A szemműtétem története II. – A műtét

A szemműtétem története II. – A műtét

Az előző bejegyzésben a műtét előtti alkalmassági vizsgálatról esett szó. Megállapították, hogy megfelelő vagyok a lézeres szemműtétre, és csak a jobb, -4-es dioptriájú szememet kell megműteni. Most kicsit részletesebben mesélek a műtétről és az azt követő egy hétről, az első kontrollig. Ha valaki nem bírja a szemgolyós témát, akkor nyugalom, én sem, úgyhogy igyekeztem finoman megfogalmazni a mondanivalómat, de nem kell aggódni, igazából nem is történt semmi kiborító. 😀

Ott tartottam, hogy szeptember 15-ére kaptam időpontot a szemműtétre. Ennél a típusú kezelésnél három nappal előtte el kellett kezdenem adagolni magamnak a műkönnyet (nem sokat ekkor még, csak 3×1 cseppet), más teendőm nem igazán volt, mivel például kontaktlencsét nem használtam soha. (Mivel a műtét előtt egy bizonyos ideig nem szabad már kontaktlencsét használni.)

Nagyjából egy héttel a műtét előtt felhívtak a klinikáról, hogy 15-én reggel elvégeznek egy PCR tesztet koronavírusra, és természetesen csak negatív eredmény esetén műtenek. Ennél bevallom, kicsit nyűglődtem, mert tudtam, hogy erre az alkalomra már busszal kell mennem, ami mindennel együtt egy kb. 4 órás utat jelentett, és szándékosan kértem a műtét időpontját kora délutánra. A PCR tesztet pedig reggel, éhgyomorra kellett elvégezni, ez pedig azt jelentette, hogy hajnalban kell elindulnom otthonról, és lesz körülbelül 4 órám a teszt és a műtét között, amikor nem igazán tudok majd mit csinálni. A műtétről ugyan csak kísérővel lehet távozni, ekkor még úgy volt, hogy engem egy budapesti ismerősöm kísér és szállásol majd el a másnapi kontrollig, viszont ő csak a műtét végére tudott jönni, úgyhogy ekkor eldöntöttük, hogy anyukámmal közös programot szervezünk a műtét napjára. És utólag belátom, hogy kellett a lelki támogatás a műtét előtt. 😀

A PCR teszt egy kissé kellemetlen, lényegében annyi, hogy egy hosszú pálcával mintát vesznek a garatból, jobb és bal oldalról. Előtte nem szabad enni, inni, fogat mosni vagy még csak rágózni se. A teszt viszont körülbelül fél percet vett igénybe, és ahogy a következő félórában kiderült, negatív vagyok, úgyhogy elkezdhettem lélekben igazán felkészülni a műtétre.

Szerintem az utolsó egy-két órában kezdtem csak el igazán rástresszelni a dologra, bevallom, egy kissé inába szállt a bátorságom, de azért csak a saját lábamon mentem be a klinikára (és a vírushelyzet miatt sajnos a kísérőm nem jöhetett be velem sem a műtét napján, sem a korábbi alkalmasságin).

A műtét előtt ismét megvizsgálták a szememet és a látásomat, bár közel sem olyan részletesen, mint az alkalmasságin, de például ekkor ráellenőriztek a dioptriámra is, és természetesen részletesen elmagyarázták, hogy mi vár rám a műtőben. Kaptam egy szem szorongásoldót is, de bevallom, ekkorra már olyan ideges voltam, hogy nem éreztem, hogy hatna. A műtét előtti előkészítés során egy kicsit ki is borultam a félelemtől, de egy nagyon nagy pluszpont az ott dolgozó hölgynek, hogy végtelenül türelmes volt velem, segített eloszlatni a félelmeimet, úgyhogy a műtőbe is a saját lábamon mentem be. 😀

A műtét előtt lábzsákot kellett húznom a cipőimre, a fejemre is került egy védőzsák, és a testemre is kellett egy olyan „köpeny”, amin csak egy lyuk maradt a fejemnek. Ezután többféle szemcseppet is kaptam (érzéstelenítőt, fertőtlenítőt), ezek közül egyikből sem éreztem semmit. Az arcomat lekenték betadinnal, és így kellett bemennem a műtőbe, ott pedig felfeküdni egy ágyra a lézerek alá. Ha jól emlékszem, hárman voltak a műtőben rajtam kívül, egy lézermérnök, egy doktornő és egy asszisztens. Mindent összevetve szerintem maximum 20 percet töltöttem a műtőben (és két szem műtése esetén sem lett volna sokkal több).

A FEMTO eljárás két részből áll, először egy lézerrel kialakítanak egy védőlebenyt, és a második lézer a dioptriák eltávolítását ez a lebeny alatt, egy olyan rétegben végzi el, ahol nincs fájdalomérzet. Az egész műtétre leginkább azt tudnám mondani, hogy nem fájdalmas, pusztán „igencsak kellemetlen”, de ennek is vannak jobban és kevésbé kellemetlen részei. Mindent összevetve a két lézer alatt szerintem nem töltöttem egy percnél többet, de legalábbis többnek biztosan nem éreztem. A lebeny készítése volt kissé kellemetlen érzés, viszont a második lézerből semmit nem éreztem, majd a lebeny visszahajtása megint csak kellemetlen volt, de abszolút túlélhető.

Így néztem ki a műtét utáni napon… Kissé megviselt ábrázatom van, ez tény, de szerintem ezt betudhatjuk a műtétnek. 😀

Egy félórás pihenő után megvizsgálták a szememet és a lebenyt, majd mivel mindent rendben találtak, elmehettem. Körülbelül ekkor kezdődött el az egyetlen fájdalmas szakasz, de persze erről is szóltak előre: a műtét utáni 3-4 órában erősen könnyezik és valamennyire ég is a szem, ekkor nyilván pihentetni kell, és sűrűn használni a műkönnyet és az antibiotikumos szemcseppet, egészen a másnapi kontrollig. Innentől kezdve viszont már napszemüveget kellett hordanom kint, ahogyan a következő 2 hónapban mindig, ha már látom az árnyékomat. Bent nem kell, mert az ablaküvegek megszűrik az UV-fényt, ami arra ösztönzi a szervezetet, hogy visszaállítsa a szemet a korábbi, hibás állapotába.

Igazság szerint az rögtön feltűnt, ahogy kijöttem a műtőből, hogy jobban látok. A másnapi kontrollon ugyan még csak 90%-osnak értékelték a szememet, mert némileg még homályosan látok, de a műtét előtt azzal a szememmel konkrétan semmit nem tudtam leolvasni a tábláról, úgyhogy már ezt is sikerként könyvelem el.

Szeptember 23-án mentem ismét kontrollra, addig itthon óránként kellett használnom a műkönnyet, és napi 5 alkalommal az antibiotikumos szemcseppet. Az első napokban jellemző volt, hogy kora délutánra már éreztem, hogy elfárad a szemem, és lepihentem egy-két órára, de ahogy teltek a napok, egyre többet bírok, mostanra (kb. két héttel vagyok már a műtét után) már gond nélkül elvagyok estig, olvasok, laptop előtt ülök, gond nélkül TV-t nézek. Igazság szerint már a műtét napján, este tudtam gond nélkül bármit csinálni, mindent látok, bár a homályosság még nem múlt el teljesen. Azt ígérik, hogy ennél a típusú műtétnél az ember már egy nap után dolgozhat, de én úgy éreztem, hogy azért kell pár nap pihenő a műtét után. Bár akkor még épp nem dolgoztam, de nem hiszem, hogy kibírtam volna 8 órát egy számítógép előtt ülve, ma viszont már gond nélkül.

A szememre és a lebenyre is nagyon kell vigyáznom, még jó darabig nem szabad megdörzsölnöm a szememet, egy ideig víz sem érheti, így például az egyhetes kontrollig nem moshattam hajat.

A kontrollon már érzékeltem, hogy valamennyit javult a homályos látásom, de azt mondták, hogy a teljes látásélesség pár hét múlva fog beállni, viszont így is elértem a 100%-ot a tábláról leolvasós vizsgálatnál. (A 100% ilyenkor egy átlagos, nem műtött szemű ember látásának felel meg, ezért fordulhat elő, hogy a műtét után 100% feletti a látásélesség.) Ellenőrizték a lebenyt, amivel szerencsére minden rendben volt. A következő kontrollra október közepén kerül sor, viszont ez alkalommal már lehet a klinika által meghatározott vidéki orvosok egyikéhez menni, ami nekem igencsak előnyös.

 

A kontrollról hazafelé tartó buszozás során vettem észre igazán az egyik mellékhatást, a fényszóródást, nekem ez nappal nem tűnt fel, talán amiatt, hogy csak az egyik szemem műtött, de sötétben igencsak feltűnő volt, ahogyan a lámpafények szóródnak, kicsit olyan hatásuk volt, mintha csillagszóróvá válnának. Ez is egy idő után enyhülni fog, majd megszűnik, de őszintén szólva nem biztos, hogy szívesen vezetnék mostanában sötétben.

Ezen kívül kis mértékben észreveszem a fényudvar-hatást is, amiről előre szóltak, de számomra nem zavaró, inkább akkor feltűnő, ha letakarom a nem műtött szememet.

Miközben ezek a mellékhatások szemléltetését próbáltam megoldani, találtam egy nagyon jó honlapot, a VisualSimulations.com-ot, aminek a segítségével be is tudom mutatni, hogyan kell ezeket elképzelni. Az első kép a fényudvar-hatást mutatja be , a második pedig a fényszóródást.

Az antibiotikumos szemcsepp adagolását is csökkentették, a műtét után 3 héttel kell majd utoljára használnom, de a műkönnyet még azután is gyakran. A szemszárazság nálam az első egy hétben volt zavaró, többször előfordult, hogy szúrt a szemem, és éjjelente is felébredtem 5-6 alkalommal arra az érzésre, hogy nagyon kiszáradt, azóta viszont már szinte átalszom az éjszakákat.

Mindent összevetve, a műtét napja és az azt követő egy-két nap eléggé rástresszeltem az élményre, de utólag belátom, hogy nem kellett volna. A kis homályosság az én esetemben nem zavaró, így is mondhatni tökéletesen látok. Próbálom megszokni, hogy nincs rajtam szemüveg (és a körülöttem élők is próbálják :D), de még most is hajlamos vagyok ébredés után frászt kapni, hogy miért nincs az éjjeliszekrényemen a szemüvegem.

 

A következő kontrollom október közepén esedékes, azután megint jelentkezni fogok a tapasztalataimmal. 🙂

A szemműtétem története I. – Alkalmassági vizsgálat

A szemműtétem története I. – Alkalmassági vizsgálat

2020 nem éppen a zökkenőmentességéről jellemző év, viszont számomra hozott néhány jelentős változást. Legelőször a tavaszi karanténos-távoktatásos időszakban megírtam a szakdolgozatomat, majd ezt követően nyáron az államvizsgán is túljutottam. Ha minden igaz, akkor októbertől dolgozni is kezdek, de azelőtt még túlestem valami igazán drámain: egy lézeres szemműtéten.

Gondoltam, hogy másokat is érdekelhet egy kis beszámoló a történtekről és arról, hogy én hogyan éltem meg a műtétet és az azt követő időszakot. Úgy döntöttem, hogy egy bejegyzéssorozat keretében feljegyzem a történéseket, így magamnak és másoknak is hasznos lehet ez a későbbiekben, úgyhogy egyelőre létrehoztam magamnak egy listát, hogy milyen időközönként szeretnék írni: ez a legelső bejegyzés a szemüveges múltam rövid összegzéséről, az elhatározásról és az alkalmassági vizsgálatról szólna, majd a második a műtétről és az azt követő egy hétről, majd egy-egy bejegyzést írnék a első és a második havi kontrollról, egyet az utolsóról, a hathónaposról, és szeretnék a legvégén egy kicsit visszacsatolni a blogom fő témájához, és mesélni fogok a valaha megalkotott szemüveges történetszereplőimről.

Előre jelezném, hogy ez nem reklám a klinikának, ahol a szememet műtötték, így nem is terveztem leírni, hogy hol végezték el a beavatkozást, és mivel nem vagyok szakember, nem ismerem a különböző szakszavakat, az eljárásokat stb., ezért főleg a saját benyomásaimra, érzelmeimre fogok támaszkodni a bejegyzés írása során. Privátban persze elárulom, hol műtöttek, mert amúgy nem titok. 🙂

Tudni kell rólam, hogy amióta az eszemet tudom, szemüveget hordok, állandóan. Reggel az első dolgom, hogy felveszem a szemüveget, elalvás előtt pedig a legutolsó, hogy leveszem. Óvodás korom óta így élek, szóval fura belegondolni, de ez körülbelül 2 évtizedet jelent az életemből, igazából nem is ismertem másfajta életet. Kiskoromban nem szerettem, sokat is csúfoltak miatta általánosban, voltam kancsalka, pápaszemes, kaméleon meg még ki tudja (ki emlékszik rá?), minek neveztek még. Utána persze felnőttünk valamennyire, és középiskolában már nem jelentett hátrányt a szemüveg, talán azért is, mert abban az osztályban többen is voltunk szemüvegesek, és az is fontos lehet, hogy abban a korban már szebb pápaszemeket is lehetett hordani. 🙂 Felnőtt koromra igazából megszerettem, mert rájöttem, hogy a szemüveg öltöztet is, és eltakarja a karikákat az ember szeme alatt (ezzel meg egy csomó sminkelést megspórol az ember).

Megbékélés ide vagy oda, mikor idén nyáron felmerült a családban, hogy látogassunk el egy alkalmassági vizsgálatra (mivel a szűk családom 75%-a szemüveget hord), azért igencsak lelkes lettem. Végül már az online jelentkezés alapján kiderült, hogy hármunk közül csak én lehetek alkalmas a műtétre (de természetesen benne volt a pakliban, hogy az alkalmasságin még engem is kiszórnak). Szeptember 3-ára kaptam időpontot a budapesti klinikára. Én igencsak vidéki vagyok, kocsival három óra volt az út (tömegközlekedéssel több, de arról majd a következő bejegyzésben).

Szóval szeptember 3-án felkerekedtünk, azt hiszem, háromnegyed 11-re kellett Budapestre érni, de akkor még autóval ez nem volt akkora kaland. Koronavírusos helyzet lévén már a bejáratban vártak a kötelező lázméréssel és kézfertőtlenítéssel. Az alkalmassági vizsgálat egyébként önmagában nem volt egy túl extrém élmény, többféle géppel egymás után megvizsgálták a szememet, például a szemnyomást, a szaruhártya vastagságát, bemérték a szemüvegem lencséit és egy tipikus tábláról leolvasós módszerrel leellenőrizték azt is, hogy a szemüvegemhez képest milyenek a szemeim.

A sztorihoz hozzátartozik, hogy bennem ezelőtt kb. 3 évvel merült fel először a műtét gondolata, amikor egy helyi szemorvos ajánlotta nekem az eljárást. Az egyik szememmel szinte tökéletesen látok, így ő elöljáróban is azt feltételezte, hogy csak a másikat kellene műteni. A kismértékű kancsalságomon (amit a szemüveg úgy-ahogy ellensúlyoz, „helyben tartja” a tekintetemet) ez persze nem javít, de erről valószínűleg egy későbbi bejegyzésben fogok még bővebben írni.

Az alkalmasságin is végül arra jutottak, amit a saját szemorvosom is sejtett, hogy elég lesz megműteni a -4-es dioptriájú jobb szememet, mivel a vizsgálatok szerint a bal szemem 95%-os. Tudni kell az ilyen klinikákon olvasható árakról, hogy ezek mindig egy szemre érvényesek, így persze anyagilag is jelentős előny, ha csak egy szem kezelésében kell gondolkodni, és gyanítom, a műtéttel járó minden kellemetlenség és macera is csak feleannyira érvényesül az én esetemben.

A vizsgálat egyetlen kellemetlen része a pupillatágítás volt. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy egy szemcseppel 15-20 perc alatt elérik, hogy az ember pupillái tágak maradjanak, ezáltal (ha jól értelmeztem) megakadályozzák a pupilla fény hatására való szűkülését, és pontosabban megvizsgálhatják a látást. Viszont a hatása lassan múlik el, akár 48 óra is szükséges lehet hozzá, és addig baromira fényérzékeny lesz a szem (én konkrétan napszemüvegben hagytam el a klinikát, de még így is szinte csukott szemmel keltem át a zebrán, annyira égette a szememet az útra vetődő fény, de szerintem ez is valamilyen szinten egyénre jellemző, hogy mennyire visel meg a pupillatágítás). Másnapra már valamennyire enyhült a hatása, nem okozott kellemetlenséget, az azt követő nap pedig már semmit nem éreztem. Mindent összevetve a pupillatágítás volt a legkellemetlenebb része a kb. kétórás alkalmassági vizsgálatnak.

A legvégén természetesen kimondták, hogy alkalmas vagyok a műtétre, és ekkor mondják meg azt is, hogy az eredmények alapján mely típusú műtétek közül válogathatok. Szerencsére igazából bármelyik eljárásra alkalmas lehettem volna, úgyhogy én a középutat választottam, a FEMTO nevű, lebenykészítéses eljárást. A leírás szerint fájdalommentes gyógyulást ígért (szemben az olcsóbb, de lassabban gyógyuló és valamennyi fájdalommal járó PRK típusú kezeléssel), és az is előnyt jelent számomra, hogy csak 2 hónapig kell majd napszemüveget hordanom utána. (Mikor ezt írom, még csak pár nappal vagyok a műtét után, úgyhogy egyelőre csak a fájdalommentességet tudom alátámasztani. 🙂 )

Kissé tartottam tőle, hogy a vírushelyzet miatt nem tudnak majd hamar időpontot adni a műtétre, de ebben kellemeset csalódtam, ugyanis szeptember 15-ére írtak fel. Persze örültem is neki, mivel akkor még bőven munkakezdés előtt túlesek rajta, bár a tájékoztatóban azt is ígérték, hogy akár már egy nap után dolgozhatok.

 

A következő bejegyzésben folytatjuk a műtéttel. 🙂 Nyugalom, nem fogok felkavaró részletekbe menően mesélni (mert a szemgolyós témára én is érzékeny vagyok 😀 ).

Elolvastam a legelső regényemet!

Elolvastam a legelső regényemet!

A napokban Kertész Kingával beszélgetve szóba került, hogy annak idején a legelső történeteim (a kiskutyák és más állatok kalandjait bemutató meséket leszámítva) romantikus fanfictionök voltak akkoriban népszerű (?) tinizenekarok tagjaival.
Oké, tudom, ez elsőre elég meglepő lehet azoknak, akik mostanság a blogomat, a novelláimat olvassák, mert egyébként szerintem tíz éve nem írtam fanficet (egyetlen novellát leszámítva), és a jelenlegi írásaim sem éppen csöpögős romantikusak, amiknek az lenne a legnagyobb kérdése, hogy „összejön-e X és Y végre, és leélik-e az életüket boldogan, amíg meg nem…?”

A beszélgetés apropójából Kingával végig is olvastuk az egyik legelső, és egyben legnagyobb terjedelműre duzzadt (bár befejezetlen) fanficemet, aminek még címe sincs, és ezen kívül is számos hiányossággal bír, például a komplex karakterábrázolás, a következetes cselekményív vagy éppen az adott témához értés kapcsán. Viszont mivel nagyjából tizenegy-tizenkét évesen írtam ezt a történetet, szerintem megbocsátható.

Az újraolvasás rengeteg élményt és érzést felidézett bennem. Mostanság egyébként is szívesen nosztalgiázom, jó érzés felidézni azokat az időket, amikor még nagy ívben tettem rá, hogy jól írok-e vagy sem, és igyekszem vegyíteni ezt a múltbéli hozzáállásomat a jelenlegi maximalizmusommal, vagyis inkább enyhíteni utóbbit. Szerintem néha kifejezetten hasznos visszatérni a gyökereinkhez, és felidézni, hogy annak idején én mégis miért kezdtem el írni, mik voltak a legelső témáim, milyen élményeim kötődtek ehhez a hobbimhoz.

Szerintem én gyerekként is némiképp zárkózott voltam, vagyis nekem nem rémlik, hogy kifejezetten elmeséltem volna bárkinek is a történeteimet. Emlékszem, nagyon sokáig úgy éltem, hogy volt egy állandó szereplőgárda a fejemben — filmek, animék, könyvek szereplői, néhány celeb —, akikről különféle történeteket találtam ki, és ezekkel szórakoztattam magam, ha unatkoztam vagy az elalvás előtti időben. Amikor nagyon kicsi voltam, még el is játszottam néhány sztorit, ezeknek én voltam a főszereplője, a többiek csak mellékkarakterekként voltak jelen. Így egy idő után olyan érzés volt, mintha némelyik szereplőt annyira ismerném, mint ahogyan az ember a barátait szokta. Még azt is elképzeltem, hogy azok a karakterek, akik nem vettek részt az aktuálisan futó történetemben, a fejem egy hátsó zugában berendezkedtek, és türelmesen várták a színre kerülésüket (már aki), addig ismerkedtek egymással, teázgattak, hobbijuk volt, szóval élték az életüket, és én ismertem őket. Szerintem ez az időszak tízéves korom előtt volt még.

Aztán egyszer megrengette az életemet az a felismerés, hogy mások nem találnak ki sztorikat a fejükben létező arcoknak, meg úgy egyáltalán, másoknak nincsenek is emberek az elméjükben. Nem emlékszem konkrétan, hogy erre hogyan döbbentem rá, de elmondhatatlanul vacakul éreztem magam ezután. Azt éreztem, hogy ez az állandó mesélési kényszerem nem egy normális dolog, hiszen a többiek sem csinálják, így nekem is le kellett szoknom róla. Mire elkezdtem rendszeresebben írogatni, és beköszöntött ez a fanfices, első regényes korszakom, addigra kiszorítottam ezeket a karaktereket a fejemből, és azóta már csak papíron tartom a szereplőimet.

Általános iskola harmadik osztályában lett két nagyon jó barátnőm, akikkel együtt fedeztük fel későbbi rajongásunk tárgyait (a német és később a magyar fiú tinizenekarokat). Akkoriban egyszerre kezdtük el ezeket a bugyuta, romantikus fanficeket írni, mindenki a kedvenc tagjával az aktuális zenekarból, és természetesen úgy, hogy önmagunk egy extrább verzióját tettük meg főszereplőnek. Nekem minden történetem főszereplője egy Alexandra nevű lány volt, akit mindig csak Alexnek becéztek, és elképesztően laza, nagyszájú csajszi volt, aki könnyen barátkozott, szeretett mások előtt szerepelni, és természetesen döglöttek érte a pasik. (Egyébként pont most esett le az is, hogy épp megint egy Alex nevű főszereplővel dolgozom, csak ő ezúttal srác, és elég furcsa belegondolni, hogy mennyire más jellem, mint az az Alexandra, aki tizenpár éves koromban az összes történetem főszereplőjének alapját képezte.)

A lányokkal szinte minden délutánt együtt töltöttünk, összedugtuk a fejünket valamelyikünk szobájában, és felolvastuk egymásnak a legutóbbi találkozásunk óta megírt fejezeteket. Sokszor a főszereplők baráti körét is egymásról mintáztuk, és belecsempésztünk rejtett utalásokat, csipkelődéseket is a szövegbe, a saját magunkról mintázott karakterek romantikus jeleneteit pedig néha még pironkodva sem mertük felolvasni, szóval ezek a délutánok mindig nyerítős röhögésekbe fulladtak. 😀 (És később a nosztalgiázással töltött közös olvasások is, ha lehet, akkor még hangosabb kacagással.)

Szóval volt nekem ez a leghosszabbra nyúlt fanficem, ami az akkoriban sem annyira népszerűnek számító Tokio Hotel nevű német banda tagjairól íródott.

Ahogy Kinga is megmondta: ez a kép annyira 2007…

Azt hiszem, ez volt Alex első szereplése, és nagyon hosszú időn keresztül írtam ezt a… „regényt”. Nevezzük regénynek, hiszen kitesz vagy harminc A4-es oldalt (és nem fejeztem be, szóval akár még kétszer ilyen hosszú is lehetett volna, nem?), és fejezetekre is bontottam. Abban az időben természetesen nem volt még saját számítógépem, meg talán nem is volt még annyira jellemző, hogy mindenkinek legyen egy saját gépe vagy laptopja, tehát a nappalink közepén volt egy családilag közös gép, amin írtam. Még azt se tudtam, mi az a Word, és egyszerűen jegyzettömbbe firkáltam a történetemet. (Sajnos mivel később viszont átmásoltam Wordbe, az eredeti fájl már nincs meg, és emiatt nem is tudom pontosan megmondani, hogy mikor írtam a regényt, de a dokumentum maga 2010-ben készült, és már akkor is ezer évesnek tűnt az a sztori. Öregszem.)
A barátnőimen kívül mindenki más előtt igyekeztem titokban tartani a történetemet, mert hát mégiscsak botrányos dolgokról írtam (CSÓKOLÓZTAK A SZEREPLŐK, ÉRTED, CSÓKOLÓZTAK EGYSZER A SZTORIBAN), amiket nyilván nem mutat meg az ember a szüleinek tizenegy évesen. Viszont csak feltűnt a szüleimnek, hogy elég sokat vihorászunk sugdolózva a lányokkal a számítógép előtt, és amikor nem voltak ott, akkor pedig én pötyögtem rendíthetetlenül és hosszú ideig a billentyűzeten (biztos sokáig tartott megírni azokat a egyharmad- és féloldalas fejezeteket). Aztán egy nap anyu megkérdezte, hogy elolvashatja-e, amit írok, én pedig naaagy vonakodva beleegyeztem. Utána pedig hallgattam a szüleimet, ahogy megbeszélik, hogy egész ügyesen írok, jó lenne ebben támogatniuk.

 

– Ez nagyon jó. Írónak kellene lenned.
– Tényleg?
És így ment ténylegesen tönkre Mari élete.

Ez volt az első pozitív, komolyabb visszacsatolás, amit az írásaimra kaptam. Most, hogy elejétől a végéig újraolvastam azt a bizonyos történetet, kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ugyan mire értették, hogy ez egészen jó, de próbálom azzal nyugtatni magam, hogy értékelték egyáltalán a kitartásomat, hogy ilyen relatíve hosszan képes voltam kitartani egy történet mellett és lineárisan vezetni egy cselekményszálat.

Emlékszem arra is, hogy harmadikban tavaszi szünetre azt a házit kaptuk fogalmazás órára, hogy mindenki írjon egy mesét, maximum két oldal terjedelemben (olyan A5-ös, általános iskolás vonalazású füzetbe). Én addigra már gyakorlottnak éreztem magam annyira, hogy egyenesen a számítógépre írtam a first draftot, ami kitett körülbelül egy oldalt Wordben. Szabadjára engedtem a fantáziámat, a mesémben kutyafalka küzdött egy gonosz medvével, és persze a jók nyertek. Aztán bemásoltam a történetet a füzetembe, és kiderült, hogy kicsit túllőttem a célon, ugyanis nagyjából hatoldalas lett a kis mesém. Meg valami olyasmi kikötés (vagy csak ajánlás?) is volt, hogy ha nem muszáj, ne nagyon írjunk bele párbeszédeket, nálam bezzeg nagyon komoly tervezgetések, taktikázások zajlottak a karakterek között. Emlékszem, kaptam a mesémre egy ötöst, de mivel azt is meg kell tanulni, hogy a kiírt szabályokat bizony be kell tartani, le kellett rövidítenem a mesémet a megszabott terjedelemre.

Ezt a verziót anyukám írta meg, mert… már akkor is sértett a művészi szabadságom korlátozása. (Egyébként én nem emlékszem, hogy történt.)

Oda akartam ezzel a kis kitérővel kilyukadni, hogy ez a két élmény talán összefügg, és ezt láthatták bennem a tanáraim és a szüleim is: azt a belső késztetést, hogy meséljek valamit. Amiket korábban a fejemben éltem meg, és magamat szórakoztattam velük, azok voltak az előfutárai a novelláknak és a regényeknek, amiket később írtam. Amikor kisebb voltam, egészen elszörnyülködtem azon, hogy mások nem mesélnek maguknak vagy másoknak, és azt hittem, hogy én vagyok gyárilag hibás. Utána pedig rájöttem, hogy ez igazából egy extra, és inkább szerencsésnek gondolom már magam.

Az ilyen visszaemlékezések pont abban segítenek, hogy kicsit megerősítsem magamban ezt a tudatot, amikor úgy érzem, hogy letértem az útról: hogy tisztában legyek azzal, hogy mennyire szeretek mesélni, magamnak és másoknak is. És hogy addig, amíg vannak olyan emberek, akiknek valamit jelentenek az én történeteim, addig csak folytatnom kell az írást, más nem is számít igazán.

Ceruzanyomok #3 – A blokk, ami bennem van

Ceruzanyomok #3 – A blokk, ami bennem van

A legutóbbi Ceruzanyomok körblogolás témái az írói blokkokról szólnak. Először arról, hogy mi okoz bennünk blokkot, másodszor pedig, hogy írás közben hogyan lendülünk túl a mélyponton. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy én ezt a két témát összevonom egy blogbejegyzésbe, mégpedig azért, mert nekem van egy olyan blokkom, amin nem tudok túljutni.

Valahol azt remélem, hogy ha beszélek a témáról, akkor az már elég lesz ahhoz, hogy a probléma mágikus módon, önmagától megoldódjon, vagy valaki majd a tömegből kiemelkedve azt harsogja, hogy „Én tudom a megoldást a problémádra!”, de valójában inkább arról szól ez az egész, hogy néha jólesik az embernek leírnia az aggályait, és szembesülni azzal, hogy azért nincs minden elveszve. Leírva minden kicsit egyszerűsödik, és sokkal kevésbé ijesztő, mint örvénylő, egymást túllicitáló gondolatok szintjén.

A problémám maga egyébként egyszerre halálosan egyszerű és végtelenül bonyolult: ez bizony az önbizalomhiány. Ha szobrot kellene állítani ennek a jelenségnek, akkor hatalmas mellénnyel jelentkeznék a múzsa szerepére. Ez önmagában elég ellentmondásos, de pont ezért találó, mert tökéletesen megjeleníti a probléma összetettségét: abban vagyok a legbiztosabb, hogy mindenben bizonytalan vagyok.

Szükségtelen mennyiségű írástechnikai cikket, könyvecskét átnyálaztam az írói blokkok témakörében, beszélgetést kezdeményeztem erről más írópalántákkal, és rendre rá kellett jönnöm, hogy az a blokk, ami nekem van, az nem oldható meg egy külső szemlélő által. Nem fogja senki sem megfogni a kezem, és megmutatni a helyes irányt, mert ez nem egy írástechnikai probléma, nem az okoz bennem blokkot, hogy hogyan írjak meg valamit, hogy hiba van-e a szövegemben, hanem maga az a kérdés, hogy mégis hogyan írhatnám le a történeteimet, ha nem tudom, hogy jól írok-e?

Furcsa kérdés az önbizalom és önmagunk megítélése. Az ember úgymond két irányba hajlamos hasonlítgatni önmagát: egyrészt lefelé, tehát meg tudja mondani, hogy kik azok, akiknél jobban teljesít, azaz esetemben, meg tudom határozni, hogy kik azok az írópalánták, akiknél több tapasztalatom van, akiknek segíteni tudnék a fejlődésben, stb. Másrészt pedig felfelé hasonlítgatunk, akár epekedve tekintünk azokra, akik jobbak nálunk, akik előrébb tartanak, jobb pozíciót szereztek. És a legmostohább helyzet az, mint esetemben, ha a felfelé és lefelé hasonlítgatások mértéke nem egy kiegyensúlyozott mérleg két oldala. Vagy ha a vertikális elképzelésnél akarok maradni: azt érzem, hogy én csak egy-két fokkal feljebb vagyok ezen a bizonyos létrán, mint azok, akiket magam mögött hagytam, viszont felettem kilométeres üres tér tátong, és a létra legtetején állnak azok az emberek, akikre felnézek, akikre példaképként tekintek. Nincs egyensúly, pedig az eszemmel igenis felfogom, hogy ez a távolság így tulajdonképpen nem létezik, és mindenki ennek a bizonyos skálának egy adott szintjén mozog, és a köztem és a jéghegy csúcsa között elhelyezkedők sokkal kisebb távolságokra vannak tőlem, mint ahogyan én azt rémálmaimban elképzelem.

Annyira mégsem szemléltet jól ez a létrás példa, mert azt sugallja, hogy egyeseket le kell hagyni, márpedig bennem ez nem így zajlik le. Nincsenek előttem konkrét arcok, nem úgy állok hozzá más írópalántákhoz, hogy jobb vagy rosszabb vagyok náluk, és a fejlődésemet sem úgy látom magam előtt, hogy „le kell győznöm X-et, előbb kell megjelennie egy regényemnek, mint neki, vagy több feliratkozóm kell, hogy legyen”, ez az esetemben sokkal inkább egy megfoghatatlan ellenfél. Sokkal inkább egy belső megfelelési kényszer, saját magammal szemben támasztott elvárások, amik valójában egészségesek is lehetnek, de egy ponton túl inkább károsak. Olyan érzés, mintha a képzeletbeli létrámon hiányozna a következő 30 fok, tehát ugranom kellene egy baromi nagyot, de a célom már a felhők között van, tehát nem látom magam előtt, és így nem eviláginak hat. Lehetetlennek.

Mindeközben pedig pontosan tudom, hogy ezt nem így kell csinálni. Nem szabad túlzottan felfelé hasonlítgatni, hanem értékelni kellene a saját fejlődésemet. Olyan ez, mintha lenne az ember lelkében is egy létra, amin önmaga különböző formái állnak. Ha egészen lenézel, a földre, akkor látod csetlő-botló önmagadat, aki megnézett egy mesét a Minimaxon, és írt a cuki kiskutyás füzetébe egy mesét (kiskutyákról, természetesen). Kicsit feljebb azt az énedet látod, aki teleírt a meséivel egy füzetet. Utána az első befejezett regényt, az első pályázatos elutasítást, az első, írásról szóló blogot, a sokadik ilyen blogot, a közös hobbi miatt született barátságokat, a rengeteg gyakorlást és tanulást… Örömök, könnyek, ez olyan, mint egy hullámvasút (oké, megpróbálok a létrámnál maradni).

Viszont ha megkapaszkodsz, és felpillantasz, akkor csak azt látod, hogy ez a létra végeláthatatlanul fut felfelé a magasba. Nincs vége, nincsen csúcsa — hiszen mi is lenne a vége? Oké, megírtál egy regényt, sok regényt — aztán megjelenik a regényed, megjelenik több is, és akkor? Mindig van mit tanulni, egyrészt önmagunkban is, másrészt a világ változásaira reagálva is. Ahogy telik az idő, mindig lesznek új témák, amik felkeltik az érdeklődésedet, amiket egy-egy írásban körbe lehet járni. Ebben a karrierben nincs csúcs, csak egy folyamatos haladás, felfelé, a létrán. Ez az, ami egyszerre ijesztő és megnyugtató. Ijesztő, mert ez nem egy projekt, amivel ha elkészültél, akkor hátradőlsz, viszont éppen azért lehet megnyugtató és kalandra hívó, mert sosem lehet teljesen kiismerni, elsajátítani, nem lehetsz a mestere, a múzsa irányítója. Mindig van hová fejlődni, és te választasz útirányt (ez egy fura, elágazó létra, fogadd el).

És a legjobb?

Igazából pont az a legjobb, amit én most nem látok. Az, hogy minden haladás csak egyetlen fok, amit meg kell lépni, és ezek a fokok pont olyan távolságban vannak egymástól, hogy nem kell ugrani, igazából meg sem kell túlzottan erőltetni magad. Csak lépni kell egyet. Csak írni valamit.

Én sajnos hajlamos vagyok némiképp vak lenni, és néha mondjuk csak minden tizedik fokot látok meg, a köztük lévőket nem. Emiatt pedig úgy érzem, hogy ugranom kell, hogy minden egyes írásommal valami nagyot kell alkotnom, ami túlmutat az előzőn, hogy messziről lássam rajta, hogy igen, ez aztán jelentős fejlődés. Pedig nem. A nagy fejlődések is egy-egy szó leírásával kezdődnek, egy-egy fok megmászásával. Valójában nincs is értelme a létrára mászásnak, ha csak erőlködés az egész, mikor lehet ez könnyed szórakozás.

Még nem tudom, hogy pontosan mit kell tennem ahhoz, hogy meglássam és értékelni tudjam ezeket az apró lépéseket is. Úgy gondolom, hogy egy probléma megoldásának első lépése az, hogy egyáltalán tisztában legyünk a problémával, ilyen tekintetben pedig igazából jól haladok. A továbbiakat pedig majd kitalálom.

Valójában tudom a trükköt: csak írni kell valamit. Nincs is benne fondorlat, csak el kell kezdeni, utána pedig megy ez magától.

 

 

 

 

(Esküszöm, hogy nem létra volt a jelem az oviban.)

Ceruzanyomok #2 – Az évtized összegzése

Ceruzanyomok #2 – Az évtized összegzése

A Ceruzanyomok névre keresztelt körblogolásunk januári témája az évtizedösszefoglaló volt.

Először kicsit megrémültem, mert csak arra tudtam gondolni, hogy tíz évvel ezelőtt (13 éves koromban) még a tinédzserkort is csak alulról értem el, és tulajdonképpen az az előtt történtekre csak úgy emlékszem vissza, mint gyerekkori csacskaságokra. Aztán rávettem magam, hogy a régi naplóimból, feljegyzéseimből és a gépemen is tárolt írásaimból összeállítsam a valós idővonalat, és meglepődve tapasztaltam, hogy igazából ezt a tíz évet nevezhetem az amatőr írói karrieremnek. Mivel a legtöbb íráshoz, eseményhez végül is tudtam évszámot kapcsolni, ezért így szeretnék végighaladni ezen az összegzésen.

 

2009-2010

Az igazat megvallva, nagyon nehéz volt különválasztani, hogy miket írtam konkrétan 2010-ben, és miket esetleg az azt megelőző egy-két évben, ezért végül is egy kalap alá vettem azokat, amik azonos korszaknak tekinthetőek.

Akkoriban kezdtem el aktívan blogolni, és ezt fontosnak tartom megemlíteni, ugyanis az én esetemben a blog- és a novella-, valamint regényírás mindig szorosan összefonódott. Olyan tekintetben is, mint most, hogy a neten osztom meg az írásaimat, illetve különböző bejegyzéseket írok a témában, de úgy is, hogy akkoriban a mindennapi blogbejegyzéseimet is igyekeztem úgy megírni, hogy többek legyenek puszta naplóbejegyzéseknél, és igyekeztem hangulatot teremteni, játszani a szavakkal. Akkoriban megismertem olyan személyeket, akik közül van, akivel ma is tartom a kapcsolatot, de természetesen számtalan olyan blogger és írópalánta akadt, akikkel elsodródtunk egymástól.

Ezekben az években írtam az első kisregényeimet, akkor még a javát lapokra, füzetekbe. Emlékszem, volt egy romantikus fantasy írásom (ami valójában az Inuyasha c. anime világában játszódó fanfiction volt), amit egy füzetben adogattak körbe egymásnak a lányok az osztályomban, páran rendszeresen elolvasták az új fejezeteket. Ezek az írások mind a mai napig megvannak — bár eddig a szüleimnél őriztem őket, az évtizedösszegzés miatt átköltöztettem őket az új lakóhelyemre, hogy véletlenül se vesszenek el.

Igazából ebben az időszakban mondtam ki először, hogy tudatosan regényeket és novellákat akarok írni, és hogy a későbbiekben is aktívan szeretnék ezzel foglalkozni. Addig az írás az általános iskolai barátnőimmel folytatott kellemes kikapcsolódás volt, de itt egy szintet léptem, és eldöntöttem, hogy szeretnék íróvá válni.

Hetedikes koromban jelentkeztem két meseíró pályázatra is, de sajnos nem értem el helyezést. Akkor ez összetört engem egy darabig, de szerencsére nem szegte kedvemet hosszabb távon.

Azt sajnálom csak, hogy az ebből az időszakból származó blogbejegyzéseimet egyszer kitöröltem, pedig bármit megadnék érte, hogy újraolvassam őket. Történtek velem akkoriban olyan dolgok, amiknek az elemzése úgy hiszem, hogy sokat segítene a jelenben is, de nem maradtak meg a leírások, csak az emlékeim róla.

2011

Ebben az évben lettem Daremo. 🙂 Úgyhogy ez is lassan egy egész évtizedes.

Akkoriban már igyekeztem komolyabb témákról írni, a kicsit bugyuta szerelmes történetekről máshová helyeztem a fókuszt. Elkezdtem írni egy fanfictiont a kedvenc japán zenekarom tagjairól (aminek szintén nem a szerelem volt a fő mozgatórugója), amit az akkor még létező Anime-fanfiction Style-on publikáltam. Egy írópalánta ismerősöm ezekben a hónapokban verte belém szentírásként azt a szabályt, hogy egy fejezetnek kereken négy oldal terjedelműnek kell lennie, és én annyira komolyan vettem ezt az írástechnikai tanácsot, hogy évekig tartott kiirtanom magamból a kényszert, hogy ilyen terjedelemben írjak. Végül úgy sikerült felülkerekednem ezen, hogy elkezdtem a Wordön kívül más programokon is írni, és az újdonság ereje segített, hogy ne az oldalak számára koncentráljak.

A személyes blogomon is publikálni kezdtem egy regényt, és emlékszem, hogy sokan bátorítottak. Jogos kritika mellett mindig azt mondták az emberek, hogy jól bánok a szavakkal, a koromhoz képest éretten jelenítem meg az érzelmeket. Szerettem azon a platformon blogolni, mert nem egyféle korosztállyal találkoztam ott, hanem nálam fiatalabbakkal és idősebbekkel egyaránt. Rengeteget tanultam akkoriban az írásról és önismeretről is.

 

2012

Sajnos az a platform, ahol blogoltam, egyre inkább kihalt, és így én is új hely után néztem, és megállapodtam a G-Portálon. Egy kifejezetten aktív amatőr írói közösség tagja lettem, szokásunk volt versenyeket rendezni, és úgy általánosságban az is jellemző volt még, hogy egymás minden novelláját, regényfejezetét elolvastuk és véleményeztük. A legnagyobb hátránya viszont az volt az egésznek, hogy mindannyian nagyjából ugyanabból a korosztályból származó amatőrök voltunk, és szerintem egy idő után nem tudtuk tovább segíteni egymást a fejlődésben.

Az a gyakorlás, amit a számos novella írásával végeztem, egyértelműen rengeteget fejlesztett rajtam. Tovább komolyodott, komorodott az írásaim témája, amit viszont már meg is tudok mutatni, mert több művem is megtalálható most a blogon ebből az évből. Ilyenek A magány, a Vérvörös illatok, a Lenyellek, hogy érezzelek belülről, a Vigaszdíj és a Homokzátony is.

Ebben az évben kaptam egy elég komoly kritikát az egyik regénykezdeményemre, ami azért évekig nyomot hagyott bennem. Igazából ez egy eleve nehezebb időszak volt számomra, azt hiszem, nagyon rosszkor talált be az egyik versenyünkön egy olyan vélemény, ami alaposan szétszedte a regényem első fejezetének minden logikátlanságát, gyerekes és naiv megnyilvánulását, suta megfogalmazását. Akkor nagyon kiborultam, úgy éltem meg, hogy engem az illető szándékosan kifigurázott, megpróbált nevetségessé tenni, és azután pár évig nem is írtam sokat, bár talán csak részben emiatt. Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem a verseny szervezőjét, hogy törölte-e azóta a blogját, ahol ezek a hozzászólások olvashatóak, és szerencsémre még megvoltak. Egyszerre volt felemelő és ijesztő élmény azzal szembesülni, hogy valójában az illetőnek nem süt a szavaiból a rosszindulat, nem akart nevetségessé tenni, mint ahogyan én arra emlékeztem, és hogy valójában teljesen jogosak voltak az észrevételei. Valószínűnek tartom, hogy tényleg arról volt szó, hogy nagyon rosszkor talált be az a kritika, bár utólag nincs mentségem rá, hogy miért reagáltam ennyire túl a helyzetet. Valójában, mikor elolvastam azt a kritikát, olyan érzésem volt, mintha leesett volna rólam egy nehéz teher — valószínűleg cipeltem magammal azt, hogy meg akartam felelni évekkel később is egy olyan írópalántának, aki akkor sem akart megbántani, és ráadásnak én ezzel tudat alatt szerintem mindvégig tisztában is voltam. De talán ez is kellett ahhoz, hogy alázatot tanuljak.

 

2013

Akkoriban eléggé besűrűsödött az élet, és ez az írásaim számán is meglátszik: egyszerűen annyi minden történt, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Alig egy-két novellát fejeztem be, és bár novemberben megpróbálkoztam a NaNoWriMo-val, egy hét után abbahagytam.

 

2014

Ez volt a totális mélypont: egyetlen befejezett novellám sem volt, és azt hiszem, abban az évben már nem is igazán vezettem blogot sem.

 

2015

Nem emlékszem már, hogy pontosan minek vagy kinek a hatására, de ebben az évben egyszerűen eldöntöttem, hogy megint írni és blogolni akarok — tehát megnyitottam A papírfecnis fiókot. Nem ment könnyen a visszarázódás, kevés novellát írtam (pl. A Valamikor, valaki címűt), viszont elkezdtem egy olyan regényt, ami azóta is a szívem egyik csücske, ez pedig a Hazug szerint az élet.

2016

Ez az év ismét elég sűrűre sikeredett: leérettségiztem, elkezdtem az egyetemet, és ezzel párhuzamosan egyre több személyes ismerősömnek mutattam meg a blogomat és az írásaimat. Azt hiszem, akkor került ki a képem is a blogra. Ebben az évben került sor az első nyomtatott megjelenésemre: a Kalocsai szó és kép 4 c. kötetbe beválasztották az Ott állt Anya című novellámat. Ez egy hatalmas mérföldkő volt az életemben és az amatőr kis karrieremben is.

Ebben az évben több novellát is írtam még, az Út a mennybe, A gyermekvásár és A tűz a jégben címűeket, és a 2015-ben elkezdett Hazug szerint az élet című regény nagyját is ekkor írtam (bár nem fejeztem be).

 

2017

Ebben az évben is szerettem volna magasabb szintre emelkedni írás terén, és azt hiszem, hogy ez valamennyire sikerült is: megjelentek nyomtatásban a Vigyázzunk rá és a Visszahúz c. novelláim. Meghívtak a faluban a Költészet Napja alkalmából tartott eseményre felolvasni a saját írásaimból, és karácsony előtt én gyújthattam meg a harmadik adventi gyertyát a Polgármesteri Hivatalnál, ahol szintén egy saját írásomat olvashattam fel (Verset karácsonyra).

A blogomat is elég nagy változás érte: ekkor költöztettem át a teljes tartalmat a mostani címre. Ezzel is az írás mellett való elköteleződést akartam bebiztosítani, és ekkor állapodtam meg végleg abban, hogy Daremo néven szeretnék majd egyszer publikálni.

 

2018-2019

Ebben a két évben sajnos úgy alakult, hogy minden mással kellett foglalkoznom, és elég keveset írtam. Inkább befelé fordulós, elmélkedős szinten foglalkoztam az írással, igyekeztem megismerni a módszereimet, és felfedni, hogy mi okozhat bennem bizonytalanságot. Befejeztem egy átírásra váró kisregényt, az Eltűnőt, ami azért nagy szó, mert a korábbi években ugyan számos elkezdett regényem volt, de egynek sem jutottam el a végére. Ezen kívül egyetlen novellát publikáltam, a Paralízist.

 

Most pedig itt volnék — kicsit nehézkesen, de igyekszem visszarázódni. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy miért szeretek írni, és ezért most újraolvasom a régi novelláimat és regényeimet. Azt hittem, hogy fizikai szenvedést fognak okozni, de épp ellenkezőleg: nagyon is élvezem, mert átjár ugyanaz az izgatottság, mint amikor írtam azokat a sorokat.
Így visszatekintve pedig úgy érzem, büszke lehetek magamra, hogy ekkora utat jártam be 10 év alatt. És még ki tudja, mit hoz majd a következő évtized?

 

Olvassátok el a többiek összefoglalóját is:
Eliza – Évtized értékelés
Emília – Évtizedösszefoglaló
M. H. Sethemba – Tíz Év!
Réka – Tíz év nyomában

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás