Egyetlen pillanatban

Egyetlen pillanatban

Kedvcsináló:
Te mit tennél, ha a világ egyszer csak megállna, és te lennél az egyetlen, aki nem fagyott meg?
Zsáner, korcsoport: fantasy, ifjúsági
Megírás ideje:
2021. október
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 2000 szó

 

 

Négy óra telt el a világ leállása óta. Legalábbis úgy tippeltem.

Ez idő alatt kétszer volt pánikrohamom, pedig több mint öt éve már, hogy nem szenvedek ilyesmitől, és háromszor próbáltam meg vállal áttörni az iskola hatalmas bejárati ajtaját, hogy kijussak rajta, de csak annyit értem el vele, hogy mindkét oldalam vészesen sajog.

Nincs kiút innen. Egyszerűen nincs. Néhány súlyosabb témazáró előtt előfordult már, hogy a suliban játszódó rémálmaim voltak, de azok annyira elvont élmények voltak, hogy szinte tudtam már alvás közben is, hogy az nem a valóság. De ez most más, ez annyira beteg helyzet, hogy…

Lélegezz, lélegezz, mantrázom magamban. Eszembe jut, mit tanított régen a pszichológusom a pánikrohamokról. Úgy érzem magam megint, mint akkor régen, ugyanolyan tehetetlennek és gyengének. A szívem hangosan zakatol a mellkasomban, és a látásom kezd elhomályosodni. A nyakamtól égető forróság kúszik fel az arcomig. Próbálok mélyet lélegezni, de csak szakaszosan jut levegő a tüdőmbe.

– Öt dolog… – motyogom magam elé. – Öt dolog, amit láthatok…

Megpróbálom a lehető legtágabbra nyitni a szemem, és a homályos, mozdulatlan alakokra koncentrálok. Tudom, hogy a terem végében ülök, és legelöl, a tábla mellett az irodalomtanárom áll, és éppen kulcsszavakat ír fel a verselemzéshez egy fehér krétával. Ahogy felidézem a részleteket, a kacskaringós gyöngybetűkkel írt József Attilát, vagy a tanárnő dauerolt, ősz hajának hullámait, kezd kitisztulni előttem a kép.

Veszek egy mély levegőt, és a nadrágom szárába törlöm az izzadságot a tenyeremről. Körülnézek a teremben. Dani, a padtársam a második sorban majd kiesik a székéből, úgy jelentkezik, az arcára ráfagyott az izgatott vigyor, mert végre egy olyan költőt vettünk, akinek a szavait ő is érti. Mögötte Bodza ül, a pad alatt a mobilját nyomkodja, üveges tekintettel bámulja a sötét kijelzőt. A többiek az ajtó felé fordulnak, mert épp visszatért a mosdóból Gabi, és az óra utolsó tíz percében már minden érdekesebb a tananyagnál. Lenézek magamra: a földön ülök a terem végében, és a kezem reszket. De végre látok.

– Öt dolog, amit megérinthetek… – Belekapaszkodok a két leghátsó padba, és egy hirtelen mozdulattal álló helyzetbe rántom fel magam. Pár pillanatig még egyhelyben állok, amíg megszűnik a szédülés, aztán odasétálok Bodzához, és a vállára teszem a kezem.

A bőre kemény és hűvös, mintha egy szobrot érintenék. Pedig mikor az előző szünetben a nyakam köré fonta a karját, és megcsókolt, még forrónak éreztem a testét és puhának az ajkát. Lehajolok, és megpróbálom kivenni a kezéből a mobilt, de olyan, mintha összeolvadt volna a testével. Nem tudom megmozdítani sem a kezét, sem a telefont.

Fellépek a katedrára, és egy fehér krétáért nyúlok. Nem tudom felvenni. A szívem dobogását ismét érezni kezdem szerte a testemben: ostromolja belülről a bordáimat, fojtogat a torkomban, és belülről üti a koponyám falát.

Felüvöltök, de nem hallja meg senki ezen az egész rohadt, halott világon.

Megpróbálom felborítani Dani padját, de mintha egy többtonnás súlynak feszülnék neki. Utána megfordulok, és minden rossz érzésem ellenére vállon taszítom a tanárnőt, de ő csak áll ugyanabban a pózban, mint négy órája folyamatosan, kezében a krétával, miközben behúzza az ékezetet József Attila nevén.

A hajamba markolok, és meghúzom. A hajszálak égő fájdalom kíséretében próbálnak megkapaszkodni a bőrömben, de én pár másodpercig erőlködöm, és közben azt kívánom, hogy ébredjek már fel ebből a rémálomból. A világ azonban ekkor sem indul újra, és most már a vállaimon kívül a fejem is sajogva tanúsítja, hogy innen nincs menekvés.

Átpréselem magam az ajtóban álló Gabi élettelen, megkövültnek tűnő teste mellett, és kimegyek a folyosóra. A legutóbb, mielőtt az utolsó pánikroham szele megcsapott volna, az osztálytermünktől balra indultam el, és a lépcsőn lefelé. Az ajtók mind csukva voltak, és egyiken sem tudtam áttörni, ahogyan az újságot az örökkévalóságba fagyva olvasó portás mellett is hiába osontam volna el, mert a nehéz bejárati ajtó még csak meg sem nyikkant, amikor nekifeszültem.

Ezúttal jobbra indulok. Az egész iskolaépület elnémult, és csak az én lépteim koppanását lehet hallani, ahogyan többszörösen visszaverődik a zaj az üres folyosókon. Az elágazásoknál megállok, és hallgatózom, de semmi.

Nekidőlök az egyik ablaknak, és kinézek az utcára. Odakint a világ ugyanúgy megtorpant, mint idebent: a járdán sétáló emberek mind belefagytak a következő lépésbe, az autók az úton egy millimétert sem haladnak már előre, de közben úgy tűnik, mintha a kipufogókból áramló füst is megdermedt volna a levegőben. Ha az égre nézek, és erősen koncentrálok a felhőkre, nem látom őket lassan tovaúszni. Mintha valaki megnyomta volna a stop gombot a világra, csak engem felejtett el megállítani.

Megpróbálom kinyitni az ablakot, de a kart nem tudom elfordítani. Nekifeszülök, de még csak nem is reccsen az ősöreg fakeret. A tenyeremre bámulok, ami még mindig remeg, aztán erőteljesen rácsapok az üvegre.

Semmi. Még hangja sincs az ütésnek.

Megrázom magam, és továbbindulok az ablakok mentén. Reménykedem benne, hogy találok egyet, amit valaki nyitva felejtett, és talán az első emeletről még le tudok mászni vagy akár ugrani úgy, hogy ne legyen bajom, de végül nem találok kiutat így sem. Továbbmegyek a lépcső felé, elhaladok egy kilencedikes lány mellett, akinek a nevét sem tudom, csak emlékszem rá, hogy milyen átéléssel szavalt az évnyitón. Ő is belefagyott a végtelen pillanatba. Megbököm a vállát, de ugyanazt tapasztalom, mint a többieknél.

Feltrappolok a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat, mintha sietnék, és szinte kinevetném magam miatta. A lépteim hangosan visszhangoznak a folyosó falai között.

– Hahó! – kiabálom el magam a másodikon. Fülelek, de persze nem érkezik válasz. Végignézek a folyosón, és már majdnem megfordulok, hogy lemenjek, amikor megakad a tekintetem egy nyitott ajtón.

A legutolsó teremből fény szűrődik ki.

Futok, mintha ez lenne az utolsó lehetőségem, a fülemben érzem dobolni a szívverésemet, és az adrenalin erővel tölti meg a lábamat. Elvágtatok a teremig, nagyot farolva állok meg az ajtó előtt. Tényleg nyitva van, szinte el sem hiszem. Alig merek belépni a terembe, nem tudom, mire számítsak odabent.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy nincs itt senki. A székek mind üresek, a tábla tisztára törölve, viszont ég a villany. Jobban körülnézek, és észreveszem, hogy a leghátsó ablak tárva-nyitva.

És van ott egy lány.

Mintha leforráztak volna, úgy érzem magam hirtelen. Néhány hosszú lépéssel átszelem a termet, és közben azért fohászkodom, hogy rosszul lássam a helyzetet. De ahogy odaérek, teljesen egyértelművé válik a jelenet.

Sosem láttam még ezt a lányt, vagy inkább csak sosem figyeltem fel rá. Fiatalabbnak tűnik nálam, és azt hiszem, hogy ez a terem a tizedik béseké, szóval nem tévedhetek. A lány olyan kis alacsony, törékeny alkat, hogy egy erősebb széllökés is ledöntené a lábáról – ez jut eszembe róla, ahogy ott állok az ablak mellett, és bámulom a megfagyott pillanatot. Az idő éppen abban a momentumban állt meg, amikor a lány az ablakpárkányon állva elvesztette az egyensúlyát, és dőlni kezdett hátrafelé.

Olyan érzésem van, mintha egy balesetnek lennék szemtanúja, mintha lassított felvételként nézném végig, amint a lány papírvirágokat ragaszt körbe az ablakkereten, és hogy elérje a tetejét, ostoba módon feláll a párkányra, aztán…

A szám pillanatok alatt teljesen kiszárad, és kezd visszatérni a tagjaimba a remegés.

– Nem… – dünnyögöm, és hátrálok pár lépést. Megkapaszkodom az egyik padban, és gyorsan körbefordulok a teremben. – Öt dolog, amit megérinthetek…

Végigsimítok a régi pad lapján, lassan áttapogatok egy belevésett firkálmányt, és közben figyelek a légzésemre. Lassan be, lassan ki. Körülnézek, de a tekintetem folyton visszatalál a lány hajlott alakjára. Már emelem a kezemet felé, de megállok a mozdulat közepén.

Nem tudok hozzáérni. Nem megy. És ha hozzá is érnék, úgysem tudnám megmozdtítani.

Nézem a döbbenetről tágra nyílt szemét. Éppen csak tudatosulhatott benne, hogy mi történt, amikor minden megállt, és ő belefagyott a zuhanás előtti pillanatba. A karjával befelé nyúlt, mintha abban reménykedett volna, hogy meg tud kapaszkodni valamiben, az izmai megfeszültek.

El akarok futni, minél messzebbre ettől a teremtől, hátra se nézni. Nem akarok jelen lenni, amikor minden újraindul, és a lány… Elfordulok, és teszek néhány lépést az ajtó felé.

Megint ezt csinálod, korholom magam. De hát mit tehetnék? Ha nem történt volna meg ez az elcseszett dolog, hogy megállt körülöttem a világ, akkor nem is tudnék róla, hogy ez a lány itt áll az ablakban, csak miután megtörtént, ami már elkerülhetetlen.

Lerogyok egy székre, és a tenyerembe temetem az arcomat. A bőröm lángol, az izmaim készen állnak rá, hogy elvágtassak innen, de képtelen vagyok magára hagyni ezt az ismeretlen lányt az életének végtelenbe nyúló, utolsó másodpercében.

Már úgysem tudnék segíteni rajta. Senkit és semmit sem tudok megmozdítani, mióta megállt a világ. De vajon azért történt mindez, mert ez a lány mindjárt a mélybe zuhan?

Felpattanok, és ököllel az asztalra ütök. Nagyot reccsennek a bütykeim, és éles fájdalom száguld végig a kezemen.

– Miért nem… miért nem… – próbálok kiabálni, de a hangom hüppögésbe fullad. – Miért nem állt meg az idő akkor, amikor Andris meghalt?

A korábbiaknál is erősebben tör rám a pánik. A falak és a plafon rám dőlnek, leszorítanak a poros padlóra és menten agyonnyomnak. Nem kapok levegőt. Olyan élesen látom magam előtt Andrist a pótkerekes biciklijével az utcánkban, mintha visszarepültem volna az időben, és újra tízéves lennék, és az öcsém nevetve teker az esti szürkületben, én meg vékony hangon kiabálok, biztatom őt, hogy gyorsabban, gyorsabban…

Nem, nem akarom megint látni, próbálok észnél maradni, de mintha egy örvény újra és újra lerántana a felszín alá: meglátom magam előtt az ablakon kidőlő lány napfényben fürdő alakját, és hirtelen megint elmerülök a baleset emlékében, éles csattanást hallok, és látok magam felé gurulni egy aprócska kereket…

Mély levegőt veszek, és sikerül megvetnem a lábam ebben a szürreális valóságban.

– Öt dolog… – kántálom tovább a mantrát, ami évekig segített észnél maradnom. Az egyik kezemmel megragadom a másikat, és megnyomkodom a sajgó bütykeimet. A falak lassan visszaállnak a helyükre, és én megint itt vagyok a megfagyott világban, a zuhanni készülő lány mellett.

– Ne haragudj – szólalok meg, mintha hallhatná. – De hát mit tehetnék? Én sem tudom, mi történik… miért történik…

Egy ördögi hang a fejemben azt súgja, hogy megérdemlem. Igenis megérdemlem, hogy ez történjen velem, hogy örökké egy megfagyott másodpercben ragadjak, és ennek a lánynak az utolsó pillanatát bámuljam. Mert most nem tudok úgy elfutni, mint Andris baleseténél.

Odalépek a lányhoz. Barna haja az arcába libbent, mikor elvesztette az egyensúlyát, és most ugyanabban a helyzetben állnak a tincsei. Olyan, mintha finoman megmunkált szobor lenne, de az arca élő, a tekintetében rettegés csillan, a bőre kipirult, és mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna. De az útja innen már csak lefelé vezet.

Odahúzok egy széket az ablak mellé, és felállok rá.

Évekig, míg terápiára jártam, anya olyan sokszor elmondta nekem, hogy semmit sem tehettem volna Andrisért, hogy már azért is szégyelltem magam, hogy újra és újra fel kell ezt hoznia. Nem engedtük gyógyulni a sebet, mindig újra fel kellett tépni, és amikor már elég mélyre temettem magamban, akkor végre hagytuk behegesedni, és soha többé nem említettük meg, hogy elfutottam.

Azon gondolkodom, hogy vajon milyen ember lehet ez a lány. A finom vonásai alapján kedves lánynak tűnik, mégis egyedül díszíti a termet. Senki sem akadt, aki segíteni akart volna neki? Ilyen apróságon múlna, hogy hogyan végződik ez a pillanat?

Ahogy kinyújtom a kezem a lány felé, Andrist látom magam előtt. Ha jobban figyeltem volna rá, talán máshogyan alakult volna az a nap, de talán a sorsunk elkerülhetetlen. Akkor elfutottam.

De most nem fogok. Ezúttal tennem kell valamit.

Megragadom a lány karját, és visszarántom az ablakból. Abban a pillanatban ágyúlövésként hat rám az újrainduló világ milliónyi hangja: az utcáról autók motorjának morajlása szűrődik be, az egyik alsóbb emeleten recsegve kinyílik egy ablak, valahol becsapódik egy ajtó, kréták sercegése és széklábak csikorgása jut el a fülembe, és még megannyi más hang, amit hirtelen nem tudok beazonosítani.

Érzem az orromban a padlóról felszálló port, odakintről a szmog maró bűzét, a lány hajából áradó sampon édes illatát. Ő előttem áll, a szeme, ha lehet, még jobban elkerekedett a döbbenettől, mint mikor kifelé lógott az ablakból.

– Hogy kerültél ide? – kérdezi cincogó hangján. Lefelé néz, még mindig tartom őt a könyökénél fogva. A bőre puha és élettel teli.

Elengedem, és egy lépést hátrálok tőle.

– Láttam, hogy megcsúsztál – felelem, és igazából nem is hazudok. A lány zavartan néz rám, és miközben megkerül, rám mosolyog.

– Köszönöm. Eléggé megijedtem.

– Én is – biccentek felé, aztán csak végignézem, ahogy kisétál a teremből.

Ez történt 2021-ben

Ez történt 2021-ben

2021 egy igazán eseménydús év volt, dacára annak, hogy a vírushelyzet miatt az ember távolságtartásra kényszerült másoktól. Voltak hullámvölgyek ebben az évben, nem is kicsik, de összességében szerencsésnek érzem magam, mert pozitív érzésekkel zárhatom az évet.

2021-et rögtön 10 nap karanténnal kezdtünk. Szerencsére a párom és én is enyhébb tünetekkel megúsztuk a vírust, bár a poszt-Covid tünetek még jó darabig kísértek minket (habár azok sem voltak súlyosak, inkább hosszú távon igazán frusztrálóak). Ahogy haladtunk az évvel, egyre közelebbi és közelebbi hozzátartozóink betegedtek meg vagy kerültek karanténba, és bár boldog vagyok, hogy én senkit sem vesztettem el, de nem tudtam nem megrendülni attól, ami körülöttünk zajlik, és hogy egyre több ismerős hunyt el. Ez az egész helyzet olyan, mint egy rossz álom, és nagyon remélem, hogy 2022-ben sikerül már felébredni belőle.

A koronavírus sok programba is beleszólt. Évek óta szokás, hogy a faluban, ahol élek, a Költészet Napja alkalmából összegyűlünk a művelődési házban, író- és költőpalánták, valamint irodalomkedvelők, és mindenki felolvas vagy a saját írásaiból, vagy egy általa szeretett alkotást. Idén ez persze elmaradt, de a szokásos író- és költőgárda nem maradt tétlen: rendeztünk egy kis helyi pályázatot, aminek a kereteiben más amatőrök beküldött írásait véleményeztük, és próbáltuk őket támogatni, motiválni ezen a rögös úton, amin mind elindultunk. Eközben mi is írtunk néhány sort arról, hogy mit jelent számunkra az otthonunk, és ehhez videót is forgattunk Otthon címmel. Ennek a projektnek a keretén belül jobban megismertem két helyi írópalántát is, akikkel amolyan írókört is alapítottunk már, amíg a helyzet engedte, addig személyes találkozókkal, mostanság inkább online megbeszélésekkel. Mindig is vágytam rá, hogy a közelben is megismerhessek más írókat, akikkel kölcsönösen támogathatjuk egymást, úgyhogy már ha csak ezt nézzük, akkor mindenképp sikerrel zártam az évet. 🙂

Részt vettem két írókurzuson is, mindkettő a Könyvmolyképző Kiadó Íróiskolájának keretében zajlott. Néhány napja írtam róluk kicsit részletesebben, leginkább arról, hogy nekem önismeret terén mit adott ez a két kurzus, de az sem elhanyagolható, hogy írástechnikailag mennyit tanultam ez alatt az összesen 12 hét alatt. Voltak olyan témák, amiknek a címét elolvasva még azt is gondoltam, hogy ez egy laza hét lesz, ezt már tudom, de igazából ez nem így volt: még az általam nagyjából ismert dolgokban is rengeteg újat mondtak az oktatók, és olyan témakörök is felmerültek, amikkel korábban nem is foglalkoztam igazán. Rengeteget írtam az évben már csak a két kurzusnak köszönhetően is. A dramaturgiai alapozó kurzus végén írt novellám, a Porszemek olvasható az Aranymosás Irodalmi Magazinban, a Young Adult kurzuson pedig két novellát írtam, amelyek az év elején lesznek olvashatóak itt, a blogon.

Mint ahogyan az írókurzusos posztban is írtam, nagyon sokat foglalkoztam a regényemmel, de úgy éreztem év végére, hogy muszáj félretennem egy időre. Nagyon sok ötletem van hozzá, nagyjából tudom, hogy hogyan akarom kijavítani a legnagyobb hibáit, de azt is érzem, hogy jelenleg nagyon rá vagyok görcsölve arra a történetre, és így nem tudok írni. Úgyhogy év elejére biztosan pihentetem Alexék történetét, de nem örökre, csak amíg kicsit függetlenül tudok rátekinteni, és hozzáláthatok végre a tényleges újratervezéshez. Addig egy olyan történetet vettem elő, ami tökéletes arra, hogy a Young Adult kurzuson tanultakat gyakoroljam vele, most ezzel foglalkozom. Ez amolyan „szórakozás-projekt”, nem görcsölöm túl, úgyhogy érzem is, hogy mennyivel könnyebben tudok hozzáállni, mint Alex és Vanessza sztorijához, kicsit úgy érzem magam, mintha az utóbbi hónapokban fuldokoltam volna, és most feljöttem a víz alól friss levegőért.

Ha minden jól megy, az idei évben ez lesz a fő projekt, és szeretném majd ezt a történetet a blogon, illetve Wattpadon közzétenni. Majd meglátjuk, hogy sikerül, de ennél konkrétabb fogadalmat nem szeretnék tenni 2022-re. 🙂

 

Nektek hogy telt 2021? Milyen érzéssel vágtok neki az új évnek?

Kalandjaim az Íróiskolában – Dramaturgia és YA

Kalandjaim az Íróiskolában – Dramaturgia és YA

2021-ben történt meg először az, hogy sikerült erőt vennem magamon (és elég bátorságot gyűjtenem hozzá), hogy jelentkezzek életemben először egy írókurzusra. Több írópalánta ismerősömtől is nagyon pozitívakat hallottam a Könyvmolyképző Kiadó Íróiskolájáról, úgyhogy úgy döntöttem, ideje lesz megnéznem magamnak is, hogyan zajlik egy ilyen többhetes, online oktatás, és egyáltalán, azt éreztem, hogy jó lenne már külső, profi segítséget kapni az írásban. Valami löket kellett, ebben biztos voltam, ami túllendít ezen a hosszú ideje tartó, „nem tudok befejezni egy regényt, de nem jövök rá, mi a baj” problémakörön.

Az első megálló ezen az úton még a nyáron volt, az első kurzusom a Dramaturgiai alapozó volt, amiről nyár végén röviden írtam is. Van egy regényötletem, amit nagyon görcsösen meg akarok írni, de megint abba a helyzetbe kerültem, hogy magamtól képtelen voltam felismerni, hogy mi az, ami nem működik benne, miért akadok el újra és újra írás közben.

Az elmúlt években nagyon sok mindenre rájöttem az írás és önmagam kapcsán. Az egyik az, hogy nekem igenis kell, hogy legyen egy vázlatom, még ha csak elnagyolva is, legalább tudjam előre, hogy ki, mikor, mit csinál, fejezetekre osztva. Ehhez kötődik a másik nagy dolog, mégpedig az, hogy ha van egy vázlatom, akkor nekem nincs olyan, hogy ihlethiány. A tervezés, az kicsit más, mert ott igenis előfordul, hogy napokig ülök egy-egy kérdés felett, és ötletem sincs, hogyan oldjak meg egy felmerülő problémát, vagy hogy hogyan fogok összerakni egy képet a sok különálló kirakósdarabból, aztán egyszer csak a semmiből, mint valami villámcsapás, eltalál a megoldás, és csak akkor tudok továbbhaladni. Szóval a tervezés, abban sokkal több a tudat alatt zajló munka az én esetemben. Viszont arra rájöttem, hogy ha megvan minden, akkor elég egy pillantást vetnem a vázlatomra (általában egymás mellett van megnyitva az aktuális fejezettel, köszi, Scrivener), és ha tudom, hogy mi jön, hogy mit kell megírnom, akkor meg tudom írni. Lehet, hogy az első egy-két bekezdésen utólag érezni fogom, hogy még kicsit erőltetett volt, ha éppen amúgy nem volt annyira kedvem írni, de utána belelendülök, és nincs megállás.

Vicces amúgy, de ez utóbbit a szakdolgozatom írása közben tanultam. Nincs jobb motiváció, mint amikor van két heted megírni egy nagy adag szöveget, és igazából pontosan tudod (na jó, nagyjából), hogy mit fog tartalmazni, de a pokolba kívánod az egészet már. Akármennyire szereted a témádat, a leadás előtt két héttel igenis gyűlölöd az egészet. Szerencsére a regényeim és novelláim esetében gyűlöletről szó sincs, de igenis előfordul, hogy nyűgös vagyok, nincs kedvem semmihez, de a vázlat olyan, mint valami mágikus eszköz, segít átlendülni a holtponton.

Az elméletet szakdoga után teszteltem a tavalyi NaNoWriMo-n is. És amíg rendesen csináltam, addig tudtam is tartani az előírt szómennyiség írását.

Csakhogy.

Megakadtam.

És hirtelen már ötletem sem volt, hogy miért.

Megvolt a tökéletes vázlat, elejétől a végéig, és egyszerűen mégsem tudtam, hogyan tovább. Aztán pihentettem még néhány hónapig, néha hozzáírtam pár bekezdést, végül eljutottam odáig, hogy be is fejeztem azt a fejezetet, amelyiknél novemberben elakadtam, meg azt hiszem, el is kezdtem az azutánit. De valami volt még, ami megakasztott, és tudtam, hogy itt nem arról van szó, hogy nincs ihlet, se arról, hogy nem tudnám, mi következzen… Valami magasabb szintű probléma volt, amire egyedül nem jöttem rá.

Nem szeretek egyébként írópalánta ismerősöknek mesélni az éppen készülő történeteimről. Nagyon ritkán és keveset osztok meg az írás folyamata közben, mert szeretem azt, ha nincs rám hatással senki más véleménye. Néha azért előfordul, hogy úgymond „konzultálni” megyek valakihez, mert vannak olyan problémák, amiknek a megoldásához kell egy külső szemlélő, de ez a probléma most nem ilyen jellegű volt.

Így jutottam el odáig, hogy kellene egy intenzív tanulási módszer most már, valami, ami rámutat a hibámra.

Legelőször jelentkeztem az idén induló, négyhetes dramaturgiai alapozó kurzusra. A nyolchetes dramaturgia kurzus egyébként állítólag a legnehezebb a KMK-nél, és ott már egy saját, kész regénnyel kell dolgozni, ami nekem ugye nem volt, ezért az alapozót néztem ki magamnak. Kicsit az is szerepet játszott a választásban, hogy mikor elhatároztam, hogy jelentkezem az egyik kurzusra, akkor talán ennek volt a legközelebbi jelentkezési határideje (azok közül, amik érdekeltek).

És teljesen véletlenül sikerült így pont abba beletenyerelnem, amire leginkább szükségem volt.

Voltak egyébként jelek, mármint, utólag teljesen egyértelmű, hogy mi volt a problémám, csak vak voltam rá, vagy nem akartam vele foglalkozni… Mindegy is. Szerelemgyerek nekem ez a regény, a szereplői, a mondanivalója, és nagyjából mindent IS bele akartam tenni. Hülyén is éreztem magam, ha néha rákérdeztek az emberek, hogy miről írok, és nem tudom hat mondatnál rövidebben elmondani, de inkább tizenkettőben. És annak a tizenkettőnek nem biztos, hogy sok köze van egymáshoz, maximum érintőlegesen. Az oktatónk, Kati rámutatott arra, amit talán én is éreztem, csak nem tudtam magamnak megfogalmazni, mármint pont arra, hogy nagyon sokat akarok beletenni ebbe a történetbe, csakhogy a különböző szálak nem erősítik egymást.

A kurzus után egy darabig nem is vettem elő a történetet. Mármint ténylegesen nem írtam hozzá semmit, nem kezdtem el rögtön az átdolgozást, mert hagynom kellett leülepedni ezt a sok új tudást, és elfogadni azt, hogy ez a jelenlegi formájában egy rosszul összerakott történet. Na de fejben, hát folyamatosan pörgött rajta az agyam, meghoztam néhány fájdalmas, de elkerülhetetlen döntést a történettel kapcsolatban. Az egyik az, hogy ezt a történetet egy időre félre kell rakni, mert ez a görcsösség, ahogy hozzáállok, ez nem visz előre, és kicsit pihentetnem kell ahhoz, hogy lenyírhassam az összes vadhajtást, ami belekerült ebbe a sztoriba.

Így kezdtem el a második kurzust, a Young Adultot.

Talán mikor októberben elkezdődött a dolog, még nem mertem egyértelműen kijelenteni, hogy most ki kell vonnom magam ebből a történetből, különben megfulladok, de éreztem, hogy most mást kell írnom. Viszont egyértelművé vált számomra, hogy szeretnék aktívabban foglalkozni az ifjúsági irodalommal, szeretnék ilyen jellegű történeteket írni, a legtöbb feljegyzett történetötletem is ebbe a zsánerbe tartozik, de tudatosan nagyon keveset foglalkoztam azzal, hogy ez bizony ifjúsági, és akkor azt hogyan is kellene megírni.

Ez a kurzus hosszabb volt, és nehezebbnek is bizonyult számomra. Úgy vágtam bele, hogy tisztában voltam vele, hogy a kurzus első felében kevesebb időm és energiám lesz foglalkozni vele, mint nyáron a dramaturgián, de azt gondoltam, hogy novembertől egyszerűbb lesz, és őszintén szólva, türelmetlen voltam, nem akartam egy évet várni arra, hogy megint legyen YA kurzus, nekem azonnal kellett valami. Aztán végül a november sem volt olyan egyszerű, mint vártam, de mindent összevetve úgy érzem, hogy sikerült a saját elvárásaimhoz mérten helyt állnom ezen a képzésen is.

Az írástechnikai tudásom fejlesztésén túl ez a kurzus is olyan volt, mintha tettem volna egy önismereti gyorstalpalót is mellette. Olyan dolgokra is rávilágítottak (a házik és az oktatónk is), amikről nem is gondolkodtam még, vagy épp ellenkezőleg, már azt hittem valamiről, ami régen zavart, hogy már túltettem magam rajta, de a gyakorlat azt mutatja, hogy még nem. Az oktatónk, Réka rámutatott azokra a dolgokra, amikben még fejlődnöm kell, pedig korábban magamtól nem vettem észre, hogy ekkora hiányosságaim vannak, és ezt az egészet úgy tette, hogy utána az ember nem bénának vagy tehetségtelennek érzi magát, hanem épp ellenkezőleg, motiváltnak, a kurzus vége felé már volt bennem egy furcsa türelmetlenség is. Egyrészt nem akartam, hogy vége legyen, mert elképesztő mennyiségű tudáshoz jutottam, és az egy hatalmas élmény, ha az írásaimra egy olyan szakember jelez vissza, akit elképesztően tisztelek, de másrészt alig vártam azt is, hogy befejezzük a kurzust, és bűntudat nélkül vágjak bele valami egészen újnak az írásába is. (A kurzus alatt nem mertem mással foglalkozni.)

Szóval a kurzus végére már tisztában voltam vele, hogy amit eddig írtam, azt pihentetnem kell. Ahhoz a történethez jelenleg nem tudok máshogy hozzáállni, csak úgy, hogy az lesz a nagybetűs REGÉNY számomra, és az ezzel járó görcsölés teljesen tönkreteszi az alkotói folyamatot. Most valami könnyedebbet akarok írni, olyat, amivel gyakorolhatom azokat, amiket az idei két kurzuson tanultam, és mégsem kell annyira a tökéletesre gyúrnom velük. Később pedig, ha lenyugodtak a dolgok a nagybetűs regényem körül, akkor majd visszatérek oda is. Ha valamelyik történetnél, hát ennél biztos vagyok benne, hogy megvár.

Most így év végén nagyon lelkes vagyok, és túlzás nélkül állíthatom, hogy ahhoz, hogy ide eljussak, nélkülözhetetlen volt az, hogy ezt a két kurzust elvégezzem idén. Egy ijesztő hullámvasút volt, és most még csak a lelki részére tértem ki inkább, az írástechnikai újdonságokba még bele sem megyek, mert tudom, hogy a legtöbb dolog, amit a kurzusokon tanultam, nem az alatt a négy vagy nyolc hét alatt épül be az eszköztáramba, hanem utána, ha elég szorgosan gyakorlok.

Jövőre ez a fő projekt, a gyakorlás, és már tudom is, hogy milyen történet lesz ennek az alapja. Ha egy kicsit vártok, nemsokára nektek is megmutatom. 🙂

2021 nyári terveinek megvalósítása

2021 nyári terveinek megvalósítása

Vége van a nyárnak, én pedig még júniusban összeállítottam egy listát júniusban összeállítottam egy listát azokról a dolgokról, amiket meg szeretnék valósítani/írni a nyár folyamán. 

Bevallom, hogy szándékosan nem tettem túl magasra azt a képzeletbeli lécet, hiszen ez volt az első olyan nyaram, amikor már munkahelyem van, nincs többé szokásos nyári szünetem, mint korábban. Emiatt nem is akartam lehetetlen célokat kitűzni magam elé, inkább apróságokat, amelyeknek az elérésével azért produktívnak érezhetem magam. Mindent összevetve, a négy célomból kettőt értem el, de kifejezetten eredményesnek érzem magam, és reményekkel telve nézek előre a jövőbe is.

 

Kezdjük azokkal a célokkal, amelyeket elértem:

1. Részt vettem a Könyvmolyképző Kiadó egyik íróiskolai kurzusán, a dramaturgiai alapozón.

Mint ahogyan írtam már júniusban is, végre volt rá időm, energiám, meg persze az se hátrány, hogy most már pénzt is keresek. 🙂 Több írópalánta ismerősöm is nagyon pozitívan nyilatkozott már a KMK kurzusairól, úgyhogy nagyon vágytam már rá, hogy saját magam is kipróbálhassam az egyiket. Végül egy négyhetes, közepes nehézségű tanfolyamra küldtem el a jelentkezésemet, és szerencsésen be is jutottam az egyik csoportba. 

Korábban még nem vettem részt más írástechnikai oktatáson, úgyhogy nem is tudtam igazán, mire számitsak, és persze bennem volt egy nagy adag félelem is, hogy mi van, ha én ehhez kevés vagyok, de szerencsére alaptalan volt a bizonytalanságom. A négy hét alatt nagyon sokat tanultam még olyan dolgokról is, amelyekről azt hittem, hogy már rég értem a lényegüket, de kiderült, hogy nem annyira, tulajdonképpen vannak/voltak nagy, sötét foltok a tudásomban, és ez visszaköszönt a tanfolyam során leadott feladataimban. (Minden héten voltak kisebb, hétközben kiadott feladatok, amiken inkább gondolkodni kellett, a módszereinket vagy a korábbi írásainkat elemezni, és volt egy nagy feladat is, amikor konkrétan szöveget kellett írni, és természetesen mindenre kaptunk visszajelzést az oktatótól.)

Egy kicsit féltem attól is, hogy ha kiderül, hogy valamivel kapcsolatban nagyon hiányos a tudásom, vagy valamit nagyon nem jól alkalmazok, akkor azon majd bestresszelek, de szerencsére nem így történt. Kaptam bőven olyan visszajelzést, hogy min kellene javitanom, és az egyes feladatok rávilágítottak arra is, amiket általánosságban sem jól csinálok, amikor írok, de ez nem lesújtó élmény volt nekem, hanem sokkal inkább egy fellélegzés, hogy “ja igen, ezért szoktam azt érezni a novelláim kapcsán, hogy valami nagyon hiányzik”, vagy “hát ezért akadok el újra és újra néhány történetemben”. Némelyik ezek közül utólag annyira egyértelműnek tűnik, hogy nem is értem, hogy nem esett le nekem korábban, de ugye tudjuk, hogy a saját munkánkban a legnehezebb meglátni a hibát… 

A kurzus nekem egy kifejezetten pozitív, motiváló élmény volt, és nem tartom kizártnak azt sem, hogy a jövőben megpróbálkozzak egy újabbal is. e

2. Megírtam egy novellát

Egy kicsit csalok, mert írni kellett egy novellát a kurzus legvégén, én pedig mindössze azt az egyet írtam a nyáron (meg néhány novellakezdeményt, szintén abban a négy hétben), de jó hír, hogy nemrég kikerült az Aranymosás Irodalmi MagazinraAranymosás Irodalmi Magazinra. 🙂

 

És ami nem sikerült:

1. Befejezni A hazugokat

Írtam én abban a júniusi bejegyzésben, hogy nehogy az legyen a kurzus vége, hogy rájövök, hogy újra kell írnom ezt a félkész regényt… Poénkodtam vele, de az igazság az, hogy a 10. fejezet közepén ismét megakadtam, akkor már hosszú hetek óta alig haladtam vele, és éreztem én, hogy ennek valami mélyebb oka van, hiszen nem untam a történetet, nem kapott el krónikus önbizalomhiány, semmi. Végül a kurzuson arra is rájöttem, hogy mit rontottam el, és hogy ez alapján tényleg a legszerencsésebb lenne az elejétől kezdeni a történetet, és kicsit áthelyezni a hangsúlyokat, többet ötletelni… Éppen ezzel foglalkozom. 

Igazából erre tulajdonképpen már számítottam, és emiatt nem is éltem meg ezt sem rossz szájízzel, hiszen nagyon szeretem ennek a történetnek a szereplőit, és igazából csak örülök neki, hogy kaptam egy olyan iránymutatást, aminek a segítségével már tényleg elindulhatok abba az irányba, hogy előbb-utóbb megmutathassam az embereknek Alexék történetét.

2. Havi két blogbejegyzés

Hát ez… valahogy… most nem jött össze. 🙂

 

Ezek voltak a nyári terveim. Gondolkodtam, hogy őszre is készítsek-e egy ilyen listát, de az az igazság, hogy egyelőre nem tudom, hogyan fognak alakulni a következő hónapok. Nyilván vannak elképzelések, de ezek egyike sem annyira fix, hogy érdemes legyen már most alapozni rájuk. Természetesen szeretnék még novellákat írni, folytatni A hazugokat, aktívabb lenni a blogon… Szóval nagyjából csak a szokásos. 🙂

 

Nektek hogy telt a nyár? Sikerült kicsit kipihennetek magatokat? Megvalósították a terveiteket?

Kérdőívek íróknak, Franciskától – I. Dolgok, amiket szeretek

Kérdőívek íróknak, Franciskától – I. Dolgok, amiket szeretek

Nemrég Franciska elkezdett angolról lefordítani egy rakás, érdekesebbnél érdekesebb, kreatív írásról szóló kérdőívet. Emlékszem, régebben én is nagyon szerettem ilyenek után kutatni, de a legkorábbi bloggerkedésem idején ilyesmi szerepet töltöttek be a blogos „díjak” is, amikor kérdéseket tettünk fel a kedvenc bloggereinknek — írópalánták egymás közt pedig általában szerettek írásról beszélni. Úgyhogy nagyon belelkesültem Franciska ötletére, és megbeszéltük, hogy a kérdőívek, amiket lefordít, ide is felkerülnek, egyet én töltök majd ki, egyet pedig ő. 🙂

A legelsőt ki is sajátítottam magamnak, aztán lássuk. 😀 A kérdőíveket egyébként bárki kitöltheti, összesen annyi kérésem van, hogy ha továbbviszed, akkor jelöld meg forrásként Franciska profilját, hiszen ez az egész projekt az ő érdeme. 🙂 Innentől kezdve Franciska szavait olvashatjátok, az én válaszaimmal kiegészítve.

Tartsatok velünk legközelebb is!

 

Dolgok, amiket szeretek

Ez az egyszerű kérdés jobban számít az írásban, mint gondolnánk. Ösztönösen olyan dolgokról, olyan formában alkotunk, ami érdekel minket. Ha elveszítjük az érdeklődésünket, lehet, hogy csak az az egyszerű ok áll mögötte, hogy még minket magunkat sem érdekel igazán a történetünk.

Egy történet alfája és omegája, hogy mit szeret az író, és erre segít rávilágítani a következő kérdőív.

Dolgok, amiket szeretek egy történetben:

1. Mik azok a témák, amiket szeretek?

Én nagyon szeretek bármilyen történetet, ha abban kellőképpen megismerhetem a karakter lelkében zajló dolgokat. Szeretem, ha tragikus múlttal kell megküzdenie, ha át kell értékelnie az életét, a célját, ha erkölcsi dilemmával néz szembe — íróként és olvasóként is szeretem az olyan történeteket, amelyekben a szereplők lelki világával kiemelten foglalkoznak.

2. Miről álmodozok szívesen?

Mindig arról, hogy az aktuálisan írt regényemet elküldöm egy kiadóhoz (és természetesen meg is jelenik utána). 😀 Ha konkrét álmodozásról van szó, akkor arra nem tudok sajnos könnyen válaszolni, mert az én agyam úgy működik, hogy ha van 5 perc szünete, akkor nekiáll valamilyen sztorit szőni.

3. Mik azok a történeti szálak, amiket szeretek?

Annyi minden eszembe jut, hogy nehéz kiragadnom csak egyet-egyet. Például szeretem, ha a főszereplő felfedez magában új képességeket, ha valaki megbékél a saját múltjával, és szeretem a világmegmentős történeteket is.

4. Milyen helyzetek érdekelnek?

Ó, például nagyon érdekesnek tartom azokat a helyzeteket, amikor egy-egy szereplőm a halál tényével szembesül (akár úgy, hogy fél a saját halálától, vagy valaki máséval találkozik). Nagyon érdekes dolognak tartom, hogy az egyes emberek mit gondolnak a halálról, hogyan reagálnak rá, önmagában a megfoghatatlan vég szerintem egy nagyon érdekes téma, és nálam is sokszor előkerül.

5. Milyen narratív eszközöket szeretek?

Írni leggyakrabban közeli E/3-ban szeretek, valahogy ebben otthonosabban tudok mozogni, mint az E/1-ben. Olvasás tekintetében viszont érdekes, hogy nem keresem egyiket vagy másikat kifejezetten, egy könyv választásánál ez egyáltalán nem szempont nálam.

6. Milyen tulajdonságokat szeretek egy hősben?

Ha nem tökéletes. Szeretem a csetlő-botló, olykor hibázó, de azért nem erőltetetten kétbalkezes főszereplőket, akiknek lehetőségük van a történet folyamán tanulni és fejlődni.

7. Milyen konfliktusokat szeretek?

Ha most szereplők között lévő konfliktusra gondolok, akkor szeretem, ha a konfliktus olyan emberek között alakul ki, akik valamilyen oknál fogva nem tudják csakúgy faképnél hagyni egymást (pl. mert családtagok, lakótársak, közös feladatuk van, stb.), és emiatt kénytelenek foglalkozni a köztük lévő konfliktusokkal.

8. Milyen kapcsolatok érdekelnek egy történetben?

Szívesen foglalkozom a barátság témakörével, meg alkalomadtán romantikus kapcsolatokkal is, mindkettőnek megvannak az érdekes részei.

9. Milyen párbeszédeket szeretek?

Szeretem a sebesen pergő, elmés, adok-kapok beszélgetéseket, akár ellenségek között, akár egy kis élcelődésként egy romantikus páros tagjai között. Ezen kívül pedig szívesen olvasok elmélkedésekről szóló beszélgetéseket is, amikor a szereplők kicsit filozofálnak, az életükről beszélgetnek, ilyesmi.

10. Milyen rejtélyek érdekelnek?

Például egy fantasyben, urban fantasyben a világ működésével kapcsolatos titkok, szándékosan elrejtett tényezők mindig lekötnek. De alapjáraton nincs jobb, mint egy konkrét szereplő titkolózása, ami szemet szúr egy másiknak, tehát személyes kis titkokra, rejtélyekre gondolok.

11. Milyen dolgokat szeretek leírni?

Szeretek apró utalásokat, horgokat elrejteni a szövegben. Szeretem ezeket kitalálni, megtervezni, elrejteni a sorok között, ez olyan kicsit, mintha egy majdnem elkészült kirakóba raknám be az utolsó darabokat.

12. Milyen tárgyakat szeretek?

Nem tudom, jó vagyok-e a tárgyakról írásban. 😀 Bevallom, néha kicsit túlzottan a saját fejemben, illetve a szereplőim fejében élek, és néha oda kell figyelnem magamra, hogy többet foglalkozzak a karaktereimet körülvevő világgal. De szeretem, ha egy egyszerű, hétköznapi tárgynak valamilyen többletjelentése van az egyes szereplők számára, például egy emlék miatt.

13. Milyen stíluselemeket szeretek egy történetben?

Szeretem azokat a leírásokat, amik egyedi nézőpontból ragadnak meg egy-egy tárgyat (és most magát a leíró szöveg tárgyát értem ez alatt, ami lehet akármi), szóval egy új megközelítést adnak akár jól ismert dolgokhoz is. Én szerintem nem használok túl sok, túl részletes leírást, ez inkább olyan dolog, amiket másoktól szoktam irigyelni. 😀

14. Milyen más dolgokat szeretek?

Azt az érzést, amikor fejben összeáll egy történet, vagy sikerül betömni egy lyukat a sztoriban, olyankor képes lennék megállás nélkül vigyorogni.

Van olyan kérdés, ami kifogott rajtatok?
Milyen válaszokat adnátok rájuk? Megmozgatta az agyatokat, segített elindulni egy történettel?
Ha megválaszoltátok a kérdéseket, linkeljétek a bejegyzéseteket kommentben!
Még több worksheet-ért keressétek fel az eredeti kitaláló honlapját: www.eadeverell.com!
Ha hibát találtok a fordításban vagy valamit másképp értelmeztek, írjátok meg, mert ez az első ilyen jellegű munkám, így biztos nem tökéletes

További jó írást!

 

(Hogy egyszerűbb legyen kitölteni, itt vannak a kérdések, az én válaszaim nélkül:)
Dolgok, amiket szeretek egy történetben:
1. Mik azok a témák, amiket szeretek?
2. Miről álmodozok szívesen?
3. Mik azok a történeti szálak, amiket szeretek?
4. Milyen helyzetek érdekelnek?
5. Milyen narratív eszközöket szeretek?
6. Milyen tulajdonságokat szeretek egy hősben?
7. Milyen konfliktusokat szeretek?
8. Milyen kapcsolatok érdekelnek egy történetben?
9. Milyen párbeszédeket szeretek?
10. Milyen rejtélyek érdekelnek?
11. Milyen dolgokat szeretek leírni?
12. Milyen tárgyakat szeretek?
13. Milyen stíluselemeket szeretek egy történetben?
14. Milyen más dolgokat szeretek?

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás