Elolvastam a legelső regényemet!

A napokban Kertész Kingával beszélgetve szóba került, hogy annak idején a legelső történeteim (a kiskutyák és más állatok kalandjait bemutató meséket leszámítva) romantikus fanfictionök voltak akkoriban népszerű (?) tinizenekarok tagjaival.
Oké, tudom, ez elsőre elég meglepő lehet azoknak, akik mostanság a blogomat, a novelláimat olvassák, mert egyébként szerintem tíz éve nem írtam fanficet (egyetlen novellát leszámítva), és a jelenlegi írásaim sem éppen csöpögős romantikusak, amiknek az lenne a legnagyobb kérdése, hogy „összejön-e X és Y végre, és leélik-e az életüket boldogan, amíg meg nem…?”

A beszélgetés apropójából Kingával végig is olvastuk az egyik legelső, és egyben legnagyobb terjedelműre duzzadt (bár befejezetlen) fanficemet, aminek még címe sincs, és ezen kívül is számos hiányossággal bír, például a komplex karakterábrázolás, a következetes cselekményív vagy éppen az adott témához értés kapcsán. Viszont mivel nagyjából tizenegy-tizenkét évesen írtam ezt a történetet, szerintem megbocsátható.

Az újraolvasás rengeteg élményt és érzést felidézett bennem. Mostanság egyébként is szívesen nosztalgiázom, jó érzés felidézni azokat az időket, amikor még nagy ívben tettem rá, hogy jól írok-e vagy sem, és igyekszem vegyíteni ezt a múltbéli hozzáállásomat a jelenlegi maximalizmusommal, vagyis inkább enyhíteni utóbbit. Szerintem néha kifejezetten hasznos visszatérni a gyökereinkhez, és felidézni, hogy annak idején én mégis miért kezdtem el írni, mik voltak a legelső témáim, milyen élményeim kötődtek ehhez a hobbimhoz.

Szerintem én gyerekként is némiképp zárkózott voltam, vagyis nekem nem rémlik, hogy kifejezetten elmeséltem volna bárkinek is a történeteimet. Emlékszem, nagyon sokáig úgy éltem, hogy volt egy állandó szereplőgárda a fejemben — filmek, animék, könyvek szereplői, néhány celeb —, akikről különféle történeteket találtam ki, és ezekkel szórakoztattam magam, ha unatkoztam vagy az elalvás előtti időben. Amikor nagyon kicsi voltam, még el is játszottam néhány sztorit, ezeknek én voltam a főszereplője, a többiek csak mellékkarakterekként voltak jelen. Így egy idő után olyan érzés volt, mintha némelyik szereplőt annyira ismerném, mint ahogyan az ember a barátait szokta. Még azt is elképzeltem, hogy azok a karakterek, akik nem vettek részt az aktuálisan futó történetemben, a fejem egy hátsó zugában berendezkedtek, és türelmesen várták a színre kerülésüket (már aki), addig ismerkedtek egymással, teázgattak, hobbijuk volt, szóval élték az életüket, és én ismertem őket. Szerintem ez az időszak tízéves korom előtt volt még.

Aztán egyszer megrengette az életemet az a felismerés, hogy mások nem találnak ki sztorikat a fejükben létező arcoknak, meg úgy egyáltalán, másoknak nincsenek is emberek az elméjükben. Nem emlékszem konkrétan, hogy erre hogyan döbbentem rá, de elmondhatatlanul vacakul éreztem magam ezután. Azt éreztem, hogy ez az állandó mesélési kényszerem nem egy normális dolog, hiszen a többiek sem csinálják, így nekem is le kellett szoknom róla. Mire elkezdtem rendszeresebben írogatni, és beköszöntött ez a fanfices, első regényes korszakom, addigra kiszorítottam ezeket a karaktereket a fejemből, és azóta már csak papíron tartom a szereplőimet.

Általános iskola harmadik osztályában lett két nagyon jó barátnőm, akikkel együtt fedeztük fel későbbi rajongásunk tárgyait (a német és később a magyar fiú tinizenekarokat). Akkoriban egyszerre kezdtük el ezeket a bugyuta, romantikus fanficeket írni, mindenki a kedvenc tagjával az aktuális zenekarból, és természetesen úgy, hogy önmagunk egy extrább verzióját tettük meg főszereplőnek. Nekem minden történetem főszereplője egy Alexandra nevű lány volt, akit mindig csak Alexnek becéztek, és elképesztően laza, nagyszájú csajszi volt, aki könnyen barátkozott, szeretett mások előtt szerepelni, és természetesen döglöttek érte a pasik. (Egyébként pont most esett le az is, hogy épp megint egy Alex nevű főszereplővel dolgozom, csak ő ezúttal srác, és elég furcsa belegondolni, hogy mennyire más jellem, mint az az Alexandra, aki tizenpár éves koromban az összes történetem főszereplőjének alapját képezte.)

A lányokkal szinte minden délutánt együtt töltöttünk, összedugtuk a fejünket valamelyikünk szobájában, és felolvastuk egymásnak a legutóbbi találkozásunk óta megírt fejezeteket. Sokszor a főszereplők baráti körét is egymásról mintáztuk, és belecsempésztünk rejtett utalásokat, csipkelődéseket is a szövegbe, a saját magunkról mintázott karakterek romantikus jeleneteit pedig néha még pironkodva sem mertük felolvasni, szóval ezek a délutánok mindig nyerítős röhögésekbe fulladtak. 😀 (És később a nosztalgiázással töltött közös olvasások is, ha lehet, akkor még hangosabb kacagással.)

Szóval volt nekem ez a leghosszabbra nyúlt fanficem, ami az akkoriban sem annyira népszerűnek számító Tokio Hotel nevű német banda tagjairól íródott.

Ahogy Kinga is megmondta: ez a kép annyira 2007…

Azt hiszem, ez volt Alex első szereplése, és nagyon hosszú időn keresztül írtam ezt a… „regényt”. Nevezzük regénynek, hiszen kitesz vagy harminc A4-es oldalt (és nem fejeztem be, szóval akár még kétszer ilyen hosszú is lehetett volna, nem?), és fejezetekre is bontottam. Abban az időben természetesen nem volt még saját számítógépem, meg talán nem is volt még annyira jellemző, hogy mindenkinek legyen egy saját gépe vagy laptopja, tehát a nappalink közepén volt egy családilag közös gép, amin írtam. Még azt se tudtam, mi az a Word, és egyszerűen jegyzettömbbe firkáltam a történetemet. (Sajnos mivel később viszont átmásoltam Wordbe, az eredeti fájl már nincs meg, és emiatt nem is tudom pontosan megmondani, hogy mikor írtam a regényt, de a dokumentum maga 2010-ben készült, és már akkor is ezer évesnek tűnt az a sztori. Öregszem.)
A barátnőimen kívül mindenki más előtt igyekeztem titokban tartani a történetemet, mert hát mégiscsak botrányos dolgokról írtam (CSÓKOLÓZTAK A SZEREPLŐK, ÉRTED, CSÓKOLÓZTAK EGYSZER A SZTORIBAN), amiket nyilván nem mutat meg az ember a szüleinek tizenegy évesen. Viszont csak feltűnt a szüleimnek, hogy elég sokat vihorászunk sugdolózva a lányokkal a számítógép előtt, és amikor nem voltak ott, akkor pedig én pötyögtem rendíthetetlenül és hosszú ideig a billentyűzeten (biztos sokáig tartott megírni azokat a egyharmad- és féloldalas fejezeteket). Aztán egy nap anyu megkérdezte, hogy elolvashatja-e, amit írok, én pedig naaagy vonakodva beleegyeztem. Utána pedig hallgattam a szüleimet, ahogy megbeszélik, hogy egész ügyesen írok, jó lenne ebben támogatniuk.

 

– Ez nagyon jó. Írónak kellene lenned.
– Tényleg?
És így ment ténylegesen tönkre Mari élete.

Ez volt az első pozitív, komolyabb visszacsatolás, amit az írásaimra kaptam. Most, hogy elejétől a végéig újraolvastam azt a bizonyos történetet, kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ugyan mire értették, hogy ez egészen jó, de próbálom azzal nyugtatni magam, hogy értékelték egyáltalán a kitartásomat, hogy ilyen relatíve hosszan képes voltam kitartani egy történet mellett és lineárisan vezetni egy cselekményszálat.

Emlékszem arra is, hogy harmadikban tavaszi szünetre azt a házit kaptuk fogalmazás órára, hogy mindenki írjon egy mesét, maximum két oldal terjedelemben (olyan A5-ös, általános iskolás vonalazású füzetbe). Én addigra már gyakorlottnak éreztem magam annyira, hogy egyenesen a számítógépre írtam a first draftot, ami kitett körülbelül egy oldalt Wordben. Szabadjára engedtem a fantáziámat, a mesémben kutyafalka küzdött egy gonosz medvével, és persze a jók nyertek. Aztán bemásoltam a történetet a füzetembe, és kiderült, hogy kicsit túllőttem a célon, ugyanis nagyjából hatoldalas lett a kis mesém. Meg valami olyasmi kikötés (vagy csak ajánlás?) is volt, hogy ha nem muszáj, ne nagyon írjunk bele párbeszédeket, nálam bezzeg nagyon komoly tervezgetések, taktikázások zajlottak a karakterek között. Emlékszem, kaptam a mesémre egy ötöst, de mivel azt is meg kell tanulni, hogy a kiírt szabályokat bizony be kell tartani, le kellett rövidítenem a mesémet a megszabott terjedelemre.

Ezt a verziót anyukám írta meg, mert… már akkor is sértett a művészi szabadságom korlátozása. (Egyébként én nem emlékszem, hogy történt.)

Oda akartam ezzel a kis kitérővel kilyukadni, hogy ez a két élmény talán összefügg, és ezt láthatták bennem a tanáraim és a szüleim is: azt a belső késztetést, hogy meséljek valamit. Amiket korábban a fejemben éltem meg, és magamat szórakoztattam velük, azok voltak az előfutárai a novelláknak és a regényeknek, amiket később írtam. Amikor kisebb voltam, egészen elszörnyülködtem azon, hogy mások nem mesélnek maguknak vagy másoknak, és azt hittem, hogy én vagyok gyárilag hibás. Utána pedig rájöttem, hogy ez igazából egy extra, és inkább szerencsésnek gondolom már magam.

Az ilyen visszaemlékezések pont abban segítenek, hogy kicsit megerősítsem magamban ezt a tudatot, amikor úgy érzem, hogy letértem az útról: hogy tisztában legyek azzal, hogy mennyire szeretek mesélni, magamnak és másoknak is. És hogy addig, amíg vannak olyan emberek, akiknek valamit jelentenek az én történeteim, addig csak folytatnom kell az írást, más nem is számít igazán.

Ceruzanyomok #3 – A blokk, ami bennem van

A legutóbbi Ceruzanyomok körblogolás témái az írói blokkokról szólnak. Először arról, hogy mi okoz bennünk blokkot, másodszor pedig, hogy írás közben hogyan lendülünk túl a mélyponton. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy én ezt a két témát összevonom egy blogbejegyzésbe, mégpedig azért, mert nekem van egy olyan blokkom, amin nem tudok túljutni.

Valahol azt remélem, hogy ha beszélek a témáról, akkor az már elég lesz ahhoz, hogy a probléma mágikus módon, önmagától megoldódjon, vagy valaki majd a tömegből kiemelkedve azt harsogja, hogy „Én tudom a megoldást a problémádra!”, de valójában inkább arról szól ez az egész, hogy néha jólesik az embernek leírnia az aggályait, és szembesülni azzal, hogy azért nincs minden elveszve. Leírva minden kicsit egyszerűsödik, és sokkal kevésbé ijesztő, mint örvénylő, egymást túllicitáló gondolatok szintjén.

A problémám maga egyébként egyszerre halálosan egyszerű és végtelenül bonyolult: ez bizony az önbizalomhiány. Ha szobrot kellene állítani ennek a jelenségnek, akkor hatalmas mellénnyel jelentkeznék a múzsa szerepére. Ez önmagában elég ellentmondásos, de pont ezért találó, mert tökéletesen megjeleníti a probléma összetettségét: abban vagyok a legbiztosabb, hogy mindenben bizonytalan vagyok.

Szükségtelen mennyiségű írástechnikai cikket, könyvecskét átnyálaztam az írói blokkok témakörében, beszélgetést kezdeményeztem erről más írópalántákkal, és rendre rá kellett jönnöm, hogy az a blokk, ami nekem van, az nem oldható meg egy külső szemlélő által. Nem fogja senki sem megfogni a kezem, és megmutatni a helyes irányt, mert ez nem egy írástechnikai probléma, nem az okoz bennem blokkot, hogy hogyan írjak meg valamit, hogy hiba van-e a szövegemben, hanem maga az a kérdés, hogy mégis hogyan írhatnám le a történeteimet, ha nem tudom, hogy jól írok-e?

Furcsa kérdés az önbizalom és önmagunk megítélése. Az ember úgymond két irányba hajlamos hasonlítgatni önmagát: egyrészt lefelé, tehát meg tudja mondani, hogy kik azok, akiknél jobban teljesít, azaz esetemben, meg tudom határozni, hogy kik azok az írópalánták, akiknél több tapasztalatom van, akiknek segíteni tudnék a fejlődésben, stb. Másrészt pedig felfelé hasonlítgatunk, akár epekedve tekintünk azokra, akik jobbak nálunk, akik előrébb tartanak, jobb pozíciót szereztek. És a legmostohább helyzet az, mint esetemben, ha a felfelé és lefelé hasonlítgatások mértéke nem egy kiegyensúlyozott mérleg két oldala. Vagy ha a vertikális elképzelésnél akarok maradni: azt érzem, hogy én csak egy-két fokkal feljebb vagyok ezen a bizonyos létrán, mint azok, akiket magam mögött hagytam, viszont felettem kilométeres üres tér tátong, és a létra legtetején állnak azok az emberek, akikre felnézek, akikre példaképként tekintek. Nincs egyensúly, pedig az eszemmel igenis felfogom, hogy ez a távolság így tulajdonképpen nem létezik, és mindenki ennek a bizonyos skálának egy adott szintjén mozog, és a köztem és a jéghegy csúcsa között elhelyezkedők sokkal kisebb távolságokra vannak tőlem, mint ahogyan én azt rémálmaimban elképzelem.

Annyira mégsem szemléltet jól ez a létrás példa, mert azt sugallja, hogy egyeseket le kell hagyni, márpedig bennem ez nem így zajlik le. Nincsenek előttem konkrét arcok, nem úgy állok hozzá más írópalántákhoz, hogy jobb vagy rosszabb vagyok náluk, és a fejlődésemet sem úgy látom magam előtt, hogy „le kell győznöm X-et, előbb kell megjelennie egy regényemnek, mint neki, vagy több feliratkozóm kell, hogy legyen”, ez az esetemben sokkal inkább egy megfoghatatlan ellenfél. Sokkal inkább egy belső megfelelési kényszer, saját magammal szemben támasztott elvárások, amik valójában egészségesek is lehetnek, de egy ponton túl inkább károsak. Olyan érzés, mintha a képzeletbeli létrámon hiányozna a következő 30 fok, tehát ugranom kellene egy baromi nagyot, de a célom már a felhők között van, tehát nem látom magam előtt, és így nem eviláginak hat. Lehetetlennek.

Mindeközben pedig pontosan tudom, hogy ezt nem így kell csinálni. Nem szabad túlzottan felfelé hasonlítgatni, hanem értékelni kellene a saját fejlődésemet. Olyan ez, mintha lenne az ember lelkében is egy létra, amin önmaga különböző formái állnak. Ha egészen lenézel, a földre, akkor látod csetlő-botló önmagadat, aki megnézett egy mesét a Minimaxon, és írt a cuki kiskutyás füzetébe egy mesét (kiskutyákról, természetesen). Kicsit feljebb azt az énedet látod, aki teleírt a meséivel egy füzetet. Utána az első befejezett regényt, az első pályázatos elutasítást, az első, írásról szóló blogot, a sokadik ilyen blogot, a közös hobbi miatt született barátságokat, a rengeteg gyakorlást és tanulást… Örömök, könnyek, ez olyan, mint egy hullámvasút (oké, megpróbálok a létrámnál maradni).

Viszont ha megkapaszkodsz, és felpillantasz, akkor csak azt látod, hogy ez a létra végeláthatatlanul fut felfelé a magasba. Nincs vége, nincsen csúcsa — hiszen mi is lenne a vége? Oké, megírtál egy regényt, sok regényt — aztán megjelenik a regényed, megjelenik több is, és akkor? Mindig van mit tanulni, egyrészt önmagunkban is, másrészt a világ változásaira reagálva is. Ahogy telik az idő, mindig lesznek új témák, amik felkeltik az érdeklődésedet, amiket egy-egy írásban körbe lehet járni. Ebben a karrierben nincs csúcs, csak egy folyamatos haladás, felfelé, a létrán. Ez az, ami egyszerre ijesztő és megnyugtató. Ijesztő, mert ez nem egy projekt, amivel ha elkészültél, akkor hátradőlsz, viszont éppen azért lehet megnyugtató és kalandra hívó, mert sosem lehet teljesen kiismerni, elsajátítani, nem lehetsz a mestere, a múzsa irányítója. Mindig van hová fejlődni, és te választasz útirányt (ez egy fura, elágazó létra, fogadd el).

És a legjobb?

Igazából pont az a legjobb, amit én most nem látok. Az, hogy minden haladás csak egyetlen fok, amit meg kell lépni, és ezek a fokok pont olyan távolságban vannak egymástól, hogy nem kell ugrani, igazából meg sem kell túlzottan erőltetni magad. Csak lépni kell egyet. Csak írni valamit.

Én sajnos hajlamos vagyok némiképp vak lenni, és néha mondjuk csak minden tizedik fokot látok meg, a köztük lévőket nem. Emiatt pedig úgy érzem, hogy ugranom kell, hogy minden egyes írásommal valami nagyot kell alkotnom, ami túlmutat az előzőn, hogy messziről lássam rajta, hogy igen, ez aztán jelentős fejlődés. Pedig nem. A nagy fejlődések is egy-egy szó leírásával kezdődnek, egy-egy fok megmászásával. Valójában nincs is értelme a létrára mászásnak, ha csak erőlködés az egész, mikor lehet ez könnyed szórakozás.

Még nem tudom, hogy pontosan mit kell tennem ahhoz, hogy meglássam és értékelni tudjam ezeket az apró lépéseket is. Úgy gondolom, hogy egy probléma megoldásának első lépése az, hogy egyáltalán tisztában legyünk a problémával, ilyen tekintetben pedig igazából jól haladok. A továbbiakat pedig majd kitalálom.

Valójában tudom a trükköt: csak írni kell valamit. Nincs is benne fondorlat, csak el kell kezdeni, utána pedig megy ez magától.

 

 

 

 

(Esküszöm, hogy nem létra volt a jelem az oviban.)

Ceruzanyomok #2 – Az évtized összegzése

A Ceruzanyomok névre keresztelt körblogolásunk januári témája az évtizedösszefoglaló volt.

Először kicsit megrémültem, mert csak arra tudtam gondolni, hogy tíz évvel ezelőtt (13 éves koromban) még a tinédzserkort is csak alulról értem el, és tulajdonképpen az az előtt történtekre csak úgy emlékszem vissza, mint gyerekkori csacskaságokra. Aztán rávettem magam, hogy a régi naplóimból, feljegyzéseimből és a gépemen is tárolt írásaimból összeállítsam a valós idővonalat, és meglepődve tapasztaltam, hogy igazából ezt a tíz évet nevezhetem az amatőr írói karrieremnek. Mivel a legtöbb íráshoz, eseményhez végül is tudtam évszámot kapcsolni, ezért így szeretnék végighaladni ezen az összegzésen.

 

2009-2010

Az igazat megvallva, nagyon nehéz volt különválasztani, hogy miket írtam konkrétan 2010-ben, és miket esetleg az azt megelőző egy-két évben, ezért végül is egy kalap alá vettem azokat, amik azonos korszaknak tekinthetőek.

Akkoriban kezdtem el aktívan blogolni, és ezt fontosnak tartom megemlíteni, ugyanis az én esetemben a blog- és a novella-, valamint regényírás mindig szorosan összefonódott. Olyan tekintetben is, mint most, hogy a neten osztom meg az írásaimat, illetve különböző bejegyzéseket írok a témában, de úgy is, hogy akkoriban a mindennapi blogbejegyzéseimet is igyekeztem úgy megírni, hogy többek legyenek puszta naplóbejegyzéseknél, és igyekeztem hangulatot teremteni, játszani a szavakkal. Akkoriban megismertem olyan személyeket, akik közül van, akivel ma is tartom a kapcsolatot, de természetesen számtalan olyan blogger és írópalánta akadt, akikkel elsodródtunk egymástól.

Ezekben az években írtam az első kisregényeimet, akkor még a javát lapokra, füzetekbe. Emlékszem, volt egy romantikus fantasy írásom (ami valójában az Inuyasha c. anime világában játszódó fanfiction volt), amit egy füzetben adogattak körbe egymásnak a lányok az osztályomban, páran rendszeresen elolvasták az új fejezeteket. Ezek az írások mind a mai napig megvannak — bár eddig a szüleimnél őriztem őket, az évtizedösszegzés miatt átköltöztettem őket az új lakóhelyemre, hogy véletlenül se vesszenek el.

Igazából ebben az időszakban mondtam ki először, hogy tudatosan regényeket és novellákat akarok írni, és hogy a későbbiekben is aktívan szeretnék ezzel foglalkozni. Addig az írás az általános iskolai barátnőimmel folytatott kellemes kikapcsolódás volt, de itt egy szintet léptem, és eldöntöttem, hogy szeretnék íróvá válni.

Hetedikes koromban jelentkeztem két meseíró pályázatra is, de sajnos nem értem el helyezést. Akkor ez összetört engem egy darabig, de szerencsére nem szegte kedvemet hosszabb távon.

Azt sajnálom csak, hogy az ebből az időszakból származó blogbejegyzéseimet egyszer kitöröltem, pedig bármit megadnék érte, hogy újraolvassam őket. Történtek velem akkoriban olyan dolgok, amiknek az elemzése úgy hiszem, hogy sokat segítene a jelenben is, de nem maradtak meg a leírások, csak az emlékeim róla.

2011

Ebben az évben lettem Daremo. 🙂 Úgyhogy ez is lassan egy egész évtizedes.

Akkoriban már igyekeztem komolyabb témákról írni, a kicsit bugyuta szerelmes történetekről máshová helyeztem a fókuszt. Elkezdtem írni egy fanfictiont a kedvenc japán zenekarom tagjairól (aminek szintén nem a szerelem volt a fő mozgatórugója), amit az akkor még létező Anime-fanfiction Style-on publikáltam. Egy írópalánta ismerősöm ezekben a hónapokban verte belém szentírásként azt a szabályt, hogy egy fejezetnek kereken négy oldal terjedelműnek kell lennie, és én annyira komolyan vettem ezt az írástechnikai tanácsot, hogy évekig tartott kiirtanom magamból a kényszert, hogy ilyen terjedelemben írjak. Végül úgy sikerült felülkerekednem ezen, hogy elkezdtem a Wordön kívül más programokon is írni, és az újdonság ereje segített, hogy ne az oldalak számára koncentráljak.

A személyes blogomon is publikálni kezdtem egy regényt, és emlékszem, hogy sokan bátorítottak. Jogos kritika mellett mindig azt mondták az emberek, hogy jól bánok a szavakkal, a koromhoz képest éretten jelenítem meg az érzelmeket. Szerettem azon a platformon blogolni, mert nem egyféle korosztállyal találkoztam ott, hanem nálam fiatalabbakkal és idősebbekkel egyaránt. Rengeteget tanultam akkoriban az írásról és önismeretről is.

 

2012

Sajnos az a platform, ahol blogoltam, egyre inkább kihalt, és így én is új hely után néztem, és megállapodtam a G-Portálon. Egy kifejezetten aktív amatőr írói közösség tagja lettem, szokásunk volt versenyeket rendezni, és úgy általánosságban az is jellemző volt még, hogy egymás minden novelláját, regényfejezetét elolvastuk és véleményeztük. A legnagyobb hátránya viszont az volt az egésznek, hogy mindannyian nagyjából ugyanabból a korosztályból származó amatőrök voltunk, és szerintem egy idő után nem tudtuk tovább segíteni egymást a fejlődésben.

Az a gyakorlás, amit a számos novella írásával végeztem, egyértelműen rengeteget fejlesztett rajtam. Tovább komolyodott, komorodott az írásaim témája, amit viszont már meg is tudok mutatni, mert több művem is megtalálható most a blogon ebből az évből. Ilyenek A magány, a Vérvörös illatok, a Lenyellek, hogy érezzelek belülről, a Vigaszdíj és a Homokzátony is.

Ebben az évben kaptam egy elég komoly kritikát az egyik regénykezdeményemre, ami azért évekig nyomot hagyott bennem. Igazából ez egy eleve nehezebb időszak volt számomra, azt hiszem, nagyon rosszkor talált be az egyik versenyünkön egy olyan vélemény, ami alaposan szétszedte a regényem első fejezetének minden logikátlanságát, gyerekes és naiv megnyilvánulását, suta megfogalmazását. Akkor nagyon kiborultam, úgy éltem meg, hogy engem az illető szándékosan kifigurázott, megpróbált nevetségessé tenni, és azután pár évig nem is írtam sokat, bár talán csak részben emiatt. Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem a verseny szervezőjét, hogy törölte-e azóta a blogját, ahol ezek a hozzászólások olvashatóak, és szerencsémre még megvoltak. Egyszerre volt felemelő és ijesztő élmény azzal szembesülni, hogy valójában az illetőnek nem süt a szavaiból a rosszindulat, nem akart nevetségessé tenni, mint ahogyan én arra emlékeztem, és hogy valójában teljesen jogosak voltak az észrevételei. Valószínűnek tartom, hogy tényleg arról volt szó, hogy nagyon rosszkor talált be az a kritika, bár utólag nincs mentségem rá, hogy miért reagáltam ennyire túl a helyzetet. Valójában, mikor elolvastam azt a kritikát, olyan érzésem volt, mintha leesett volna rólam egy nehéz teher — valószínűleg cipeltem magammal azt, hogy meg akartam felelni évekkel később is egy olyan írópalántának, aki akkor sem akart megbántani, és ráadásnak én ezzel tudat alatt szerintem mindvégig tisztában is voltam. De talán ez is kellett ahhoz, hogy alázatot tanuljak.

 

2013

Akkoriban eléggé besűrűsödött az élet, és ez az írásaim számán is meglátszik: egyszerűen annyi minden történt, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Alig egy-két novellát fejeztem be, és bár novemberben megpróbálkoztam a NaNoWriMo-val, egy hét után abbahagytam.

 

2014

Ez volt a totális mélypont: egyetlen befejezett novellám sem volt, és azt hiszem, abban az évben már nem is igazán vezettem blogot sem.

 

2015

Nem emlékszem már, hogy pontosan minek vagy kinek a hatására, de ebben az évben egyszerűen eldöntöttem, hogy megint írni és blogolni akarok — tehát megnyitottam A papírfecnis fiókot. Nem ment könnyen a visszarázódás, kevés novellát írtam (pl. A Valamikor, valaki címűt), viszont elkezdtem egy olyan regényt, ami azóta is a szívem egyik csücske, ez pedig a Hazug szerint az élet.

2016

Ez az év ismét elég sűrűre sikeredett: leérettségiztem, elkezdtem az egyetemet, és ezzel párhuzamosan egyre több személyes ismerősömnek mutattam meg a blogomat és az írásaimat. Azt hiszem, akkor került ki a képem is a blogra. Ebben az évben került sor az első nyomtatott megjelenésemre: a Kalocsai szó és kép 4 c. kötetbe beválasztották az Ott állt Anya című novellámat. Ez egy hatalmas mérföldkő volt az életemben és az amatőr kis karrieremben is.

Ebben az évben több novellát is írtam még, az Út a mennybe, A gyermekvásár és A tűz a jégben címűeket, és a 2015-ben elkezdett Hazug szerint az élet című regény nagyját is ekkor írtam (bár nem fejeztem be).

 

2017

Ebben az évben is szerettem volna magasabb szintre emelkedni írás terén, és azt hiszem, hogy ez valamennyire sikerült is: megjelentek nyomtatásban a Vigyázzunk rá és a Visszahúz c. novelláim. Meghívtak a faluban a Költészet Napja alkalmából tartott eseményre felolvasni a saját írásaimból, és karácsony előtt én gyújthattam meg a harmadik adventi gyertyát a Polgármesteri Hivatalnál, ahol szintén egy saját írásomat olvashattam fel (Verset karácsonyra).

A blogomat is elég nagy változás érte: ekkor költöztettem át a teljes tartalmat a mostani címre. Ezzel is az írás mellett való elköteleződést akartam bebiztosítani, és ekkor állapodtam meg végleg abban, hogy Daremo néven szeretnék majd egyszer publikálni.

 

2018-2019

Ebben a két évben sajnos úgy alakult, hogy minden mással kellett foglalkoznom, és elég keveset írtam. Inkább befelé fordulós, elmélkedős szinten foglalkoztam az írással, igyekeztem megismerni a módszereimet, és felfedni, hogy mi okozhat bennem bizonytalanságot. Befejeztem egy átírásra váró kisregényt, az Eltűnőt, ami azért nagy szó, mert a korábbi években ugyan számos elkezdett regényem volt, de egynek sem jutottam el a végére. Ezen kívül egyetlen novellát publikáltam, a Paralízist.

 

Most pedig itt volnék — kicsit nehézkesen, de igyekszem visszarázódni. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy miért szeretek írni, és ezért most újraolvasom a régi novelláimat és regényeimet. Azt hittem, hogy fizikai szenvedést fognak okozni, de épp ellenkezőleg: nagyon is élvezem, mert átjár ugyanaz az izgatottság, mint amikor írtam azokat a sorokat.
Így visszatekintve pedig úgy érzem, büszke lehetek magamra, hogy ekkora utat jártam be 10 év alatt. És még ki tudja, mit hoz majd a következő évtized?

 

Olvassátok el a többiek összefoglalóját is:
Eliza – Évtized értékelés
Emília – Évtizedösszefoglaló
M. H. Sethemba – Tíz Év!
Réka – Tíz év nyomában

123

Őket olvasom

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás