cyberbullying?

Egyszerűen megfogalmazva: elektronikus zaklatás. Főleg tinik körében jelenik meg, és számos megnyilvánulási formája van, például a hírnevet rontó pletykák terjesztése, a személyiséglopás, az online érkező fenyegetések és a többi.

Na de kezdjük az elejéről.

Jó vagy rossz dolog-e az, hogy álnevet használunk?

Korábban már foglalkoztam ezzel a témával a 10 érv a neved felvállalása mellett című írásomban, és még mindig kiállok amellett, hogy igenis jó dolog felvállalni a nevünket online, a blogunkon. Nekem ennek ellenére van „művésznevem”, de emellett jól látható a fényképem a blogon, és a saját nevemet is feltüntetem. Egyszerűen nem szeretném összemosni az otthoni, egyetemi (később majd szakmai) nevemet a szórakoztató irodalombelivel, ennyiről van szó. Természetesen azt is megértem, hogy van pár eset, mikor az illető tényleg jogosan nem akarja felvállalni a saját nevét az olvasói előtt, de szeretném leszögezni, hogy nem is erről beszélek most.

Én mindig azt fogom mondani, hogy igen, jó dolog felvállalni a nevünket a blogon, előnyünkre válhat, ha a személyes ismerőseinknek beszélünk a hobbinkról, főleg akkor, ha úgy érezzük, hogy szeretnénk, ha ez az időtöltés több lenne puszta szórakozásnál. Ettől függetlenül persze elfogadom, hogy mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy vállalja-e az arcát, a nevét az írásaihoz.

Mi köze van ennek a cyberbullyinghez?
Egyáltalán létezik ez a bloggerek, írópalánták körében?

Néha én is megdöbbenek ezen. Az én naiv kis lelkem azt feltételezte sokáig, hogy az író(palántá)k egyik fő tulajdonsága az empátia, és hogy ezt nem csak a karaktereikkel szemben alkalmazzák, hanem akkor már a való életben is, a társaikkal.

Azt nem mondanám ki konkrétan, hogy ebben tévedtem; inkább rájöttem, hogy az írók, művészek, bloggerek sem egyfélék, és köztük is vannak kevésbé szimpatikus arcok.

„Ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek azt szabadon véleményezhetik is”, mondják sokan, és én azt hiszem, hogy egyesek már-már groteszk módon képesek kicsavarni és a saját szájízük szerint újraértelmezni ezt a gondolatot.

Hiszem, hogy a véleménynyilvánítás szabad, és ha egy amatőr író vagy blogger kitette a netre az új bejegyzését, akkor én elolvasás után, ha úgy érzem, hogy valamit lehetne rajta javítani, akkor ezt szabadon leírhatom komment formájában. Nem kötelező magamban tartanom, de ugyanígy nem kötelező (még csak el sem várható), hogy privát formában keressem fel az írót, és engedélyt kérjek tőle a tanácsaim vagy az ő írásában fellelhető hibák felsorolására a nyilvános felületen. A megfelelő hangvétellel tálalt kritika nem bántó, nem sértő, nem járatja le az olvasói előtt az írót, sőt: szerintem kifejezetten pozitív benyomást kelt, ha az író képes elfogadni a felajánlott segítséget, ha elismeri, hogy amit alkotott, az nem tökéletes, és kész a munkáján javítani, hogy a jövőben az olvasóinak még magasabb szintű minőséget nyújthasson.

Mondom még egyszer: a megfelelő hangvétellel tálalt kritika ilyen. Az, hogy „szar vagy, a történeted is szar, a szereplőid is szarok, bár meg se írtad volna az egészet, írd át az elsőtől az utolsó betűig”, nem egy megfelelő hangvétellel tálalt kritika.

Sajnos nem egyszer tapasztaltam már a bloggerek között, hogy egyesek, többnyire olyanok, akik éppen ott és akkor nem tudják majd megvédeni magukat, mások céltáblájává válhatnak. Szerencsére elenyésző az olyan esetek száma, mikor az emberek nem állnak le a kissé gonoszkodva, pimaszul megfogalmazott kommentek megírása után, és még erősebben támadnak, de sajnos előfordul. Nem egyszer.

Az előbb írtam, hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek szabadon véleményezhetik”, mert ez így korrekt. De ez nem ugyanaz, mint hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor vállald ennek a következményeit”, mert nem, ez nem korrekt, ez nem elfogadott, ez nem normális.

Mégis milyen következménye kellene, hogy legyen a művészetnek? Érzitek, miféle burkolt fenyegetés bújik meg a második, kicsavart mondatban?

Nem hazudok, én is olvastam már nem egy olyan amatőr írást, hogy felfutott tőle a szemöldököm a hajam alá, és inkább kiikszeltem az ablakot. Meg olyan is volt, beismerem, hogy megmutattam privátban egy barátomnak, hogy „hallod, ilyet még nem pipáltam”, mert én se vagyok szent, és én sem fogok isteníteni olyat, akit nincs mire, és igenis van, ami nálam is leveri a biztosítékot. Ne legyünk álszentek, mert amúgy az teljesen normális, ha van olyan, amit nem tud befogadni a gyomrunk, vagy amiben sehogy sem tudunk értéket találni. (Például vannak az ilyen tizenévesek által írt vérfertőző erotikus történetek a Wattpaden — én azt hiszem, értem őket, vagy legalábbis úgy vélem, hogy értem őket, de ettől függetlenül inkább kimenekülnék a házból, minthogy egyre is rákattintsak. Bocsi mindenkinek, aki tizenkettő és erotikust ír.)

A kritikát nem mindenki hallja meg, vagy nem úgy hallja meg, ahogyan azt megírták. Lehet írni újra meg újra cikkeket a kritika elfogadásáról, meg magyarázhatod minden egyes háborgónak, hogy de hiszen te csak segíteni akartál azzal, hogy pl. felhívtad a figyelmét egy nagyon egyértelmű helyesírási hibára, egyszerűen mindig lesznek olyanok, akik ezt nem értékelik. El kell fogadni azt is, hogy van, aki nem tudja helyén kezelni a kritikát, és tovább kell lépni.

Egyesek pedig pont erre a továbblépésre nem képesek. Ha a megkritizált író nem fogadja meg a tanácsokat, vagy nem látszik rajta azonnal a fejlődés, akkor odamennek még egyszer, még tízszer, egyre erőszakosabban, egyre durvább hangvétellel próbálják meggyőzni az illetőt, hogy amit csinál, az nem jó. A támadásra pedig normális reakció, ha az illető védekezéssel, esetleg visszatámadással reagál. Ezért kéne egyszerűen ráhagyni.

Konkrétabban eddig talán kétféle esettel találkoztam. Az egyik, mikor egy vagy több ember folyamatosan kommentekkel támad neki az illetőnek, hogy vegye már észre, hogy valamit mennyire rosszul csinál; a másik pedig mikor egy rossznak titulált történetet „bedobnak a közösbe” (például egy írós csoportban), azzal a felszólítással, hogy „nézzétek meg ezt a borzalmat”, ez alatt pedig egyre csak születnek a további cifra szövegek a történet minőségét illetően.

Az ilyeneket látva nekem mindig az a benyomásom támadt, hogy akik ilyen hadjáratszerű lejáratásokat, megaláztatásokat visznek véghez, azok a saját belső frusztrációikat szeretnék kiélni valakin. Talán önbizalomhiányt, talán irigységet, talán múltbeli sérelmeket, esetleg a saját életükből, de teljesen más területről fakadt keserűséget.

A neten a névtelenségből fakadva sokkal könnyebb céltáblává válni, mint a valóságban. Azok, akik mindenáron bántani akarnak valakit, nem látják az illetőt szemtől szemben, nem látják az arcán, mekkora rombolást visznek véghez a szavaikkal, de még egy valós profilképet, igazi adatokat sem látnak az illetőről. Jobb esetben csak egy többnyire semmitmondó művésznevet és egy netről halászott profilképet mutatnak magukból a világnak, és aki akarja, az képes elfeledtetni magával, hogy ez az illető is valós ember, valós érzésekkel.

Bármiről is ír az ember, azt bizonyossággal elmondhatjuk, hogy legtöbbünk képes a lelkének a legbelső kis rezdüléseit kitárni a világnak az alkotásaiban. Esetleg olyan dolgokról írni, amikről a valóságban nem mer beszélni; olyan dolgokról fantáziálni, amikről egyébként tudjuk, hogy nem kellene, de izgalmas; felfedezni önmagunkban olyasmit, amire nincs lehetőségünk a valóságban. Ez mindenkinek más és más, ahogy mindenki különböző mértékben engedi bele önmagát a saját írásába belefolyni, de tény: ott vagyunk a sorainkban. És nem tudja mindenki elviselni, ha ezt a titkos, belső világát éri támadás.

Vannak, akikről egy ilyen hadjárat csak leperegne, elintézik egy vállrándítással, és akkor az utálkozók is megunják a játékukat. Viszont vannak, akik nem tudják ezt feldolgozni, és attól függetlenül, hogy ezek a bántások az interneten keresztül érkeznek, és nem látja egymást szemtől szemben a bántó és az áldozata, még ugyanakkora ütést képesek bevinni az embernek.

Ajánlok egy jó módszert azoknak, akik szeretnek ilyesfajta „játékokat” űzni írópalánta társaikkal: mielőtt elküldöd a kommentedet, képzelj magad elé valakit, akit személyesen ismersz. Lehetőleg olyat, akit kedvelsz is. Képzeld el, hogy ezeket a szavakat, amiket éppen elküldeni készülsz, ennek az ismerősödnek mondod, szemtől szemben. Koncentrálj arra, milyen érzéseket váltana ki belőled, ha ezeket így ki kellene mondanod. Szorongó, kellemetlen érzések ezek? Inkább magadban tartanád a mondandódat, mert érzed, hogy ezzel megbántanád az illetőt?

Ha igen, akkor két dolgot tehetsz. Az egyik, hogy átfogalmazod a hozzászólásodat: ha gonoszkodás van benne, azt húzd ki, és tálald úgy a kritikádat, a tanácsaidat, hogy élőben is ki merd mondani valaki szemébe; a másik, hogy elengeded az egészet. Ez nem jelenti azt, hogy olyan mértékben cenzúrázd a véleményedet, hogy inkább dicsérj valamit, amiben túlontúl sok hibát véltél felfedezni — nem kell hazudni, nem kell elhallgatni a véleményedet, hiszen ennek kinyilvánításához jogod van. De ne gonoszkodj, ne gyűlölködj valakivel csak azért, mert a neten nem látod a reakcióját, szóval mert megteheted.

Ha pedig úgy érzed, hogy tényleg nem tudnád szebben megfogalmazni a véleményedet, akkor inkább ikszeld ki az ablakot. Nem kell neked megváltani a világot. Legalább megkíméled magad attól, hogy szapora szívveréssel ötpercenként frissíted az ablakot, azt várva, hogy az író mikor fog reagálni valamit a csípős kritikádra. Kinek hiányzik ez a plusz, saját magának okozott stressz? Komolyan mondom, akinek olyan kevés idegeskedés van életében, hogy saját magának is indukálja, az ossza meg a világgal a tippjeit.

Az üzenet és a tanulság (már akinek)

Felejtsétek már el azt, hogy a kritikában személyeskedtek, hogy lehordjátok az illetőt, hogy a felmenőit emlegetitek bármilyen kontextusban, hogy arra utasítjátok, hogy hagyja abba az írást. Ne abban éljétek ki a saját frusztrációtokat, hogy megpróbáljátok levezetni máson, átpumpálni idegenekbe, akiken úgysem fogjátok látni a szavaitok hatását.

Vannak olyan történetek, amik tényleg kiverhetik a biztosítékot, van köztük olyan, ami tényleg azért született, hogy borzolja az emberek idegeit. De ne etessétek a trollt, és ne támadjátok a másikat. Ne álljatok össze bandába, hogy rászálljatok egy ismeretlen írópalántára!

Őszintén hiszem azt, hogy a kedves szavak sajnos nem mindig érnek célba, de ezután nem a megtorlás következik, hanem az elengedés. Bármiről is ír a másik, bárhogyan is reagál egy kritikára, a gonoszkodás, a szándékos cyberbullying gerinctelen dolog. Ne élvezze senki, hogy másokat aláz meg és tesz tönkre a szavaival!

Mivel nem látod az illetőt, azt sem láthatod, mekkora pusztítást okoznak a szavaid. Ne te legyél senki életének az elrontója.

Aki úgy érzi, szeretne és tud róla beszélni, ossza meg velem (akár itt, akár privátban), ha hasonló eset szemtanúja volt, esetleg maga az áldozat. Ha tudok, segítek, de néha az is elég, ha van kivel beszélni erről. Szeretném, ha többé nem fordulnánk el bloggertársainktól!

Bemutatkozás Kalocsán – beszámoló

Április 27-én, este 6-kor a Kalocsai Kortárs Művészeti Klubban két amatőr művész bemutatkozása történt: az egyik Kiss Lili szobrászlányé volt, a másik pedig az enyém, mint amatőr író, blogger. 

Egészen újszerű élmény volt ez a korábbiakhoz képest. A rendelkezésemre álló idő kitöltését teljesen rám bízták, igaz, kaptam néhány támpontot, hogy miket érdemes belefoglalnom a bemutatkozásomba. Családias hangulatban zajló beszélgetés volt, és mivel a jelenlévők közül többen nem mozogtak otthonosan az internet blogger bugyraiban, ezért ennek a bemutatásával, előnyeinek és hátrányainak megbeszélésével is jelentős időt töltöttem el.

Három írásomat választottam felolvasásra: először is, mikor a kezdeti próbálkozásokról meséltem, felolvastam az általános iskola harmadik osztályos fogalmazás füzetemből A kiskutya című mesémet (ezen mindenki jókat kacagott, egyszer majd feltöltöm a blogra is 😀 ), ezután a Majd legközelebb című kis romantikusommal mosolyogtattam meg az embereket, végül pedig édesanyám olvasta fel a Vigyázzunk rá című, egy osztálytársam emlékére készült írásomat. Anyukám nagyon ügyes és gyakorlott felolvasó, ezért kértem meg őt, hogy ezt a számomra fontos írást ő vállalja el helyettem. Nehéz volt utána megszólalnom.

Igazán pozitív, érdeklődő fogadtatásban részesültem Kalocsán. Külön kiemelném, hogy mennyire meglepett engem Kiss Lili munkássága, hogy a saját kezével vagy éppen hegesztéssel készít szobrokat. Le a kalappal előtte, nagyon tetszettek a bemutatott munkái, és őszintén remélem, hogy sikerülnek neki a tervei, amikről mesélt. 🙂

Elmondhatom, hogy nagyon jól éreztem magam, és ha mondhatok ilyet, büszke is vagyok magamra, hogy a saját lámpalázamat legyőzve képes voltam egyedül végigvinni a bemutatkozásomat. 🙂

Köszönöm a Kalocsai Kortárs Művészeti Klubnak a meghívást, és remélem, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy amatőr íróként Kalocsán jártam. 🙂

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás